Kutyaszorítóban. Néhány gondolat a mocskos fideszezésről és a könnyűzenéről

A könnyűzene mindig „ellenzéki” volt, értsük jól. Amióta világ a világ. Ez ebben az esetben praktikusan úgy hetven év. A szó, hogy ellenzéki, persze nem pontos. A könnyűzene egyik alaptulajdonsága, a DNS-ében van, hogy lázad a fennálló rend ellen. Lázadás volt a rock and roll, a beat, a punk, a hiphop, az elektronikus zene, és így tovább.

A könnyűzene nem is csak feltétlenül az aktuális politikai hatalom ellen lázad, de a létező konszenzusok, az elfogadott életmód, az értékrend, az ezt meghatározó és tételező establishment, és számos esetben valóban a hatalmat birtokló kormány, a rendszer, miegyéb ellen. Nincs olyan, hogy rendszerkonform könnyűzene, a fennálló renddel barátkozó popkultúra. Még amikor valami effélét látunk – mint akár az elmúlt tizenöt-harmincöt évben a hazai popkultúra bizonyos szegmenseiben –, az sem egészen az, aminek látszik. Pontosabban az, aminek látszik, csak éppen a látszásnak megvan a maga kontextusa, megvan az előzménye.

Ezeket az alaptéziseket fontos rögzíteni, mielőtt a dolgot magát megnézzük. Jobban mondva ez már magának a dolognak a megnézéséhez tartozik. Ebből kiindulva érdemes azt is megvizsgálni, mi a már említett közéleti-kulturális összefeszülés természete és összefüggése.

Az, hogy a popzene politikus, pontosabban, hogy lehet akár politikus is, hogy a popzenének lehetnek politikai-közéleti dimenziói, ugyancsak nem újdonság. Bob Dylan a „háború mestereinek” üzent dalban (Masters Of War), John Lennon egy reprezentatív koncerten szólt oda a gazdagoknak, hogy ők elég, ha csak az ékszereiket csörgetik a díszpáholyban taps helyett. A hippikorszak politikai odaállásairól ne is beszéljünk. A Sex Pistols emblematikus sorát, „Isten óvja a királynőt és a fasiszta rezsimet”, meg a többi felforgató gesztusát ne is említsük. Azzal együtt, hogy a Pistols egy lényegében kortárs művészeti felforgató projekt volt, amit az eszes menedzser, Malcolm McLaren eszelt ki – no, de mégiscsak a könnyűzenét használta felületéül (briliáns módon), és a felforgatás terepe a közélet és az életmód volt.

Az, hogy könnyűzenészek színpadokon olyanokat csinálnak, ott úgy néznek ki, olyanokat kiabálnak a színpadokról lefelé, amitől a szülők, az idősebbek szívbajt kapnak, hogy azon felháborodnak, szintén nem tegnap óta van.

A politika meg popzenés. Ez sem újdonság. A politika használatba veszi a popzenét. Popdalokkal kampányol. Ha kéri a popzene, ha nem. Származtak is ebből botrányok, gondoljunk csak az egyik legklasszikusabb ügyre, amikor Ronald Reagan Bruce Springsteen Born In The USA című dalával kampányolt, mely dal amolyan keserédes szerelmeslevél Amerikának egy vietnámi veterán szemszögéből. De semmiképp sem az amerikai glory hurráoptimista fölzengése. Ki is akadt annak idején Bruce Springsteen, miért használják az ő dalát más összefüggésbe helyezve azt. Azóta viszont azt is láthattuk, Springsteen örömmel odaáll, ha a szívének kedves politikai oldalt akarja támogatni.

De ugyanilyen politikai használatbavételről szólt az is, ahogyan Donald Trump a YMCA című amerikai diszkóhimnusszal kampányolt. Írtam is róla, nem ismertetem még egyszer a történetet.

A politika tehát örömmel nyúl a könnyűzenéhez és a könnyűzenészekhez, ha úgy alakul. Tony Blair brit miniszterelnök kifejezetten a legújabb virágkorát élő honi popzenét használta fel a kilencvenes években Cool Britannia című programjához. Születnek kampánydalok, könnyűzenészek színpadra állnak kampányeseményeken, közös fotók, politikusok a backstage-ben.

