Gyerekkoromban utáltam a német focit, de nálam jobban csak a nagyapám utálta. A 96-os londoni EB-döntő alatt ordítva szidta a vörös hajú Sammert, de nem ezt a jelzőt használta rá. A nagyapám nem volt rasszista, imádta például a brazilokat. Hogy én miért gyűlöltem a német focit, az valószínűleg pont ebben gyökerezik, hogy én is a pengés, dél-amerikai változatot kedveltem meg, ami szöges ellentéte volt (akkor, még) az állóképességen, kérlelhetetlen győzni akaráson és szervezettségen alapuló germán stílusnak.

A foci csak egy dolog. De nem szerettem németül sem tanulni, sem oviban, sem gimiben, általánosban pedig valahogy megúsztam. És azért azt nagyon kell akarni, hogy Magyarországon valaki ne tanuljon meg picit németül. A gimis osztályfőnököm meg akart róla győzni, hogy érettségizzek németből, és bár nem győzött meg, ma már úgy gondolom, igaza volt. Aztán az érzéseim a németséggel kapcsolatban megváltoztak. Ma már nyoma sincs bennem semmi ebből a tiltakozásból. De ma is az hat rám, ami a fősodorban van: a német autó, a német multi, a német technológia, a német minden, és az olyan, úúú. Felnézés, meg némi kisebbségi komplexus. Ma is ezer szálon kötődünk Németországhoz. Úgy en bloc, és nem (csak) a kelet-németekhez.

Gyerekkoromban kis, társasházi nyaralónk volt a Balaton északi partján, amit a másik nagyapámék építették. A másfél szobás, keleti medencére néző, erkélyes lakásokat időről-időre kibérelték németek is, akik visszajártak, hoztak is dolgokat. Ezt ismerjük. De amikor én gyerek voltam, a kilencvenes évek elején, már főleg Volkswagennel jöttek, és fogalmam sem volt, hogy Keletről vagy Nyugatról, csak azt tudtam, hogy fenyőfa formájú illatosító lógott a kocsijukban, és akkor is lementek a strandra, amikor mi a rossz időben inkább Tihanyba indultunk fagyizni. Egy gimis barátomnak pedig még a kétezres, kétezer tízes években is hozták a német „rokonok” a Bayern München-es mezeket, melegítőket, kabátokat, mindenfélét, mert a család az egyesületnél dolgozott. Olyan munkakörben, amit ma már inkább csak kelet-európaiak, vagy még nem is csak ők, hanem afgánok végeznek el. A barátom jól keresett ezekkel a bayernes cuccokkal, viszont egy mukkot nem beszélt németül, noha sváb családból származik. Valahogy mégis elvoltak, söröztek, megértették egymást. A gimnáziumi tesitanárom, ezzel közel egyidőben, felajánlotta nekem, hogy elintézi, hogy játszhassak a német harmadosztályban. Ez akkor nem érdekelt. Ma már azt hiszem, érdekelne.

Aztán pár éve megismerkedtem a magyarországi kötődései miatt gyakran ide látogató Güntivel, akinek a családja egyébként kétéves korában költözött Romániából Németországba, és sokat beszélgettünk a témáról. Mikor megkérdeztem, él-e még a németekben valamiféle „lelkifurdalás” vagy késztetés egyfajta kulturális, emancipatorikus ellentétezésre a II. világháború miatt, azt mondta, hogy határozottan. Nem firtattam tovább a témát. Az ilyenfajta felelősségérzet, múltra kérdezés, feldolgozási inger hazánkban ismeretlen. Teljesen mindegy, hogy valaki jobb- vagy baloldali nevelést kapott-e, abban nagyjából egyetértés van, hogy hazánk a történelem nagy áldozatai közé tartozik, és ezzel vége. Ebben igazság és szőnyeg alá söprés is van.

Valószínű, hogy ami most az AfD körül zajlik Németországban és azon kívül (nácik-e, igazuk van-e, mit jelent, hogy a vezetőjük meleg kapcsolatban él, stb.), az valami hasonló ahhoz, ami lezajlott kisebb vagy nagyobb változatban Magyarországon, az USA-ban, az Egyesült Királyságban, és lehetne még sorolni. Jön egy párt, ami válaszokat ad szőnyeg alá söpört kérdésekre, és ahol a szélsőségesnek tartott erők is otthonra lelnek. A sajtónak pedig csak ennyi kell, a „szekértáborharcot” fent lehet tartani. A múlt félelmeiből táplálkozó politika befogadó, megelőző, elkerülő tendenciák sokaságával igyekszik kiiktatni azokat a helyzeteket, melyek megágyazhatnak egy olyan gazdasági, etnikai és nacionalista érzelmeket felkorbácsoló miliőnek, ami a világháborúk idején uralkodott, elsősorban Európában.

Az etnikai, kulturális és nemzetiségi különbségeket is érintő ügyek, a migráció, a nemzetközi munkaerő-áramlás, a terrorizmus, a szórványos, de rendszeres, ezzel összefüggő erőszakos nyugati-európai események (késelések, gázolások, lövöldözések) kezelésében túlzott óvatosságot láthattunk. Például Németországban, ahol ez a hozzáállás a problémák szőnyeg alá söpréséhez vezetett, majd éppen ebben a pillanatban ahhoz, hogy a feszültségek felbuggyanjanak a mélyből. A jelen hibái a múlt bűneiből fakadnak. De a helyzet más és más Franciaországban, Németországban, Ausztriában vagy nálunk. A Willkommenskultur, a kultúrák egymás mellett élése, a jóra és a békére, valamiféle sok generáción átívelő “jóvátételre” törekvése réseket hagyott a pajzson, melyen átszivárognak a negatív erők: Putyin propagandája, a terrorizmus eszméje, és az idegengyűlölet.

Mindezzel összefüggésben igyekszem Donald Trump ismételt hatalomra kerülését úgy felfogni, mint valamit, ami elkerülhetetlenül és szervesen következik a második világháború utáni rendezés évtizedeiből. Európa nyugatabbik felét az USA rázta gatyába. Németországot, Franciaországot és az Egyesült Királyságot is, mely országok ilyen vagy olyan mértékben, ki pénzben, ki kulturális függetlenségben, ki ideológiában, de eladósodott a háborúból egyedüli gazdasági, morális és a katonai fölénnyel győztesként kilépő Amerika felé. A kapitalista nyugat érdeke volt egy stabil, fizetőképes Európa, ami mára kitermelte a saját problémáit. Trump nyers, túlzásokkal és diplomáciai bakugrásokkal operáló külpolitikája ennek a függésnek vet véget, Európa konzervatív eltolódásai, félfordulatai és fordulatai pedig e helyzet felismeréséből következnek. Félelmetes megfejtések azok, melyek szerint viszont inkább Európa újrafelosztása zajlik ezekben a percekben Trump és Putyin között.

Ebbe a folyamatba illeszkednek a francia és német kormányválságok, melyek két jellemző oka az aktuális vezetők migrációs kérdésekkel összefüggő politikája és háborúhoz való viszonya. Sokan az ukrán identitás megszületése pillanatának, egy nép önmeghatározásra tett elkeseredett, küzdelmes kísérletének tartották Ukrajna Oroszországgal szembeni ellenállását. Azt hiszem, hogy Európa, és az EU, melynek most lapot sem osztottak a háborús tárgyalóasztalnál, nem halogathatja tovább, hogy meghatározza magát.

Hogy ennek a problémának a megoldása milyen mértékben függ a németországi választások eredményétől, azt hiszem, nem nehéz belátni. Az eredmények megsaccolhatók, de földindulás és pánik is lehet – első körben az értelmezők részéről. Újabb szembenézés, és ismét csak: öndefiníciós kísérlet Európa vezető gazdaságától. Miközben a világ egyik fele szorong, és retteg a múlt gonosz szellemeitől, a másik az igazság pillanatának eljövetelét látja az eseményekben. Két dolog biztos: bizonyos sebek felszakadnak, miközben továbbra is ezer szálon kötődünk az európai politikához, ha akarjuk, ha nem.