Ezekben a napokban hamar csapdában találja magát az, aki a nemrég megalakult kormánnyal kapcsolatban igyekszik megfogalmazni az észrevételeit. Kormányzással és konkrét döntésekkel ugyanis alig volt még dolgunk, és amit az újságíró a kritika tárgyává tehet vagy tehetne, az jórészt a kommunikáció, az ígéretek, vagy éppen az átadás-átvétel protokollja. Ám ez a frissen megalakult Tisza-kormány működése kapcsán nem másodlagos, és nem is hiábavaló feladat, tekintve, hogy a szavazók elvárásainak megfelelve munkájuk igen nagy részét teszi ki ez a sajátos kommunikációs munka. Ez jórészt az előző rendszer nem pusztán jogi, de verbális, kulturális, a gesztusok különböző szintjein történő, illetve szimbolikus megbüntetését jelenti.
már ha a leköszönő miniszterekkel és a tavaly cserepadra száműzött Havasi Bertalannal való szóváltásait, vagy éppen Sulyok Tamás többszöri csesztetését vesszük alapul. Magyar ezzel egyfelől ígéretet vált be, bosszúigényt teljesít, és szállítja a korábbi ellenzéki szavazóknak a megrendelést: a Fidesz totális földbe döngölését. Mely, noha kétségbevonhatatlanul végbe ment – már április 12-én –, a nép továbbra is enni kér.
A Tisza szavazótábora azonban heterogén, kevésbé egy párt körüli szerveződés, mint inkább egy választási koalíció, afféle brutális protestszavazó közösség (ahogy a Fideszé is az volt 2010-ben). És ezt a szavazótábort természetesen igyekeznie kell Magyar Péternek minél tovább egyben tartania, az egység érzetét és a közös akaratot aládúcoló protestlogikát ápolnia és etetnie. Szavazói nagy részében pedig él a bosszúvágy, tapsolnak az alázáshoz, a túlzásba vitt földbedöngöléshez, az ígérgető-fenyegető hangnemhez, és úgy tűnik, az irónia, a kritika, a viccelődés, a kérdések ideje még mindig nem jött el. A NER-rel szemben nyíltan kritikus közéleti influenszerek és véleményemberek egyelőre csak kísérleteznek az új kormány kritikájával, vagy – félig viccesen, félig komolyan – szavazásra bocsájtják oldalaikon, szabad-e már Magyar Pétert bírálni. De nem őket hibáztatom, a nép szavazata és válasza lényegében egyértelmű: még nem, majd csak akkor, ha ők úgy döntenek.
Hogy a frissen megválasztott miniszterelnök szigorú apukaként szidja le a leköszönő minisztereket, és céltáblának használja a súlyát vesztett köztársasági elnöki pozíciót, egyrészt szimbolikus gesztus, másrészt pótcselekvés, tekintve, hogy Orbán Viktor a választási kudarca óta éppúgy elérhetetlen a „másik” oldal számára, mint amennyire elérhetetlen volt a tavaly tavasszal megkezdett interjúszezonjáig. Az hagyján ugyanis, hogy a kampányban nemzethalállal, harmadik világháborúval, a magyarság totális elvesztésével riogató exminiszterelnök kampányszlogenjei mögött nem igazán volt fedezet, tartás, és bajtársi együttérzés sincs benne, felelősségvállalás, magyarázkodás, vagy legalább egy-két kínos vigyor nuku. Orbán Viktor, akár elfáradt, akár csalódott, akár megkönnyebbült, továbbra is érinthetetlen és megfoghatatlan. Hogy nem vállalta magára Magyar Péter kéretlen pofonjait, számomra csak egyet jelent: valamilyen módon vissza akar térni politikába. Persze erre éppúgy nem érdemes túl sok szót fecsérelni, mint a Tisza-kormány eddigi működésére.
Úgy gondolom viszont, hogy érdemes beszélni a Tisza Párt elvakultabb, bosszút kiáltó szavazóiról. Jól látjuk, hogy a Tisza vezetői nagy figyelmet szentelnek a közvetlenül, online mérhető közvéleményre és közhangulatra, éppen ezért e közvélemény felelőssége is – akár szánalmas ez, akár nem – nagyobb. Könnyen lehet, hogy ezért küldte a Tisza vezetése partvonalra a balliberálisok számára elfogadhatatlan miniszterjelöltet (Rubovszky Ritát), jó eséllyel ezért emelte miniszteri pozícióba a körükben népszerű elemző-tanácsadót (Ruff Bálintot), kifejezetten ügyeltek rá, hogy több nő kerüljön vezető pozícióba, de Gajdos László miniszteri kinevezése is sokaknak tetsző gesztus. És ezek nem feltétlenül rossz döntések, sőt. Ám mindez azért fontos, mert a szavazók, túl azon, hogy szavazataikkal kormányt – és amennyiben Magyarék a választási törvényt átírják – rendszert is váltottak, továbbra is komoly ráhatással bírnak a megalakult kormány működésére. Ez egyfelől egy újfajta, még radikálisabb, még kendőzetlenebb populizmus, illetve – talán szigorúbban szólva – kezdeti ötlettelenség, másfelől pedig óriási választói felelősség. Esetleg naivabban: lehetőség egy valódi, élő konzultációra.