A politika és a popzene kapcsolata kölcsönös és kétirányú. A könnyűzene behatol a politikum területére. A politika legitimációs eszközként tekint a popra. Ráadásul a politika az elmúlt évtizedekben öles léptekkel haladt a tömegkultúra felé. Soha jobban és többet nem használta annak eszköztárát és gesztusrendszerét, mint napjainkban. Politikusok és influenszerek, néha már nehéz megkülönböztetni egyiket a másiktól.

Ha tehát az eddig ismertetett premisszákból indulunk ki, az, hogy egy tizenöt éve fennálló rendszerben, egy talán minden eddiginél feszültebb, konfliktusosabb belpolitikai helyzetben – még akkor is, ha a konfliktus természete sok újdonságot nem is hoz az elmúlt tizenöt év korábbi szembeállásaihoz képest – felhangzik a nézőtereken a Mocskos Fidesz, nem olyan őrült meglepetés. Miért volna az? A könnyűzene alapvetően sosem vonzódott a konzervatív világhoz, egy tizenöt éve fennálló, nehezen megbonthatónak látszó, autokratikus vonásokat mutató rendszer ellen naná, hogy lázad a fiatalság, amely egyébként alapvetően is lázad az autoritás ellen.

Ráadásul vannak itt nemzetközi mintázatok is, és mivel összekapcsolt, globális világban élünk, ezt sem érdemes figyelmen kívül hagyni: a 2024-es amerikai választások során gyakorlatilag a teljes amerikai művészelit a demokraták, Kamala Harris mellé állt – mérsékelt sikerrel –, és, már ami a jelenség leglényegét illeti, idehaza is valami hasonlót látunk.

Itt nyitok egy zárójelet, és visszautalok a korábbi megjegyzésemre, ami a rendszerkonform vagy rendszert támogató könnyűzenét emlegette. Létezik, mondjuk így, jobboldali magyar rockzene is. Ennek egy része az úgynevezett nemzeti rock, ami meglepő vagy nem meglepő, a mai napig egyfajta nagyra nőtt szubkulturális zárványban működik (nincs ott a fesztiválokon, nem nagyon játssza a dalait a kereskedelmi média stb.). Bár ez sem teljesen pontos így: akinek a dalát minden egyes hazai válogatott labdarúgó mérkőzés előtt afféle alternatív himnuszként játsszák le, és tízezrek éneklik a helyszínen (Ismerős Arcok: Nélküled), az nem tekinthető szubkulturális státuszúnak. Különös, kvantumi helyzet ez. A másik része meg azok az idősödő rockzenészek, akik az elkötelezettségüket részben a Kádár-rendszer antikommunizmusából hozzák vagy eredeztetik, vagy a kilencvenes évek kultúrharcaiban kerültek a politika jobboldalára.

Az állításom tehát az, hogy ami a mocskos fideszezést illeti, lényegében nincs itt különösebb látnivaló. Ezzel összefüggésben azt is gondolom, hogy az ezzel összefüggő mindenféle túlfeszült intézményi reakció felesleges és kontraproduktív. A legrosszabb esetben ez úgy tud kinézni – és bizony úgy is néz ki –, mint a Kádár-rendszer egynémely kulturális korifeusának a korabeli fellépése. Egy akármilyen fennálló rendszer csak rosszul, de inkább nevetségesen jöhet ki egy efféle pengeváltásból, ezt érdemes nem elfelejteni. A fesztiválokon vagy a klubokban Mocskos Fideszt skandáló ifjúságból és a kormányellenes szólamokat hangoztató zenészekből nem lesz Fidesz-szavazó, vagy a NER lelkes híve, még akkor sem, ha a kormányzat és az ahhoz közel álló sajtó és megmondóemberek reggelig toporzékolnak. Az Orbán-rendszer különben is úgy mozog a kultúra területén, mint elefánt a porcelánboltban, és igaz ez erre az esetre is. Ráadásul ezek a fiatalok teljesen legitim módon adnak hangot az érzéseiknek. Amik – mármint ezek az érzések, és hozzájuk tartozó megnyilvánulások – olyanok, amilyenek. Nagykamaszok, fiatal felnőttek érzületei és azok kifejeződései, néhol homályosak, néhol nem egészen világosak.

