Nyakunkon az éves nőnapi mizéria, mikor pró és kontra beszélünk a patriarchátusról, hogy aztán egy évig megint ne nagyon törődjünk vele. A diskurzus azonban szerintem ilyenkor is jórészt téves (már, ha létezik olyan, hogy téves diskurzus, ez érdekes posztmodern probléma), a küzdelem valahogy „mindig téves csatatereken” folyik (mostanában egyre többször jut eszembe Domonkos István verse, amit akár Guy Debord is írhatott volna, ha Kelet-Európába születik és van költői vénája).
Ha megnézzük a matriarchátus kisszámú (és kissé bizonytalanul feldolgozott) történelmi és/vagy etnográfiai példáit, jobbára azt találjuk, hogy azok ugyanúgy patriarchátusok, csak nemet váltottak, mint norvég óvodások a fideszes propaganda-rémálmokban.
Egy dolgot fontos leszögezni: a patriarchátus nem biológiai (evolúciós) jelenség, az állatvilágban nem létezik hierarchia (csak a mi hierarchikus rendszerező nyelvünk, fogalomkészletünk, metodológiánk, végső soron hierarchiára szocializálódott-kódolt gondolkodásunk lát bele uralmi, alá- és fölérendeltségi viszonyt az evolúciós dominanciába). A patriarchátus társadalmi termék, az osztálytársadalom terméke (az osztálytársadalom természetesen sokkal régebbi a kapitalizmusnál, lényegében ameddig írott forrásokat találunk, osztálytársadalmat is találunk). Úgynevezett „biológiai érvei” a társadalmi munkamegosztásban, pontosabban abban a történelmi fordulatban gyökereznek, mikor az „ősi” társadalmi munkamegosztás (amiről amúgy csak analógiás hipotéziseink, illetve a jelenből visszafejtett inverz, panglossi teleológiáink vannak) elidegenedve hatalmi viszonnyá vált (más szavakkal, mikor a közösségi szövet felbomlik, és kitermelődik a hatalom, mint elkülönült, sőt elidegenedett funkció).
Nézőpontjuk (a hierarchikus megfigyelő pozíciója) miatt éppúgy értelmetlenek (antropomorfizáltak, illetve valójában hierarchizáltak) a szexmániás hippi bonobókról és a pajzán delfinekről szóló kedélyes mesék, mint a sztálinista termeszek, a militarista farkasfalkák vagy a macsó csimpánzok torzképei. A megfigyelő maga a kísérlet, és „saját kaptafájára húzza” az általa megfigyelt világot. Arról nem beszélve, hogy a modern és posztmodern nyugati tudományosság (a centrum ideológiája) hasonló, ezúttal okcidentista, kapitalizáló nézőpontból és szempontrendszerek alapján tekint minden olyan (félperifériás és perifériás) társadalomra, amelyek más úton alakultak ki és haladtak, mint a nyugati kapitalizmus. Saját morálját, tulajdonképpen saját világát kéri számon azokon, és igyekszik saját kaptafájára húzni őket.
Ugyanakkor ez a folyamat sem valamiféle etikai probléma, hanem a tőke önmozgása, létalapja. A kapitalista antropológia számára minden emberi lény erőforrás, minden külön társadalom egységes erőforrásgyűjtemény, a köztük lévő különbségek csak addig fontosak, amíg a tőke hidraulikus nyomáskülönbégeivel biztosítják annak állandó, bővített újratermelését. Ennek a csőrendszernek a működéséből persze ideológiákat és világszemléletet is lehet lepárolni, ami visszamenőleges igazolásként fontos ugyan, de nem lényegi.
Az általánosan „A Társadalomnak” tételezett hierarchia egyik aspektusa a patriarchátus, ami – bár történeti gyökereiben valóban a biológiai nemek szerinti uralmi-elnyomási szisztémában gyökerezik – ma már jóval kevésbé kötődik a biológiai nemekhez (részben ennek az ellentmondásnak a feloldására és értelmezésére dolgozták ki a társadalmi nemek koncepcióját, ami – a gender – sem nem ideológia, sem pedig valamiféle fülledten izgi szexuális téma, akármit is röfögjenek erről a begerjed politikai incelek, hanem leginkább módszertan).
Marx egyik igen izgalmas tézise volt, hogy a kapitalizmus nem csupán a kizsákmányoltak, de a kizsákmányolók számára is szörnyű, embertelen rendszer – az emberi élet tagadása, áruvá válása, eldologiasodása és külsővé-idegenné alalkulása mindenkire vonatkozik. A „fejlődéssel” párhuzamosan növekszik az elidegenedés. Marx ezzel túllépett az addigi utópista elképzeléseken, és az emancipáció problematikáját a jelenségek bírálatáról a lényeg kritikájává tágította ki.