Egyrészt a látványkommunikáció dominanciája – például az alázás, vagy annak elhitetése, hogy az éppen „bejárt helyszínen” látunk valamit – hamar keltheti azt a benyomást, hogy ennél többet nem kapunk, mert nem kaphatunk. A Fidesz egykori kádereinek jogszerű számonkérése ugyanis nem könnyű feladat. Az a fajta kommunikáció pedig, miszerint „most valami jelentős eseménynek vagyunk szemtanúi” az elmúlt két évben inkább volt kinyilatkoztatás, mint valódi leleplezés. Magyar Péter partizános interjúja e stratégia bevezetésének őseseménye volt: az akkor még „csak” exfideszes Magyar semmi olyat nem mondott a hazai állapotokról, amit ellenzéki politikusok ne mondtak volna előtte nyolc évig. Magyar fellépése, személye és múltja révén viszont elérte, hogy az emberek úgy érezzék: mondott. A helyzet azonban az, hogy előbb-utóbb elfogyhat a lelkesedés, mert az emberek megunják, mert elegük lesz belőle, és ha nem kapnak valódi reformokat, csalódottak lesznek. Persze tévedhetek, a hazai jobboldal baloldal-utálata, Gyurcsány-gyűlölete is magabiztosan kitartott legalább a 2022-es választásokig. A választók lelkesedése pedig Tölgyessy Péter szerint is sokáig kitarthat.
Másrészt azonban a kommunikáció agresszivitása vagy túlzott performativitása magára a hatalomra is visszaüthet, nem csak a választói közösségre. Orbán Viktor – és egyébként Donald Trump politikájának – megítélése is csorbát szenvedett a túlzásba vitt propaganda miatt, hasonló okokból. Ellenzékük, de saját oldaluk is túlhangsúlyozta a gesztusok, a kulturális tettek, az identitáspolitika aktusait, az úgynevezett gumicsontokat, elfedve ezáltal azt, hogy mi a valódi szemlélet, világnézet, szándék az arcvonal mögött, vagy hogy éppen mely intézkedések helyesek és melyek vitathatók. Nem véletlenül tartott Orbán Viktor programatikus, ideologizáló előadásokat évente Tusványoson. A látványkommunikáció azonban nem csak elodázza annak lehetőségét, hogy érdemi vitát lehessen folytatni megbélyegzés, szekértolózás, a másik oldalhoz sorolás, a másik zsebében turkálás demisztifikáló és deskriptív gesztusai nélkül, de még tovább élezi az egyes táborok közötti szakadékot, és megússza a saját táboron belüli problémák megbeszélését is.
Végezetül nem mellékes, hogy éltünk már át hasonló, bosszúszomjas időszakot. A rendszerváltás utáni bő egy-másfél évtizedben a hazai jobboldal – ideértve politikusokat, újságírókat, közszereplőket – rengeteg sérelmet halmozott fel. A balliberálisok kinevették, lekezelték, leszólták őket, a jobboldaliságot parasztságnak bélyegezték, párbeszédre méltatlannak tartották. Legalábbis sokan így érezték, érzik. De súlyos frusztrációt szült bennük az első Orbán-kormány leváltása, majd ismételt, 2006-os veresége is, majd az ezt követő események, a gazdasági válság – a hazai baloldal önkritikára való képtelensége aládúcolta a radikális és kevésbé radikális jobboldalt. A sértettségre pedig – már az első kétharmad után – jött a válasz: visszaszólás az ex-SZDSZ-es közvéleménynek, bizonyos médiafelületek támadása és elfoglalása, a kultúra megszállási kísérletei, az LMBTQ-közösség piszkálása, az egyetemek és értelmiségi műhelyek vegzálása vagy függővé tétele, illetve az általános párbeszéd totális ellehetetlenítése és mellőzése. És nem mellesleg: a magyarság végletekig történő hergelése és polarizációja.
A leszámolást pedig tömegek támogatják majd. Ennyiben pedig a politika visszafordíthatatlanul szurkolói élménnyé silányodik, ha nem az már eleve.
Éppen abban lehetne tehát történelmi léptékű a mostani váltás, ha mindettől eltekintenénk, és ha a „megtorlást” a szakemberekre bíznánk. Az egyszerű választó ugyanis nem rendelkezhet sohasem kellő információval és jogi ismeretekkel ahhoz, hogy belássa, mégis kinek kell börtönbe mennie és kinek nem, hogy hol húzódik a határ a korrupció és a részrehajlás között. Hogy kivel áll szóba, az már más kérdés, mint ahogy az is, hogy kit fasisztáz, náciz vagy éppen kommunistáz le azért, mert neki így egyszerűbb, és mert őt ez nyugtatja meg.
Kérdés, mindezen valóban segít-e az ügynökakták felfedése, a Ruff Bálintra bízott elszámoltatás, az újabb alkotmányozás – mert, úgy gondolom, egyébként segíthetne. Az egykori „fidesznyikek” alázása ugyanis még nem politika. Ám mindent összevetve úgy érzem, a jelenlegi hangnemért kevésbé Magyart terheli a felelősség – bár természetesen terheli őt is –, hanem inkább azokat, akik ezt a hangnemet várják tőle. Mert az új miniszterelnök egyelőre – és egy ideig még biztosan – az a tabula rasa felület, melyre írni lehet.
Borítókép: Magyar Péter miniszterelnök felszólal az Országgyűlés plenáris ülésén az Országházban 2026. május 26-án / fotó: MTI/Hegedüs Róbert
Bejelentkezés