Golyó egy barátjával, Pocokkal együtt kerül egy óceánjáró luxushajóra, ahol megismerkedik egy indiai lánnyal, Aksával. Az álommelóból rémálom lesz: az utazás során el-eltűnik egy-egy személyzeti tag, valaki pedig meztelenül ébred a személyzeti bár vécéjében. Részlet a Hordozható óceán című regényből.

Pár nap múlva Nóri ugyanúgy dolgozott, mint korábban, mosolyogva osztotta ki a feladatokat, a kék-zöld foltjai is elhalványodtak. Pocokkal egy este Mr. Akiyama lakosztályában aludtak, ugyanis a VIP-vendég másutt töltötte az éjszakát. Egészen pontosan a hologram-feleségével, Hatsune Mikuval vacsorázott, utána a hozzá hasonló digiszexuális vendégekkel szórakozott. Volt, aki a kedvenc anime-karakterével randizott, és kisebb félreértést okozott, hogy néhány vendégnek ugyanaz volt a felesége.

„Ne szarjál”, vágtam Pocok fejéhez.

„Ide a rozsdás bökőt, ha hazudok”, esküdözött.

Pocoknak is nehezére esett az elején komolyan venni Mr. Akiyama szavait, hogy felesége nem pusztán önkielégítési segédeszköz. Köztük valódi a romantika, ilyen mély kötődést még egyetlen egy ember sem váltott ki a férfiból. Igaz, Akiyamané egyelőre még csak köszönni tud, illetve szabályozni a fényeket, és míg a férje dolgozik, a fekete hengerdobozban vár rá otthon. Mr. Akiyama irányítja a programját, és mire elszámolunk ötig, továbbfejlesztik a feleségét.

„Fáj a faszom, hogy mire izgul”, mondtam. „Aksával ma este mi lehetünk a kabinban?”

„Bizony! Én pedig Nórival az elitlakosztályban”, csettintett elégedetten Pocok.

Elvileg a hajószabályzat tiltja, hogy egy másik részlegből a VIP-lakosztályban tartózkodjon bárki is. Ám Mr. Akiyama elégedett volt Pocok viharban nyújtott szolgálataival, ráadásul megmentette a hologram-feleségét, ezért megengedte, hogy Nóri is ott töltse az éjszakát a lakosztályában. A vendég szava pedig szent, ezen belül is a VIP-vendégé a legszentebb.

Aksával kettesben üldögéltünk a személyzeti bárban. Igazat adott Nórinak, ő sem menne vissza soha többé a tett helyszínére. És ugyanígy senkinek sem beszélne a megerőszakolásáról. Indiában nagyon sok nőt megaláznak, elenyésző a száma azoknak, akik be is vallják. Nagyon sokszor a család gátolja meg őket ebben, nehogy szégyent hozzanak rájuk. A pletyka azonban futótűzként terjed.

Kíváncsi voltam az Indiájára, még sohasem jártam ott. Nekem elsőre a magyar krisnás szerzetesek ingyenkonyhája jut eszembe Indiáról, amelybe rendszerint másnaposan botlottam bele a különböző zenei fesztiválokon. Ezzel persze nem büszkélkedtem el Aksának, nehogy a végén még idiótának tartson.

A pincér kihozta az italunkat, én koktéloztam, ő pedig mentás limonádét kért.

„I have never been to India”, kezdtem bele. Aksa mélyen belenézett a poharába. Újdelhiben él édesanyjával, mondta, de kissé kelletlenül, mintha nem igazán akarna erről beszélni. Eltereltem a figyelmét, a tanulmányairól faggatóztam. Erről már szívesebben beszélt, üzleti angol nyelvet és kulturális antropológiát tanult az egyetemen, utána került a kozmetikai céghez.

És a vallás?, tapogatóztam tovább, úgy tudom, Indiában sok van belőle, ha pedig ránézek, nem tudnám belőni, melyiket követi.

Elnevette magát, pedig muszlim vagyok, mondta büszkén, ahogyan a családjában mindenki. Ugyanakkor a buddhizmus szintúgy érdekli, a kedvétől függ, hord-e kendőt vagy sem. Egy kisebb városban ez lehetetlen volna, ám az indiai nagyvárosokban a muszlimok is átalakították a szokásaikat, akárcsak a hinduk, a kasztok sem számítanak már annyira a pár- és munkaválasztásnál, sok a keveredés.

Csodálkoztam, hogy fér össze a muszlim vallás a buddhizmussal, a kendőt pedig kötelezőnek hittem a muszlim nők számára.

Aksa elmosolyodott, mert nem ismered Indiát, mondta. Hallottam-e már a szufizmusról, kérdezte. Pironkodva félrenéztem, igencsak szegényesek az ismereteim a vallásokról.

Anyjai nagyapja szufi volt, mondta lelkesen Aksa, ő mesélt neki a buddhizmusról, és gyakran elvitte magával a középkori szufi szent, a Nizám-ud-dín Aulíja sírszentélyébe, ahol együtt imádkoztak a vörös rózsákkal borított kis koporsónál. Sajnálatos módon, szülei távol tartották magukat a szufizmustól. Noha az iszlámban nincs kaszt-rendszer, apai ágon számított, ki melyik családban született, ők pedig Ashraf leszármazottjainak tartották magukat.

Amikor apja Delhibe költözött, eltávolodott a családi hagyománytól, ám bizonyos kérdésekben mindig kikérte az idősebbek tanácsát. Anyja az alacsonyabb, a szufizmushoz közeli Faqir családból származott, a házasságuknál azonban a nagyváros légköre volt a döntő, nem a hagyomány. Mégis, Aksa anyja folyamatosan meg akart felelni férje családjának.

