Hiába keresik sokan Magyar Péternél a mondanivalót, üzenetet, eszmét, ilyesmit nem fognak találni. Az ember beszél (sokat), de nem mond semmit. Gondolat hiányában ez nehéz is volna. A Magyar-jelenség mögött ugyanis nem gondolat van, még csak nem is a hagyományos értelemben vett politika, hanem pusztán a diadalomra törő ÉN küzdelme az elismerésért.

Weber klasszikus megfejtése szerint vannak, akik a politikából élnek, és vannak, akik a politikáért. A gyakorlatban a kettő egyszerre is érvényes lehet. Ám a Magyar-jelenség esetében a politika mint olyan – annak hagyományos értelmében – meglehetősen mellékes jelenség. Még véletlenül sem a „közügyek“ vannak a projekt centrumában. A politika csak az alkalmi színpad, amit épp üresen talált az ÉN.

A politikai haszonleső karaktere annyira ősrégi, hogy bővebb kifejtést nem igényel. Aki csak pénzt akar kisajtolni a politikából, az megelégszik azzal, hogy valamelyik arab olajmonarchiában elver annyit egy reggelire, amennyit mások egy élet munkájával kuporgatnak össze. Sőt, a politikai haszonleső gyakran inkább kerüli a reflektorfényt, hiszen a dolog lényege az, hogy a tevékenység ne legyen látható, de legalábbis elfedje azt egy másfajta tevékenységgel.

Akik a politikáért élnek, azok megélhetnek a politikából, akár kiválóan is, számukra azonban épp ez a mellékes szempont. Nekik más céljaik vannak: a hatalom, a cselekvés, saját és közös terveik megvalósítása, ésatöbbi. Ők a politikai sikert keresik, bármi legyen is az az egyes esetekben.

A posztmodern ÉN azonban nem feltétlenül anyagi javakra és kényelmes életre vágyik – arra is, de ez csak az alapcsomag –, hanem elismerésre. A posztmodern ÉN ugyanis önmagát csodálatosnak, kivételesnek, fantasztikusnak tartja, ám ennek tudata nem elég. Utóbbihoz elengedhetetlen, hogy amit a posztmodern ÉN magáról gondol, azt gondolja róla a világ is. Ismerje el. Ez az elismerés nem vásárolható meg és őszintének, szívből jövőnek kell lennie, esetleg törvénnyel kikényszeríthetőnek. Ez az elismerésvágy hajtja a woke-ot is, csak utóbbinak erősebb a kollektív jellege.

Magyar nem véletlenül hivatkozik híres-neves felmenőire, kiváló családi pedigréjére. Ő mégiscsak a budai hóhatár fölött született, hát hogy lehet az, hogy pont a volt feleségéből csinált a kormány minisztert? Neki ez a poszt járt volna. Korszakos zsenialitását az egész rendszernek el kellett volna ismernie. Ideig-óráig a havi több millió forintot biztosító kifizetőhelyek elmennek, de ez közel sem állandó megoldás. Ezért is olvashatjuk azt, hogy Magyar állítólag korábbi fideszes összejöveteleken is megfogalmazta kritikáját a kormányzással szemben. Ezek nem az elfogulatlan szemlélő kritikái, hanem a „morális és objektív kritika“ nyelvén előadott sérelmek felsorolása, melyeket az ÉN-nek az elismerés hiánya miatt kell elszenvednie. Ugyanez az oka annak, hogy a posztmodern ÉN miért viselkedik agresszívan akár a volt feleségével, akár a róla nem mindig az áhítat hangján megszólaló ellenzéki médiumokkal. Pedig utóbbiak igyekeznek. (És ugyanez lapul gyakran az ún. „jobboldali értelmiség“ kiábrándulása mögött, és ez az értelme náluk a „polgári“ jelzőnek is – a hóhatár fölötti, elismerésre jogosultak köre.)

A posztmodern ÉN egyetlen valódi célja az, mint Mancikának a Csinibabában: „engem virággal dobáljanak, és fotózzanak, meg bámuljanak, meg kényeztessenek, meg imádjanak!“ Másképp megmagyarázhatatlan a retusált szelfiknek az a mennyisége, amit még nem láttunk hímektől a közösségi médiában – és az sem véletlen, hogy ennyire otthonos számára a közösségi média, ami erre az elismerésigényre épül, és amit ennek köszönhetően ott meg is kap a rajongók népes szektájától.

A nem-rajongó híveknek mindegy. Nekik annyi a lényeg, hogy O1G.

Aki hatalmat akar, annak természetesen szüksége van exhibicionizmusra, másképp nem megy. Ám a posztmodern ÉN számára nem a politikai siker a cél – még ha ez sikerülne is, az is csak egy eszköz ahhoz, hogy kiharcolja magának a vágyott elismerést. Az ÉN szemében az egész világ és mindenki más tükör, de fontos, hogy a tükör is rendelkezzen retusáló funkcióval, és abban azt lássa viszont, amit ő szeretne.

Nem véletlen, hogy tartalmi szempontból az egész jelenség üres, ám ez a nihilizmus nem önmagában a pusztítás öröméért és a hatalomért létezik (a végcéllal a projekt hasznos idiótái nem feltétlenül vannak tisztában, ezért mondhatják el óvatlanul, hogy minél rosszabb az országnak, annál jobb nekünk), hanem a még több lájkért, a kicsicsázott szelfikért, a narcisztikus kielégülésért. A pusztítás része a bosszúból fakad, amit szintén a korábbi elismeréshiány táplál. A „mozgalom“ egyetlen célja az ÉN elismerésének kiharcolása, akkor is, ha ezt a mozgalom nem tudja, de teszi (a megbízó más tészta, ő befolyást akar, és mindegy, mivel tudja ezt megvásárolni).

És persze mellékes haszon csurranhat-cseppenhet a mozgalom tagjainak is, ha beteljesül az elismerés.