Nagyjából három éve jelent meg az OpenAI által mesterséges intelligenciaként reklámozott, nagy nyelvi modell alapú (GPT) szoftver, ami aztán új életet lehelt a magas kamatok miatt épp összecsoffadó techiparba. A technológia megjelenése óta az interneten végigsöpört egy mánia: egyrészt minden cég úgy próbál innovatívnak látszani, hogy belesüti az AI-t a termékébe – ha kéri azt a felhasználó, ha nem –, másrészt felhasználók milliói öntik tele az étert az MI által készített „alkotásaikkal”, amit ráadásul művészetnek neveznek.

Ez a mánia párszor már-már kifulladni látszott, de szerencsére negyedévente kijön valami forradalmi újítás, ami ugyan a technológiával kapcsolatos alapvető problémákat (például a hallucinációkat) nem küszöböli ki, ellenben pont telibe kap valami olyan szegmenst, amivel a felhasználók újabb körét lehet az újdonsült rajongók táborába csábítani.

Kezdetben vala a szöveg-, majd jött a kép-, később pedig a zenegenerálás, és ezeknek az újabb és újabb ráncfelvarrásai, amelyek újabb és újabb hullámokat vernek a fejünk felett, mint az Elkerülhetetlen Jövő.

Én a magam részéről azt tippeltem, hogy Magyarországra viszonylag későn fog megérkezni ez a fajta információs szemétdömping, lévén a magyar internet nagyságrendekkel kisebb, mint a külföldi, így kevesebb adatot lehetett ellopni, amin be tudták tanítani ezeket a szoftvereket, és ez egész jól bevált. Az AI felhasználása eddig nem volt számottevő, megmaradt az egyszeri, bugyuta gegek szintjén, a félig-ironizálás határmezsgyéjén: a Kárpát-medence ismét tartotta magát az áradat ellen.

Kisebb betörések persze akadtak, mint a jobboldali kommentszekciót felolvasó, AI-zenét játszó Wellor, vagy a köztévén szereplő AI-műsorvezető, Bíró Ada, akinek legutóbb Jókai Mórral generáltak egy interjút, de ezek nem jeleztek népi megmozdulást. A hazai konzervatív oldal ízlésében amúgy is kicsit skizofrén: egyszerre kell megfelelnie a korszellemnek, és mutatnia, hogy mennyire nem akar megfelelni neki. Ebben a szellemben vad étvággyal habzsolja a technikát, lett légyen az film, stúdió vagy bármi egyéb, a tartalomban viszont megreked abban a pózban, ami az iskolai megemlékezések emelkedettnek szánt hangulatát illeti. Tiszta művi pátosz, ahol azért nem röhög senki, mert az a játék, hogy ki bírja ki tovább nevetés nélkül. S ebben benne van az is, hogy a tévét néző nagynépnek muszáj faék-egyszerűen mutatni, hogy haladunk a korral, mint amikor a polgármester vagy a miniszter átad egy utat: szabott műfaj, szabott keretekkel, ami behatárolja, hogyan illik szalvétával megfogni valami újat.

Ezekhez képest Tomcat maga volt az avantgárd.

A gát azonban áttört, amikor kijött az OpenAI új update-je, amivel nemes egyszerűséggel lehetett leutánozni a japán Ghibli Stúdió műveit, valamit egy fokkal kevésbé ordítóan rossz képeket generálni. Ezt a trendet nem lehetett kihagyni, így ugrott rá Vitályos Eszter kormányszóvivő kommunikációs csapata, sőt Orbán Viktoré is, de a Momentum is alkalmazta a stílust tüntetésekhez, végül pedig a Párbeszéd legutóbbi, egyházkritikus kampánya használt szinte biztosan AI-generált képeket a performanszához.

Persze nem vagyok naiv: a magyar politikai osztályt rég rabul ejtette az internetes népszerűség vágya, és ha az ember fülébe több socialmédia-szakértő duruzsol, hogy ezt most meg kell lépni, mert akkor felrobbantjuk az internetet, akkor nincs idő filozofálni azon, hogy voltaképp kiknek a munkáját is köpjük le önös érdekből. Elvégre a politikai osztály azért politikai osztály, mert eme leköpési aktus amúgy se éri el az ingerküszöbét: vagy ahogy M. Bison fogalmaz a Street Fighterben, ami neked a legfontosabb nap volt az életedben, az nekem csupán csak egy kedd.

A magyar internet amúgy is egyre inkább tele van AI-generált szeméttel, a politikum meg a tanácsadóik pedig felnőtt emberek, akik el tudják dönteni, hogy az önkormányzati lap meg az akciós sonka-reklámújság digitális verziójának szintjén akarnak-e kommunikálni, ebben pedig sem jobb-, sem baloldaloldalon nem merülnek fel holmi etikai vagy esztétikai kérdések. A végső megerősítés, az igazi ítélet az, hogy működött-e, átadta-e az információt, vagy legalább be tudjuk-e adni magunknak, hogy igen, ez volt az, ami sikerre vitt, mert a Géza valamelyik eligazításon mutatott egy grafikont, ami megnyugtatta a lelkünket, mielőtt a szégyenérzet elöntött volna.

A szélesebb publikum szempontjából viszont az a kérdés, hogy a politikusok hogyan állnak a mesterséges intelligenciához, már nem ennyire esztétikai vagy absztrakt. Jelenleg diákok ezrei használják a ChatGPT-t arra, hogy a leckéjüket megírják, munkavállalók tömegei szembesülnek azzal, hogy megpróbálják őket gépekkel kiváltani, vagy egyre több munkát rájuk lőcsölni a GPT-k segítségével, mondván, az új, forradalmi eszközökkel növelhető a hatékonyság. Jóformán nem telik el úgy hónap, hogy valami gazdasági elemzőtársaság ne fenyegetné a dolgozókat azzal, hogy rövidesen elveszik a munkájukat az egyre fejlettebb robotok, s a sort még hosszasan lehetne folytatni. Ők ugyanis a mérleg serpenyőjének másik oldala, akiket a vicsorgó menedzserek pont úgy készek örökre leírni, mint amilyen könnyedén nyúlt a politikai osztály pillanatnyi érdeke alapján az AI-illusztrációkhoz.

Mint minden nagy disznóságban, itt is árulkodó jel, hogy miből nem lesz vita vagy politikai kérdés, csak a bárgyú bájolgás. Pedig, ha van egy meghatározó korkérdésünk, akkor az alighanem az, hogy hogyan fogunk társadalmilag megbirkózni az automatizáció legújabb hullámával, és miként is óhajtjuk kezelni az abból keletkező feszültségeket, a tudásvesztést és fokozódó társadalmi egyenlőtlenségeket.

Nekem még dereng valami arról, hogy ezekben a kérdésekben a baloldali és a jobboldali filozófiáknak is volt, lett volna valami mondandója.

Mára már egyiknek nincs. A pillanatnyi népszerűség tűzforró tekintetében minden elv pocsolyává olvad, aztán majd csodálkozunk, ha elpárolgott körülöttünk a valóság.