Április 12-ével történelmi fordulóponthoz érkezett Magyarország. Végre búcsút intettünk Orbán Viktor rátarti politikájának, annak, hogy a nyugati szövetségi rendszerben Magyarország volt a küllők közt a bot, valamint annak, hogy energiapolitikánkkal a putyini imperializmus utolsó európai csatlósaivá váltunk. A választáson a nép kétharmados felhatalmazást adott arra, hogy visszatérjünk az európai útra, szakítsunk a békepártiságnak álcázott kétkulacsossággal, amely a saját politikai túlélése érdekében habzsolta az orosz energiát.
Pedig a RAND Institute amerikai szakértői már legkésőbb 2019-ben figyelmeztettek , hogy Oroszország legyőzésének kulcsa az energiafegyver hatástalanítása, azaz a biztos és tartós leválás az orosz olajról és a gázról. Orbán ugyan képes volt kialkudni különböző haladékokat, hogy idehaza ez mikortól érvényesüljön, de a cél világos: leválni az autoriter, homofób orosz naftáról, ami az újjáéledt birodalmi vágyat és az orosz hadigépezetet fűti, és felváltani azt szabad amerikai palagázzal.
S ez az, amit Orbán végül nem mert bevallani, de a kétharmados felhatalmazással rendelkező Magyar Péter és energiaminisztere, a kiváló szakember, Kapitány István megtehet. Miszerint
Már az iráni rezsim elleni amerikai hadművelet is 44 milliárd eurójába került Európának, ugyanis ennyivel többet kellett fizetnünk ugyanazért a mennyiségű energiáért, amit korábban rendeltünk, köszönhetően annak, hogy Irán lezárta a Hormuzi-szorost. De már az oroszok ellen korábban kivetett szankciók is megmutatták, hogy az amerikai palagáz úgy 30%-al drágább, mint az orosz.
Kelet-Európában azért nehéz ügy ez, mert előbb a Kádár-rendszer nevelte rá az embereket arra, hogy ne magukra, hanem állam bácsira hagyatkozzanak, az elmúlt 16 évben pedig a Fidesz szoktatta rá az embereket az olcsó energiára úgy, mint a vidéki dealer a szegregátumot a herbálra, még gondosan az arcukba is vasalva minden rezsiszámlán, hogy mennyit spórolnak.
De nem élhetünk örökké illúzióban, és a polgárosodással együtt jár az is, hogy megtanuljuk megfizetni a dolgok árát, mert csak akkor becsüljük meg, amink van. Ezért üdvözlendő a Kapitány István által bejelentett energiakorszerűsítés is, melynek jegyében
aszerint, hogy mennyi a kereslet és mennyi a kínálat. Márpedig amikor hazaesünk délután a munkából, járatjuk a klímát és a mosógépet, netán még a laptopot és az elektromos rollert (vagy autót, kinek mi) is töltőre tesszük, akkor igencsak megterheljük az amúgy is megtépázott infrastruktúránkat: következésképp ilyenkor a villany drága, és illene is korrektül megfizetni az árát.
Az okosmérők telepítése erre kiváló eszköz. Egyrészt nem kell többé szöszölni azzal, hogy az ember bediktálja a mérőszámokat, mint valami neandervölgyi – a szolgáltató szépen leolvassa a fogyasztásunkat félóránként, másrészt pedig a fogyasztó azonnali visszajelzést kap arról, hogy melyik tevékenysége épp mennyibe kerül. Márpedig ennél nagyobb ösztönző a spórolásra nincs is, ez sarkallja majd a lakosságot arra, hogy változtasson pazarló szokásain, mosson inkább éjszaka, vagy kapcsolja be mobilappról a klímát, mielőtt hazaérne.
A tudatosság ilyesfajta építése azonban csak az első lépés. Meg kell tanulnunk, hogy most minden molekula számít, és hogy igenis számít az, hogy miként és hogyan fogyasztunk.
