Fesztiválok krízisben: az utolsó hangos dal?

A múlt héten két fesztivál, a Bánkitó és a Kolorádó szervezői is bejelentették, hogy idén lehet őket látogatni utoljára. Bár az okok eltérnek, hisz a Kolorádónál arról van szó, hogy az eddig használt Sztrilich Pál Cserkészparkot jövőre már nem adja oda nekik az állam, a Bánkitónál pedig anyagilag nem állnak össze a dolgok, ezzel folytatódik az a VOLT és a Balaton Sound megszűnésével pár éve kezdődő szomorú sorminta, miszerint a magyar zeneipart is kezdi felőrölni a Covid utáni gazdasági válság.

Az okokat röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy a szektort különösen durván érintette az infláció, a kilőtt gázsik és számlák pedig annyira megemelték a költségeket, hogy jelentősen megdrágult a szórakozás is, ám a bizonytalan gazdasági környezetben az emberek hamarabb spórolnak a fesztiválozáson, mint mondjuk egy családi nyaraláson. Nem segít az sem, hogy a zenei oldalról végbement egyfajta koncentráció, aminek keretében a headliner együttesek inkább mennek arénaturnéra, mint fesztiválra (vagy mivel jellemzően arénabulikat tartanak, fesztiválfellépőként szinte lehetetlen őket leszervezni), ezzel pedig a lineupok homogenizálódtak, fesztiválról fesztiválra ugyanazokkal a fellépőkkel lehet találkozni.

Magyarország nem egyedülálló ebben: Hollandiában csak idén ötven fesztivált mondtak le, az Egyesült Királyságban tavaly negyven maradt el, de az olyan óriások, mint a Coachella vagy az Electric Forest is vergődnek az elmaradó jegyvásárlásokkal. Bár a lezárások után az emberek örültek, hogy újra kiszabadulhattak, és elég jól pörgött a fesztiválipar, a Covid-másnap lassan beütött az infláció formájában, ami a szórakoztatóipart épp kifektetni látszik. Az elmaradó és megszűnő fesztiválok csak a jéghegy csúcsa, hiszen a szektort érintő csapások kihatnak a zenés-táncos szórakozóhelyekre is: nemcsak legendás kocsmák zárnak be országszerte, hanem egyre több aggasztó hírt hallani különböző klubok anyagi helyzetéről is.

A soha hivatalosan be nem jelentett globális recesszió tehát az infláció révén gyakorlatilag lassan kivezeti az elmúlt évtized legjellemzőbb popkulturális termékeit, a fesztiválokat. A sors iróniája, hogy az első áldozatok pont azok a kisebb, családiasabbnak indult rendezvények, amelyek pont azért tudtak sikeresek lenni, mert vonzó alternatívát nyújtottak a szponzoráradatban fuldokló megarendezvényekkel szemben. A zeneipar önellentmondásai, a növekedési kényszer és a hatalmi koncentráció azonban egy olyan kihalási hullámot indítottak el, amivel szemben pont ezek a közepesre nőtt kicsik nem tudják megvédeni magukat, míg az óriások (vagyis a kiadók, a koncertszervező cégek, a streamingszolgáltatók, a szupersztár zenészek vagy a gigafesztiválok) a felhalmozott tartalékaikat felélve még köszönik szépen, jól vannak – legalábbis egyelőre. Zárójel: olvashattuk a hírt, hogy a Sziget Fesztivált szervező Sziget Kulturális Menedzsment Iroda Zrt. 3,8 milliárd forintos veszteséggel zárta 2024-et.

Ha ugyanis távlatilag nézzük az eseményeket, akkor úgy tetszik, hogy egy újabb korszakhatárhoz érkeztünk. De minek a határához? Mert a zeneipar jelenlegi működése azért lett olyan, amilyen, mert ez lett a válasz a korai internet, majd főleg a web2 idején felfutó kalózkodási hullámra. Ez annak idején komoly vitákkal járt, hisz azzal, hogy a szisztéma a korábban nehezen beszerezhető árunak számító zenét hirtelen elérhetővé tette mindenki számára, akinek telt internet-előfizetésre, ugyan nominálisan demokratizálódott a hallgatók és a zenészek közötti viszony, a nagykiadók és a status quóban érdekelt résztvevők a profitjuk szempontjából fenyegetésként élték meg.

Érdekes periódus volt ez, különösen, ha belegondolunk, hogy akkor még az MTV volt a királycsináló, mint a legnagyobb, globális disztribútor-hálózat, amely szinte a semmiből tudott műfajokat teremteni (mint például a grunge-ot vagy a nu-metalt), hogy aztán a kétezres évekre ezen előadók számai egyenesen a lemezgyárból a hallgatók számítógépére varázsolódjanak a torrent meg a fájlmegosztók segítségével, a kiadók kiiktatásával. Arra ugyan voltak ígéretes számítások, hogy noha a rövid távú profitba talán bele is mar a kalózkodás, ám az így elért hallgatók hosszú távon fizetővendégek lettek, mert dögivel vásárolták a merch-öt, csak megvették a kedvenceik lemezét is, sőt el is mentek a koncertekre. Az akkori kalózkodók közül sokan ma jelentős hanglemezgyűjtők, de ez a generáció adja a fesztiválok fizetőképes keresletének derékhadát is, csak most már családostul járnak bulizni. Mi több: ebből a helyzetből egy sor feltörekvő előadó profitált a kétezres években, okosan használva a netet arra, hogy közvetlenül szóljon a potenciális rajongóihoz. Nekem van olyan barátom, aki tizenhét évesen egyszemélyes black metal bandát csinált, hat hangszeren játszva, és a színtér kalózblogjain megosztva a lemezeit megkereste a magyar átlagbért 2007-ben. De a 30Y-nak például rendkívül aktív online rajongói fóruma volt a dalszövegek megfejtésére, és még az is előfordult, hogy emberek később innen házasodtak. Ezek a fejlemények már rendesen megkavarták az egész disztribútori szisztémát, és létrejöhetett egy sor olyan rétegzenei fesztivál, ami pont attól lehetett rentábilis, hogy az előadók és rajongóik bulijaiból építette fel a lineupját.

