Azok közül, akik látták és a közösségi médiában kommentálták a nagy nyilvánosság előtt lezajlott Trump–Zelenszkij találkozót, sokan történelmi eseményt kiáltottak, és „Amerika átállását” vélték látni. Ezek a vélemények alapvetően a beszélgetés miatt érzett felháborodásból táplálkoznak, de a mögöttük megbújó félelem és paranoia amúgy is jellemző mostanában a nyugati ember közérzetére. A békekötési folyamat azóta is zajlik, ahogy mondani szokás, már elfüggönyözött, füstös szobákban, diplomáciai szeánszok keretében, és még az is lehet, hogy nem kevésbé heves indulatok közepette. Az élet egy kicsit meg is állt, mert azokon a kérdéseken, amik most az asztalon vannak, tényleg sok múlik. Pénz, hatalom, politika, de mindenekelőtt: emberi életek. Annyit azonban az említett kommentátorok is jól éreznek, hogy a történelem épp most történik, és jobb, ha nem rontjuk el.

Nem érdemes tagadni, hogy az emberiség alapvetően nem tanult semmit a történelem mélypontjaiból, vagy amit mégis, azt a jogalkotás, a kötelező ünnepek és a zarándokhelyek igyekeznek őrizni. Ám ezek sem elég hatékonyan. A történelem vesztesei ugyanis szelektíven tanulnak a történtekből. Németország vezetői az 1930-as évek végén országuk (a Versailles-i békeszerződés miatti) megaláztatásával indokolták azt, hogy háborút indítottak. Az invázió kezdetben gyors sikereket, azonnali győzelmet, hódítást hozott. Franciaország kapitulált, Anglia visszavonult, Hitler pedig - a már kiteljesedő háborúban - arra készült, hogy a Szovjetuniót legyőzve horogkeresztes zászlót tűz a Kaukázus hegycsúcsaira. A vége azonban keserű tanulság lett, és a számlát, a többi európai mellett, a saját népe fizette ki. Milliós kitelepítések, népvándorlás, éhínség, gazdasági katasztrófa, évtizedes eladósodás maradt utána, és a súlyos vákuum, aminek szívóhatása a mai napig érződik. Nyugat-Európa évtizedekre lekötelezettje lett a második világháború egyedüli győztesének, az Egyesült Államoknak. Mert nevezhetjük-e mellette szintén annak a Berlint elfoglaló Szovjetuniót, melynek katonái amerikai bakancsokban, részben amerikai tankokban és kocsikon dúlták „vissza” a nácik dúlta Kelet-Közép-Európát?

A háború hidegháborúnak nevezett több évtizednyi epilógusa válaszolja meg a kérdést. A hadi- és űrfegyverkezés költekezésében a népét súlyos - vagy a korábbinál még súlyosabb - szegénységbe taszító Szovjetunió vereséget szenvedett a kapitalista Nyugattal, de pontosabb, ha így mondjuk: az Egyesült Államokkal szemben. A történelem feltette a pontot az i-re. Az ex-KGB tiszt, egykori NDK-s kiküldött Vladimir Putyin és ideológusai nem véletlenül igyekeznek a kommunizmus előtti nagysághoz visszanyúlva újraalkotni a „kozák” egységet, benne az egykori Kijevi Fejedelemséggel.

A Nyugatot eközben az a kérdés osztja meg, hogy a szeme előtt kirajzolódó tendenciákat, a háborút, az azt megérvelő háborús propagandát, a vonatkozó gazdasági környezetet és folyamatokat - tanulva a történelemből - figyelmeztető jelnek kell-e tekintenie. Vannak vonatkozó példáink a múltból, különösen a második világháborúból, melyek arra emlékeztetnek bennünket, hogy az agressziót nem is olyan nehéz „megindokolni”. Mert elfogadható volt-e Hitler érve, miszerint a német népet megalázták a versailles-i békekötések során, arra, hogy a német hadsereget újra felszereljék, háborús üzemmódba állítsák, majd háborút indítsanak? Elfogadható volt-e a japán agresszió és hódítás a csendes-óceáni szigetvilágban, melyet Japán a számára előnytelen, az USA-val és Nagy-Britanniával kötött kereskedelmi-hajózási egyezségekkel indokolt? Elfogadható volt-e az atomfegyver bevetése, ami kétszázezer ember azonnali, illetve közvetett halálát okozta, azzal az indokkal, hogy ezzel katonák életét óvják meg? Mindig voltak érvek, mindig létezett háborús propaganda, és létezik most is. A propaganda többek közt arra való, hogy megindokolják vele az agressziót - vagy arra, amire Zelenszkij alkalmazza, hogy szövetségeseket állítson maga mellé. Ezért hord katonai ruhát, és az európai vezetőkkel tárgyalva ezért (is) beszél folyton Putyin kérlelhetetlenségéről.