Ehhez persze be kell vetni az állami kommunikáció minden eszközét, ami most már nem a Lounge média túlárazott szerződésein és avitt kék propagandaplakátokban ölt majd testet, hanem modern lesz és korszerű, szívhez szóló, amitől az állampolgár érzi majd a maga felelősségét a nagy harcban.
Minden molekula és minden milliamper számít.
Hogy pontosan miként, annak csak a fantázia szabhat határt. De az világos, hogy egy ilyen kampány során csatasorba kell állítani az influenszereket, akik napról-napra átélhetővé teszik az energiaspórolással járó előnyöket, az ehhez szükséges praktikákat vagy ésszerű befektetéseket. Lelkesíthetjük a lakosságot azzal is, hogy abban is együtt vagyunk, ha egyszerre tekerjük kicsit feljebb a klímát vagy lejjebb a fűtést, az összeadva már komoly teljesítmény. S bár Orbán mániája volt az, hogy a magyar látni akarja a tengert, azért egy elszálló üzemanyagár-helyzet esetén inkább szeressük hazánk tavait és folyóit, páros napokon páros rendszámmal, páratlanon meg páratlannal.
De mehetünk ennél tovább is: Európa-szerte ígéretes kísérletek folynak olyan okosdugókkal, amik jelzőlámpaként jelzik a felhasználó számára a hálózat leterheltségét. Ezeket összekötve az okosmérő-szisztémával, közösen menedzselhetjük majd az energiafogyasztásunkat központilag koordinálva: mikor menjen vagy ne menjen az a fránya mosógép, úgy irányítva a delejt, mint az autóforgalmat.
A mentőnek, tűzoltónak, fegyvergyárnak jár az elsőbbség, az egyszeri fogyasztó meg szépen kivárja a sorát.
S akkor még nem is beszéltünk a legfontosabb eszközünkről, az okostelefonról vagy az okosóráról. Polgártársaink milliói optimalizálják az alvásukat, kalóriabevitelüket, vérnyomásukat, kisgyermekeik anyagcseréjét, hát olyan ördögtől való volna követhetővé tenni az energiafogyasztásukat is? Ezzel a módszerrel ráadásul lakossági toplistákat is közzé tehetnénk, tükröződjék a versenyszellem, ösztönözzön az, hogy kevesebbet fogyasztok, mint a szomszéd, ha már a nyomorultnak magasabb kerítésre telt.
De lehetünk tekintettel azokra is, akik nem ilyen élenjárók a digitális világban. Nekik marad a jó öreg papírszámla, ahol beszédes kimutatásokkal magyarázhatjuk el számukra, hogy is állnak a fogyasztási ranglétrában, a szolgáltató elégedettségét pedig kifejezheti egy vidám (vagy szomorú) emoji. Szégyen, nem szégyen, de ha valamit megtanultunk, akkor azt, hogy nem kell mindent túlbonyolítani, viszont senki sem szeretne rossz állampolgár lenni.
Ezekkel együttesen a magyar végre megérne, olyan európai polgár lenne, aki nem letagadja a piacot, hanem alkalmazkodik hozzá. Aki akar, továbbra is élhet úgy, ahogy eddig, csak fizesse meg szépen az árát, míg a többiek, akik megértették az üzenetet, azok befektetnek napelembe, házi akkumulátorba, mosnak éjszaka és megválogatják, hogy mikor fürdenek vagy fűtenek. Az Európát védő Ukrajna megsegítésére ez igazán csekély ár, s legfeljebb nem Szibériából jön majd az energia, hanem Texasból.
Már csak az az egy apró hiba van, hogy a naftát a NER érdekeltségeibe tartozó MET osztja tovább Horvátországból. De ettől mi még nyugodtan alhatunk, ha
Borítókép: Illusztráció: ventillátor / fotó: Mathieu Thomasset / Hans Lucas / Hans Lucas via AFP
Bejelentkezés