Ez utóbbinak talán a legabszurdabb pillanata az volt, amikor a Wavves nevű zenekar akkor egyetlen állandó tagja, Nathan Williams a 2009-es Primavera fesztiválon olyan rossz koncertet adott, hogy utána el kellett vonulnia egy ideig megtanulni élőben zenélni, és nem idegből szétcsapni magát: a zseniálisan megírt dalaival ugyanis úgy lett felhype-olva, hogy koncertrutin még nem volt mögötte.

A válasz persze nem sokat váratott magára: az össznépi kalózkodást lassan felváltotta a streaming, ami a Spotify képében ízig-vérig megfelelt a corporate ízlésnek, hisz élből dealeket kötöttek a nagy kiadókkal, a szerzői jogokat pedig a reklámbevételek és az előfizetések kombinációjával már ki lehetett gazdálkodni. Közben a YouTube is megkötötte a maga alkuit a kiadókkal, és mire bárki feleszmélt volna, gyakorlatilag visszatért egy letisztultabb formában a korábbi zeneipari status quo, ami visszaadta a hatalmat a kiadóknak, miközben az MTV-nél és a rádiónál sokkal hatékonyabb, algoritmikus ajánlórendszereket adott a kezükbe, hogy azzal újra kontrollálni tudják a globális közízlést.

A szellemet persze nem lehetett visszatuszkolni a palackba, így most is van esélye feltörni ismeretlen zenészeknek (elég csak a nálunk befutó olyan újgenerációs csillagokra gondolni, mint Azahriah), de a „küzdőtér” sokkal inkább nagyipari lett. Máshogy szólva: amit tizenéve még meg tudtak csinálni ösztönös zsenik, azokhoz mára már inkább egy csomó profi, algoritmikusokkal suttogó szakember kell, aki képes kiigazodni a digitális dzsungelben, ahol botokkal pörgetik a lejátszásokat, ha nem egyenesen AI-zenészeket futtatnak, hogy kevesebb jogdíjat kelljen kiutalni a kisebb szereplőknek.

A zeneipar tehát köszöni szépen, papíron jól van, hisz évről évre dőlnek a bevételi rekordok, ám a bejövő pénzeknek csak egy egész kis hányada köt ki maguknál a zenészeknél. A pénz nagyját lenyelik a techóriások és a vállalatok, a szorítás pedig egyre erősebb. Míg 2021-ben átlagosan 4 dollár és 4 cent járt egy átlagos streaming-platformon ezer lejátszott számért, addig 2024-re ez 3,41 dollárra csökkent, miközben egyszeri hallgatóként egyre nehezebb új és érdekes zenét találni a nagy platformokon, ezzel párhuzamosan pedig feltörekvő zenészként egyre nehezebb megélni. Cserébe viszont egy generációnyi ember hozzá lett szoktatva ahhoz, hogy az általa hallgatott zene fizikailag nem az övé, és lassan az utolsó torrentoldal is használhatatlan lesz, mert már nincs, aki seedelje a feltöltést.
 

Forrás: Ted Gioia / LinkedIn

A zenés-táncos szórakozás viszont kitartó műfaj, mely létezett már azelőtt is, hogy lettek volna zenei kiadók. Nem kell hozzá több, mint zenészek és szórakozni vágyó emberek, és amíg a felszínen egyre inkább látszanak a válság jelei, addig a beton repedéseiben gazként tör föl az underground kultúra. Nem egy mindent elsöprő ellenkultúra (kétséges, hogy lehet-e még olyan egyáltalán), de karakterjegyeiben mindenképp válasz a túloptimalizált, túl látványos, túl nagyra nőtt felvilágra, ami mára minden műfajt bekebelezett a saját ipari logikája szerint. Burjánzanak a féllegális és illegális bulik, el-elzakatolnak a nyilvánosság elől többé-kevésbé elzárt szórakozóhelyek: minimalista online jelenléthez maximális diszkréció. A hangzás nem műfajhoz kötött, hanem érzülethez, az át nem élt iránti nosztalgiához (anemoia). Huszonévesek állnak több műfaji revival élén – az acidtől kezdve a jungle-ön át a rendesen koszos technóig. 

Míg az eddigi paradigma tehát sok szempontból kimerülni látszik, már az eljövendő korszak kontúrjai is felsejlenek. A nagy kérdés nem az, hogy mi lesz a zenés szórakozással, hanem az, hogy a techóriások dominanciája után hogyan és miként lehet úgy fordítani az iparágon, hogy az egy tisztességesebb alkut jelentsen a zenészeknek és a közönségnek. Ebben pedig a forráspontot alighanem tényleg a mesterséges intelligencia jelenti, hiszen miután a nagyipari szereplők a szerzői jogok védelmében törték le a kalózkodást, és rakták a helyébe a streaminget, most pont azt látjuk, hogy a nagy streaming-szolgáltatók a szerzői jogokra fittyet hányó AI-jal generálnak zenét abból a célból, hogy még nagyobb részesedést hasítsanak ki a tortából.

Azaz: a techszektor víziója a zenéről egy olyan világ, amiben pont maguk a zenészek feleslegesek. Ez pedig már nem egy új alku, hanem egy hadüzenet, amihez a zenét szerető embereknek még lehet egy-két szavuk.

Borítókép: Bánkitó, 2010 / fotó: Horváth Győző