És most persze Európán a világ szeme, és nem csak azért, mert itt az ideje, hogy Európa és az EU végre határozottan fellépjen a világ hatalmi nagyszínpadára az USA, Kína és Oroszország mellé. Ha ez egyáltalán megtörténik, az nem pusztán a reálpolitikai érzék bizonyítéka volna, hanem minden idők egyik legnagyobb világpolitikai projektje, amely kulturális, nyelvi és identitásbeli különbségeken átívelve valósulhatna meg. Az EU az lehetne, aminek lennie kellene. Lehetne stabil és erős valutája, és az európai know-how-ban gyökerező gazdasági potenciálja. Lakosságának mérete, összeadott hadereje fajsúlyos világhatalmi szereplővé emelheti.

Ezzel összefüggésben várjuk, hogyan küzd meg Németország a saját árnyékával, és fogadja el, hogy valóban központi szerepe van Európa jövőjének meghatározásában. Hogy Nagy-Britannia képes-e eljátszani azt a szerepet, melyre korábban már képes volt, vagyis hogy a nemzetközi diplomácia problémamegoldója legyen. Hogy képes-e a Nyugat-Európa politikailag - talán - legtudatosabb polgári rétegével rendelkező Franciaország valamilyen egységes irányba állni. És ez csak Európa három legjelentősebb gazdasága - a közös bennük, hogy maguk is néhai birodalmak, egykori hódítók, a történelem formálói. Miért nem érvelnek és cselekednek mégis úgy, mint Putyin Oroszországa? Miért nem indul valamiféle jól megalkotott ideológia mentén hódító hadjáratra Keir Starmer és Károly király, hogy helyreállítsa a brit impériumot? Vagy megfordítva a dolgot, miért nem akar Putyin is inkább csak jó pénzt keresni, ahogy a „romlott Nyugat”, és miért fenyegeti háborúval egykori üzleti partnereit? Utóbbi kérdést talán Alekszej Navalnij válaszolta meg évekkel ezelőtt, amikor több interjújában is arról beszélt, hogy a Nyugat téved, ha azt hiszi, hogy Putyin háborúja a Nyugatnak szól. Szerinte valójában az orosz belpolitika belső helyezkedései és viszályai terelték a szélsőségek felé Putyin politikáját. Az ablakokból kieső orosz vállalkozók rejtélyes halálesetei is erre utalhatnak.

A belpolitikai kihívás pedig, úgy tűnik, olyan külpolitikában testesül meg, melynek célja az ellenfél káoszba taszítása, avagy a törékenynek mutatkozó nyugati egység hibrid (informatikai, politikai, katonai) módszerekkel történő destabilizációja. Putyin a káosz embere. Nem véletlen, hogy a kaotikus járványéveket kihasználva indította el „speciális katonai műveletét”. És maga a háború is afféle propaganda, aminek másféle gondokról kell elterelnie a figyelmet. Navalnij állítása viszont biztosan nem elégséges magyarázat, főleg három év(nyi öldöklés) távlatából nézve.

Kétségtelen, hogy Orbán Viktor megsejtett - vagy már eleve tudott - valamit, amikor arról beszélt, hogy új világrend van kialakulóban. Orosz imperialista restauráció? Az amerikai csendőrszerep újragondolása? Csendes gyarapodás és a gazdasági hátország felhizlalása Kínában egy újjáéledő birodalmi projekt megalapozásához? Ezek mind a terítéken vannak. Mindemellett Starmer és Macron biztosan nem kelnek útra, hogy egykori gyarmataikat visszahódítsák, legalábbis nem katonai módszerekkel. Sőt, Franciaország afrikai érdekszférája ezekben a percekben is tovább zsugorodik. Annyi azonban biztos, hogy ezek az európai vezetők jó eséllyel felülírhatják a magyar miniszterelnök fejében megfogalmazódott „új illiberális” - vagyis az erő nyelvén értő - világ struktúráját.

Európa országai, bizonyos értelemben, maguk is a történelem vesztesei közé tartoznak. De ha engednek az új, orosz imperialista törekvéseknek, vagy letérdelnek Amerika féldespota showmanje előtt, akkor valódi vesztesekké válhatnak. Nekik is egy bizonyos fajta erő nyelvén kellene beszélniük.