Amit én tudtam erről a műfajról, először csak annyi volt, hogy az iskola ún. csövesei, akik koptatott Trapper-farmert, patinásra barnult Tisza-papucsot és kockás inget viseltek, szimatszatyrukra (nálunk EDDA-táskának hívták) tollal írták fel a félelmetesnek ható zenekarneveket: P.MOBIL, BEATRICE, EDDA, és természetesen HOBO BLUES BAND. Anélkül, hogy egy hangot is hallottam volna a HBB-től, úgy képzeltem, az is valami „csöves” cucc lehet, és a fentebb leírt külsejű közönség koncertek előtt részegen aprópénzt tarhál az aluljáróban.
Aztán a koleszban (1984-et írtunk…) egy osztálytársam megmutatta a Tisztelet Muddy Watersnek (Középeurópai Hobo Blues) című felvételt, és a monoton, könyörtelen ritmusalap rögtön megfertőzött. Ezt nyilván elemezhetnék pszichológiailag képzett szakértők akár úgy is, hogy egyfajta ősi, törzsi jellegű, extázisig ismétlődő dolog hatott rám zsigerileg. Nem tudom, hogy ezt történt-e, én csak egy zenész vagyok, mindenesetre A-ban volt, és azonnal játszani akartam. Olyannyira, hogy az iskolai karácsonyon az alkalmi osztályzenekarral már egy általam feldolgozott népdalt adtunk elő – „blúzosan”. Természetesen én is, mint akkoriban sokan mások, Hobó lemezein keresztül barátkoztam tovább a műfajjal, noha „akkor még nem sejtettem”, hogy a blues nem egészen az, mint amit ott hallok, de erről később.
Nyilván meglepőnek tűnhet, ha valaki a Zeneakadémia elvégzése mellett/után/ellenére sem találja primitívnek és cikinek a bluest, holott a papírforma alapján fülemet fintorítva kellett volna menekülnöm ettől az iskolázatlan mételytől. Sajnálom, másként történt. Ráadásul engem nem a szövegek világa, a társadalmi háttér, a gyapotföldön összegyűlt elkeseredettség, kitaszítottság (azt csak később tudtam meg, hogy vicces és pajzán blues-szövegek is vannak bőven) fogott meg, illetve ezek csak minimálisan. A gitárakkordokkal (egyszerre több hang jól hangzó megpengetésével), vagy zongorával aláfestett konkrét dallamok, ritmusok, együtthangzások, tehát a műfaji megvalósulás tetszett, egyszerűen a zene maga. Éppen ezért a hangszeres muzsikus szemszögéből mesélnék most a bluesról, a közérthetőség kedvéért minél kevésbé „szakmázva”.
De ne udvariaskodjunk tovább, hanem vegyük a C-dúr skálát a zongorán (jó, tudom, ez már szakmázás), mely csak fehér (kvázi déli, rabszolgatartó) billentyűkre épül, és C-D-E-F-G-A-H-(C) hangokból áll. Ezeket számokkal szokás „funkciósítani”, de minket most csak az I., a IV. és az V...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.