Megint más kérdés, hogy az ellenzéki sajtó nagy kedvvel instrumentalizálja ezeket a megnyilvánulásokat.

És ez még akkor is így van, ha egyébként igaza van Ceglédi Zoltánnak abban, hogy „nem a mélyszegény szegregátumokból zúg a mocskos Fidesz, pedig több okuk lenne rá”. Sőt, még akkor is, ha hozzátesszük, a sok esetben elviselhetetlen diktatúráról éneklő zenekarok, előadók dalait 2010 után azért játszotta-játszogatta a Petőfi Rádió, az állami kulturális pénzek visszaosztásából pedig jól dokumentált módon részesültek – nem kevesen, nem keveset. Félreértés ne essék, ezeket a visszaosztható javakat az állampolgárok politikai elkötelezettségre tekintet nélkül rakták a közkasszába, többek közt a Nemzeti Kulturális Alapba. Nem kegy onnan, abból részesülni. Ugyanakkor azt is érdemes leszögezni: vagy mocskos, keleties diktatúra van, vagy – egyébként, azt gondolom, kifejezetten méltányosan, szakmai módon – kiosztott támogatási pénzek, megnyilvánulási lehetőségek, klubkoncertek, fesztiválok. A kettő egyszerre nem tud lenni.

Azon viszont, hogy reprezentatív alkalmakra nem ezeket a zenekarokat, előadókat hívják meg, nem feltétlenül érdemes meglepődni. Még akkor sem, ha egy város, egy kerület közrendezvényei ugyancsak a sokszínű köz számára készülnek. Amikor egy művész belép a politika területére – minden joga megvan hozzá –, érdemes számot vetnie azzal, hogy onnantól a politika értelmezési tartományában is helyet foglal. Ez többek közt azt jelenti, hogy a politikai szempontok szerint is működő helyi kormányzat nem biztos, hogy olyan előadót, zenekart szeretne felléptetni a rendezvényén, mely művész a színpadon, vagy mely művész közönsége a nézőtéren egy ponton esetleg az ő – ahogy ma mondani szokás – politikai közösségét kezdi szidalmazni.

Az ilyen esetek értelmezésére mindig javaslom az ellenpróba elvégzését. Szerződtetne-e olyan fellépőt mondjuk a fővárosi önkormányzat, vagy bármely ellenzéki vezetésű település, fővárosi kerület, melyről feltételezhető, hogy egy ponton Orbán Viktor nagyszerűségét, a NER kitűnőségét, és a főpolgármester vagy a kerületi vezető silányságát kezdené részletesen és illusztratív módon tárgyalni. Vagy amelynek a közönsége esetleg hangos ellentüntetésbe foghat a nézőtéren. Alig hinném.

A legismertebb zenekarok – csak hogy behozzak még egy dimenziót – egyébként nem az ilyen állami, önkormányzati fellépésektől függenek. Klubokban, fesztiválokon, a saját univerzumukban építik a közönségüket, ott is kommunikálnak velük. Oda jellemzően nem ér el a hatalom keze. Egy igazi, virtigli diktatúrában oda is elérne.

Ez az egész egyébként egyfajta kutyaszorító. Szembe menni az ifjúság egy részének hangos érzületeivel, idegesen hadonászni, huligánokat a borbélyhoz küldeni enyhén szólva sem nyertes pozíció. Az ellenkezője sem az, meglehetős politikai önfegyelem kell(ene) ahhoz, hogy a Fidesz ne széles mozdulatokkal reagáljon a helyzetre. Az pedig, hogy a mocskos fideszezésnek mi a valódi politikai jelentősége, jövő áprilisban fog kiderülni.

Borítókép: A Fishing On Orfű 2025-ben, színpadon az Analog Balaton / fotó: Uhlár Brigi / Fishing On Orfű