Alig tudtam követni, szinten minden kifejezés új volt számomra. Próbáltam elképzelni, milyenek a szülei. Kértem, mutasson képet róluk, de azt állította egy sincs a telefonján. Amikor pedig rákérdeztem az apjára, felsóhajtott.

Évekkel ezelőtt zavargások törtek ki India észak-nyugati részén, mondta halkan. Kasmírban a pakisztáni terroristák robbangattak. Delhiben is bajok voltak, valakik egy éjjel több tehenet lemészároltak az óvárosban, az utcán hagyták rohadni a hinduk szent állatait. Muszlim apját a szélsőséges hinduk bosszúból megölték egy sikátorban.

„Do you want another drink?”, kérdeztem, semmi okosabb nem jutott az eszembe.

Az üres poharára nézett.

Csak az anyjáról ne faggatózzam, kérlelt, ehhez most nincs ereje.

A beszélgetésünk után napokig hol távolságtartóbb, hol nagyon is kedves volt velem. Először magamat okoltam, nem kellett volna tolakodnom.

Aksa egy este odajött hozzám a munka után.

„Shukriya.”

 Nem igazán értettem, mire gondol.

Hát, hogy meghallgattam apja történetét, rajtam kívül másnak ezt nem mondta el a hajón.

Bólogattam, anélkül, hogy fölfogtam volna a szavai súlyát.

Megesett, hogy már együtt is ebédelt velem, igaz, pár falat volt csupán, ám több a semminél, és utána kevésbé marcangolta magát. Néha azonban alig tudom szóra bírni, ilyenkor valami bántja, és megint megszállottan foglalkozik a testével, távol is tart magától. A legszomorúbb, amikor látni sem kíván, ilyenkor azt hiszem, valójában nem is magával, hanem velem van baja, nem talál vonzónak.

Próbáltam lebeszélni a nyugtatókról, persze, persze, mondogatta. Néha a közös vacsora után váratlanul fölpattan, és a mosdóba rohan, én meg kínosan nézek utána, rosszabb esetben magamat hibáztatom, hogy biztos miattam hányja ki az ételt. Legutóbb azonban megígérte, nem engedi tovább, hogy a betegsége diktáljon.

Miért nem mesélek neki a szüleimről?, kérdezte egy ebédszünetben. Kerültem a választ, valójában alig beszéltem velük az utóbbi időben. Vagy nem működött a Skype, vagy szakadozott az internetes kapcsolat. Igazából nem nagyon hiányoztak. Nem velük volt bajom, hanem azzal az örökséggel, ami a széthullott ország hagyott rám, rájuk. Az a pár alkalom, amikor Skype-on beszélgettünk másból sem állt, mint hogy végighallgattam a panaszáradatukat. Ráadásul apám fanatikusan hitt valami magyar feltámadásban. A nagyhatalmak lábtörlőnek használnak, több tiszteletet a magyaroknak, harsogta. Itt a hajón is vannak magyarok, mondtam, de bárcsak ne szóltam volna semmit. A szabadkőművesek bábja vagyok, hazátlan és gyökértelen, a hajón is nekik dolgozom, vágta a fejemhez.

Anyám egyre jobban belemászott az ezoterikába, mágikus képekkel bombázott a telefonon, osszam tovább őket, mert akkor rengeteg pénzem lesz, szerencse vár az életben, a szerelemben. Vagy lila kísértethistóriákkal, babonás hiedelmekkel traktált. Ha találkozom Mick Jagerrel a hajón, ne is köszönjek neki, ő egy sátánista, gyerekvért iszik, attól fiatalodik meg, máskülönben nem ugrálna annyit még öregen is a színpadon. És ne egyek babot éjjel, mossam el kétszer a poharamat, mielőtt beleiszom, három napig ne cseréljek zoknit, a lábszag gyógyít.

Legutóbbi beszélgetésünk alkalmával elújságoltam a szüleimnek, hogy indiai barátnőm van, erre anyám a szerelmi átoklevételről süketelt. Átok, hogy nem magyar, dohogott apám. Utána legfeljebb az utazásról, a hajóról, az étteremről készített fényképeket osztottam meg velük a Facebookon. Idővel viszont letiltottam őket az üzenőfalamról. Letiltottam, mert apám folyamatosan idióta kommentekkel piszkált, egyre cikibb volt az ismerőseim előtt. Egyikük sem tudta használni a tetszik funkciót, helyette azt írták a kép alá, hogy: „Nekem ez tetszik!” Amikor közzétettem egy szelfit a hangulatos marseille-i kikötővel, apám annyit körmölt alá, hogy „Apádnak ez nem tetszik! Szabadkőművesek Mekkája! Vesszen Trianon!”. Mombasában egy arab táskaárussal fényképezkedtem le, és hát természetesen, itt sem késlekedett a pikírt megjegyzés: „Apádnak ez nem tetszik! A cigány maradjon ott, ahol van, Te meg gyere haza!”. Anyám az utóbbi kommenthez válaszul annyit pötyögött oda, hogy: „Ne igyál Fantát, szerencsétlenséget hoz!!!” Az ismerőseim jót szórakoztak rajtuk és rajtam. El is ment a kedvem a Facebooktól, egy idő után nem is láttam benne mást, mint a felfújt egók és az adatlopás olcsó szenzációját. Ráadásul valami vírusprogram a nevemben különféle utazási, politikai- és szexhirdetésekkel szórta tele ismerőseim üzenőfalát.

A hajón egyébként teljesen kiszakadtam abból a politikai sárdobálásból, amelyet Magyarországon hagytam. Őrületes volt a munkatempó, ám arra tökéletes, hogy ne kelljen foglalkoznom az otthoni depresszióval.

A regény az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg.