Érthetetlen, miért van szükség az Európai Unióban a 40%-os kötelező női vállalatvezetői kvóta 2026-ra tervezett bevezetésére. A döntés ideológiailag motivált, piacellenes, zavarosak a hozzáfűzött remények, és erkölcsileg is megkérdőjelezhető. Az EU ráadásul éppen most tűzte ki célként, hogy növeli a versenyképességet és csökkenti a bürokráciát. Legfőképpen pedig fel kéne tenni azt a súlyos erkölcsi kérdést, hogy hány, akarata ellenére gyermektelenül maradt felsővezető nőt, illetve hány meg nem született gyereket eredményez majd az erőltetett női kvóta. Mert az ilyen nők jelentős része akarata ellenére nem válik majd anyává.

Tabutéma

A női egyenjogúság tipikusan az a kérdés, amiről nem lehet őszintén beszélni, még szakértői szinten sem. Amennyiben a Google kereső segítségével szeretne az ember olyan kutatást találni, ami a női gazdasági vezetői kvóták hátrányairól szól, szinte lehetetlen feladattal találja magát szemben. Igazából megjelentetni sem könnyű ilyen tanulmányokat, mert könnyen a kiközösítettek sorsára juthat a szerzőjük. Ellentétben azokkal a kutatókkal, akik sütkéreznek a modernitás fényében, amikor bebizonyítják, hogy azok a vállalatok, amelyeknek nők a vezetői, jobban teljesítenek.

Ennek ellenére születik néhány kutatás, amely meri vállalni a veszélyes feladatot, amit most én is vállalok, amikor a kvóták hátrányairól írok.

A női egyenjogúság erősítése ma a világ nyugati felén már olyan alapvető ügy, mint a levegővétel, amivel nincs is semmi baj. Ha azonban az erőltetett pozitív diszkrimináció gazdasági vetületeit vizsgáljuk, meg kell állapítanunk, hogy az kimondottan illiberális, piac- és versenyellenes. Annak ellenére, hogy ezek az elvek a magukat liberálisnak mondó politikusok között a legnépszerűbbek.

Érthetetlen, hogy a világ egyik legerősebb gazdasági közösségének vezetői miért vállalnak fel egy ennyire megosztó – és a versenyképességet is befolyásoló – kérdést, amit a világ liberális piacgazdaságaiban is ellentmondásosnak tartanak. Az USA-ban még a Biden-kormányzat alatt sem hoztak ilyen döntést.

Európa több országában vezettek már be hasonló szabályokat, de hogy uniós szinten miért volt most szükség erre, az gyakorlatilag magyarázhatatlan. A törvény rendkívül bonyolult, és mint látni fogjuk, nehezen betartható, növeli a bürokráciát, ráadásul éppen egy olyan időszakban készülnek bevezetni, amikor mindenki az EU versenyképességi problémáiról beszél. Ennek egyik fontos eleme a Draghi-jelentés szerint éppen a túlszabályozás. Végül, de nem utolsósorban, sok nőnek kell akaratlanul feláldoznia anyaságát ennek oltárán, és évente akár százezres nagyságrendű, kívánt, de meg nem született gyermeket eredményezhet.

Alapvetően marxista gondolat

A női egyenjogúság gazdaságra való kiterjesztése alapvetően egy marxista, piacellenes gondolatból fakad. Míg azonban Marx csak azt mondta ki, hogy a piaci működés igazságtalansága miatt nem kap megfelelő bért a munkásosztály, az új marxista gondolat azt feltételezi, hogy a piac igazságtalansága miatt nem jutnak fel a nők a céges ranglétra tetejére, vagy amiatt nem kapnak elég bért. E szerint a piac nem meritokratikus, hanem diszkrimináló, ezért az államnak be kell avatkoznia, és igazságot kell tennie. Ez egy mélyen illiberális gondolat, és ez az alapja a woke-ideológia egyes elemeinek.

Hogy cáfoljuk ezt az állítást, vegyük például a felsőoktatás helyzetét. Ott a nők harminc évvel ezelőtt még alulreprezentáltak voltak, és pozitív diszkrimináció nélkül, kizárólag érdem- és teljesítményalapon ma óriási többségbe kerültek a nyugati világban. Amennyiben a társadalom igazságtalan lenne, itt sem tudnának érvényesülni. Pusztán arról van szó, hogy másfajta kihívásokkal szembesülnek az egyetemi érvényesülés terén, mint a céges versenyben. A nagyvállalati vezetőké azonban egészen más életforma, és rendkívüli terhekkel jár, ami a nők esetében még komolyabb áldozatot követel, mert nehezen egyeztethető össze a családi élettel.

Ennek ellenére a világban mindenhol gyorsan emelkedik a női vezetők száma, ott is, ahol nincs kvóta. A Grant Thorton elemzése szerint világszinten már a felsővezetői pozíciók 33,5%-át foglalják el nők. A legnagyobb meglepetéssel India szolgál, ahol minden adminisztratív támogatás nélkül 34%-ra nőtt a nők száma a felsővezetők között, ami a magasabb általános képzettségükből fakad. Az Európai Unióban ez az arány úgy éri el a 35%-ot, hogy több országban kvóta segíti a nőket. Ennek fényében még kevésbé érthető, hogy miért volt szükség az EU-ban a 40%-os előírására.

Hogy a kvóta milyen mellékhatásokkal jár, és hogy milyen hátrányai lehetnek a természetes növekedéssel szemben, azt remekül jelzi Norvégia példája.

Az aranyszoknyás lányok

A női kvóták úttörője Norvégia volt, ahol 2003-ban hoztak a jelenlegi EU-szabályozásnak megfelelő törvényt. A nyilvános részvénytársaságoknál kötelezővé tették, hogy a felsővezetők legalább 40%-a nő legyen. A norvég próbálkozást több tekintetben is kudarcnak nevezhetjük. A törvény kihirdetésekor 563 olyan cég volt, amelyre vonatkozott a szabályozás. Ezek közül 384 inkább újra magáncéggé alakította a vállalatot, vagyis kivezette a tőzsdéről, hogy ne kelljen megfelelni a törvénynek. Ennek oka nem a hímsovinizmus volt, hanem a törvényi feltételek teljesítésnek nehézsége.

Az országban egyszerűen nem volt annyi nő, amennyire szükség lett volna. Sokezres nagyságrendben kellett kinevezni női felsővezetőket, de összességében csak kétezer ilyen nő állt rendelkezésre, valódi döntéshozót pedig ennél jóval kisebb számban találtak. A tőzsdén maradt cégek így kénytelenek voltak ezeken a nőkön „osztozni”. Számos nő több cég felsővezetésében is helyet kapott, hogy a 40%-os szabályt valahogy teljesíteni lehessen. Őket nevezték aranyszoknyás lányoknak. Elképesztően jól kerestek, ám nem saját teljesítményüknek, hanem csupán a törvénynek köszönhetően.

Morten Huse, a BI Norwegian Business School professzora 2007 és 2010 között végzett kutatása szerint ebben az időszakban 8 nő töltött be több mint 16 igazgatósági pozíciót ezen időszakban, és​ 21 nő rendelkezett 13 vagy több igazgatósági tagsággal.​ Összehasonlításképpen: ebben az időszakban csak 2 férfi töltött be több mint 16 igazgatósági pozíciót, és 9 férfinak volt 13 vagy több tagsága. Mi több, az így pozícióba került nők jelentős része már addig is felsővezető volt valahol, vagy a törvény hatására a politikából nyergelt át az üzletre. Vagyis a női vezetők száma nem nőtt valóságosan ilyen mértékben, csak jobban mutatott a statisztika.

Ettől függetlenül komoly társadalmi nyereséget vártak az intézkedésektől, melyeket egy 2012-es tanulmány úgy foglalt össze, hogy azok elősegítik majd más nők előrejutását a vállalati hierarchiában (például alacsonyabb szinteken dolgozó női vezetők kinevezésével), családbarát munkahelyi intézkedésekkel (például gyermekgondozási lehetőségek bevezetésével), vagy azzal, hogy a fiatalabb nőket a gyermekvállalás elhalasztására inspirálják a karrierépítés érdekében. Ahogy azonban a tanulmány kiemeli, a törvény elfogadásának első tíz évében ezek a várakozások nem igazolódtak be.

Az EU-s törvények jó eséllyel hasonló aranyszoknyás lányok tömegét hozzák majd létre 2026-ra, és olyan férfiakat szorítanak ki a vállalatok felsővezetéséből, akik egész életüket arra áldozták, hogy elérjék ezeket a pozíciókat.

Több leszbikus felsővezetőt, kevesebb anyát

Külön figyelmet érdemel a várt „pozitívumok” egyike: inspirálják a fiatalabb nőket a gyermekvállalás elhalasztására a karrierépítés érdekében. Ez talán a legsúlyosabb erkölcsi kérdése a női kvótáknak. Egyrészt ez az elvárás éles ellentétben áll Európa fontos céljával, a gyermekszám növelésével. Erre szinte minden kormány komoly összegeket áldoz a családtámogatási programokon keresztül. Franciaországban például egy plusz gyerek megszületésére számítások szerint egy-két millió eurót költ az állam. Hasonló a helyzet nálunk is.

Ennél azonban jóval súlyosabb az a következmény, ami a női felsővezetők gyermekvállalását érinti. Ezek a pozíciók akkor sem egyeztethetők össze túl könnyen a családdal, ha azokat férfiak töltik be, a nők esetében azonban súlyosabbak a problémák. Sok nő fizet ezért a kinevezésért azzal, hogy bár szeretne, nem válhat anyává. Akár százezres nagyságrendű is lehet a kívánt, de meg nem született gyerekek száma.

Az USA-ban a vállalati felsővezető nők 42%-a gyermektelen, ami jóval magasabb arány, mint például az egészségügyben vagy az akadémiai dolgozók között. Nagy-Britanniában a női felsővezetők egyharmadának nem lett gyereke, de ami rémisztő, hogy 60%-uk akarata ellenére jut ilyen sorsra, ugyan szerettek volna gyereket, de azok soha nem születtek meg. Csupán 40%-uk esetében tudatos döntés a gyermektelenség. Azzal természetesen semmi gond, ha egy nő úgy dönt, nem vállal gyereket, de ha társadalmi elvárások, törvények kényszere miatt nem válhat anyává, az már komoly probléma.

Pedig ez van. A helyzet részben annak a kimondott célnak köszönhető, ami arra biztatja a női felsővezetőket, hogy halasszák el a gyerekvállalást. Minden kötelező kvóta közvetlenül növeli azoknak a nőknek a számát, akik szerettek volna, de mégsem lehettek anyák. Az ő meg nem született gyerekeik a közvetlen áldozatai ennek az intézkedésnek.

Van azonban még ennél is rosszabb iránymutatás. Akadnak, akik kimondottan leszbikus kapcsolatokat ajánlanak a női felsővezetőknek, mert szerintük egy férfi partner könnyen a karrier útjába állhat.

Sheryl Sandberg, a Facebook (Meta) korábbi operatív igazgatója, aki az egyik legnagyobb hatású női felsővezető volt a világon, nyilvános előadásaiban sokszor ajánlotta ezt. Ahogy mondta „a karrierrel kapcsolatos legfontosabb döntés, amit egy nő meghoz, hogy kivel házasodik”. Amihez időnként hozzátette: „Ha képes vagy leszbikusnak lenni, mindenképp nőt válassz” (Hanna Rosin: The End of Men – And the Rise of Women).

Azt hiszem, ezt nem nagyon kell magyarázni. Létezhet-e olyan vállalható társadalmi cél, aminek az üdvéért arra kell biztatni a nőket, hogy legyenek leszbikusok, vagy akaratuk ellenére maradjanak gyerektelenek. Mert ez már egészen más, mint a női egyenjogúság elfogadása: itt súlyos áldozatokat követelnek a nőktől, azért, hogy egy ideológia cél teljesüljön.

Ezek a meg nem született gyerekek a kvóták mártírjai lesznek. Lehet-e azért gyermektelennek maradni, esetleg leszbikussá lenni, hogy ezek a nők még inkább a munkára koncentráljanak? Ha egyes női egyenjogúsági harcosok a házasságot rabságnak tartják, akkor minek tartják ezt? Vállalati rabszolgaságnak, amiért nemcsak a gyerekeket érdemes feláldozni, hanem esetleg a szexuális orientációt is megváltoztatni? A törvény következtében sok olyan nő válhat stresszes „termelőeszközzé”, aki anya szeretett volna lenni.

Valójában itt már nem a nemek közötti egyenlőség előmozdításáról van szó. A kvóták alapjaiban szólnak bele a társadalom természetes működésébe, és jóval túlmutatnak a női egyenjogúsági vagy gazdasági kérdéseken.

Ez már társadalommérnökösködés, aminek beláthatatlan következményei lehetnek. Ezek a következmények nem feltétlenül javítják a nők helyzetét. Ki merné állítani, hogy attól lesz jobb a világ, ha azt javasolják a nőknek, hogy legyenek leszbikusok, vagy olyan helyzetet hozunk létre, amiben nagy eséllyel soha nem lesznek anyák? Mindezt azért, hogy nagyobb gazdasági hasznot hajtsanak a társadalomnak, vagy még inkább, hogy feláldozzák őket a női egyenjogúság Patyomkin-oltárán? Megéri akár egyetlen nő egész életen át tartó fájdalma, mert nem lehetett gyereke, hogy bemutathassuk, a mai világ rendkívül egyenjogú, hiszen nálunk 40% a női felsővezetők aránya? Nem hinném.