Nagyjából három éve jelent meg az OpenAI által mesterséges intelligenciaként reklámozott, nagy nyelvi modell alapú (GPT) szoftver, ami aztán új életet lehelt a magas kamatok miatt épp összecsoffadó techiparba. A technológia megjelenése óta az interneten végigsöpört egy mánia: egyrészt minden cég úgy próbál innovatívnak látszani, hogy belesüti az AI-t a termékébe – ha kéri azt a felhasználó, ha nem –, másrészt felhasználók milliói öntik tele az étert az MI által készített „alkotásaikkal”, amit ráadásul művészetnek neveznek.

Ez a mánia párszor már-már kifulladni látszott, de szerencsére negyedévente kijön valami forradalmi újítás, ami ugyan a technológiával kapcsolatos alapvető problémákat (például a hallucinációkat) nem küszöböli ki, ellenben pont telibe kap valami olyan szegmenst, amivel a felhasználók újabb körét lehet az újdonsült rajongók táborába csábítani.

Kezdetben vala a szöveg-, majd jött a kép-, később pedig a zenegenerálás, és ezeknek az újabb és újabb ráncfelvarrásai, amelyek újabb és újabb hullámokat vernek a fejünk felett, mint az Elkerülhetetlen Jövő.

Én a magam részéről azt tippeltem, hogy Magyarországra viszonylag későn fog megérkezni ez a fajta információs szemétdömping, lévén a magyar internet nagyságrendekkel kisebb, mint a külföldi, így kevesebb adatot lehetett ellopni, amin be tudták tanítani ezeket a szoftvereket, és ez egész jól bevált. Az AI felhasználása eddig nem volt számottevő, megmaradt az egyszeri, bugyuta gegek szintjén, a félig-ironizálás határmezsgyéjén: a Kárpát-medence ismét tartotta magát az áradat ellen.

Kisebb betörések persze akadtak, mint a jobboldali kommentszekciót felolvasó, AI-zenét játszó Wellor, vagy a köztévén szereplő AI-műsorvezető, Bíró Ada, akinek legutóbb Jókai Mórral generáltak egy interjút, de ezek nem jeleztek népi megmozdulást. A hazai konzervatív oldal ízlésében amúgy is kicsit skizofrén: egyszerre kell megfelelnie a korszellemnek, és mutatnia, hogy mennyire nem akar megfelelni neki. Ebben a szellemben vad étvággyal habzsolja a technikát, lett légyen az film, stúdió vagy bármi egyéb, a tartalomban viszont megreked abban a pózban, ami az iskolai megemlékezések emelkedettnek szánt hangulatát illeti. Tiszta művi pátosz, ahol azért nem röhög senki, mert az a játék, hogy ki bírja ki tovább nevetés nélkül. S ebben benne van az is, hogy a tévét néző nagynépnek muszáj faék-egyszerűen mutatni, hogy haladunk a korral, mint amikor a...