Ugyanígy a patriarchátus sem „csak a nők” problémája, főleg nem csak a „biológiai nőké”. Még csak nem is a biológiai nemek a valódi alanyai, hanem – mint minden hierarchiában – a társadalom feletti elidegenedett hatalommal rendelkezők (ez lehet éppúgy gazdasági és/vagy politikai, mint akár kulturális hatalom, ezek lényegében egyek, ahogy felhasználásuk is logikus, nemigen mondott ebben semmi újat a mostanában még a jobboldalon is divatba jött Antonio Gramsci), és az ilyen hatalomtól megfosztottak tömegei (akik a demokráciákban, úgymond, önként ruházzák át társadalmi potenciáljukat az elitekre).
Szóval, ez a rossz hír.
Nem azért, mert aljas szarháziak (vö. „macsó hímek”) irányítják – rendszerként tulajdonképpen önirányító, egyszerre rend és káosz –, hanem mert csakis így működhet. (Ettől még, illetve épp ezért határozottan alkalmasabbak az irányítására azok, akik amúgy aljas szarháziak.) Hiába lesz egy biológiai nő miniszterelnök, egy multi vezérigazgatója, vagy éppen Nobel-díjas fizikus, ez az alapvető dolgokon nem változtat, mint ahogy az alapvetéseken nem változtatott a nők szavazati joga, munkába lépése, satöbbi sem. Mindez lényegtelen a hierarchia, a kizsákmányolás (ember és természet profitcélú és -lényegű kiaknázása) rendszerében.
az „egyenjogúság” pedig a világ, úgymond, „fejlettebb” részén már rég megvalósult, hiszen a modern kapitalizmus működésében az ellenkezője kontraproduktív lenne. A különféle jogok kiterjesztése a történelem során mindig valamiféle, a gazdaságban/társadalomban már kialakult állapot, új súlypontok kialakulásának utólagos kodifikációját jelenti, vagy ahogy – más kontextusban – a Paul Reinschnek tulajdonított mondás szerint „a tőkét követi a zászló”, az nem csupán a globális tér gyarmatosítását jelenti, hanem a társadalom, sőt a társadalmi tudat gyarmatosítását is. A probléma az uralom, illetve az uralomnélküliség: hogy senki se használhassa „egyenlőtlenségét”, az emberek összességében elfoglalt bármiféle pozícióját mások (bárki más) feletti uralomra.
Eleve abszurd feltételezni egy olyan elnyomó rendszert, amelyben a világ népességének mintegy ötven százaléka elnyomja a másik ötven százalékot, és persze nem is erről van szó. Nem (biológiai) férfiak és (biológiai) nők harcáról, hanem egy olyan embertelen társadalom egyetlen lehetséges működési formájáról van szó, amelynek ez a megosztottság egy fontos, de messze nem kizárólagos aspektusa.
Ettől még – afféle fájdalomcsillapítóként – lehet, sőt szerintem kell is küzdeni a szexizmus ellen (ami jórészt, bár korántsem kizárólag a nőket sújtja), a családon belüli erőszak ellen (amely jórészt, bár nem kizárólag a nőket és a gyerekeket sújtja), az „üvegplafon” ellen, satöbbi – mint ahogy egyetlen fa kivágása ellen is érdemes küzdeni, csak szerintem nem szabad közben elfeledkezni róla, hogy mindez csak antineuralgikum, a betegséget nem gyógyítja (különösen, ha fel sem ismerjük, hogy a társadalom valójában beteg, vagy ha betegségét szimplán tévesen diagnosztizáljuk).
Az 1980-as évek nagy bányászsztrájkjai alatt a brit bányászok sokszor skandálták: „Puha vagy, Denis!”. Denis Thatcher egy bizonyos Margaret Hilda Roberts férje volt, aki Margaret Thatcher néven éppen miniszterelnökként dolgozott. A bányászok szlogenje egyszerre volt rémesen szexista – lényegében azt rótták Denis szemére, hogy képtelen megnevelni az asszonyt –, másrészt meghökkentően lényeglátó, hiszen önmaguk űztek gúnyt a patriarchális gyakorlatból, és arra mutattak rá, hogy a biológiai nemet üti a társadalmi nem a nagy kártyajátékban, hogy a sztereotípiák egyszerre stabilan rögzültek és végtelenül elavultak.
Persze, a kapitalizmus alighanem már megállíthatatlan, felzabál minket, az ökoszisztémát, és – sovány vigasz – saját magát is felzabálja. „Hosszabb távon mindannyian halottak vagyunk” – mutatott rá Keynes a vitathatatlan igazságra. Társadalmi szinten nem tudhatjuk, milyen hosszú lesz az agónia. De még (egyénekként és társadalomként, bár ez utóbbit pl. Mrs. Thatcher elszántan tagadta) élünk – és elég nehéz úgy élni, hogy az ember csak hátra dőlve nézi a világvégét. Valójában szinte senki sem hisz a saját halálában (a tudás, az más dolog).
Egyszóval, én is úgy gondolom, hogy roppant ízléstelen dolog a nőnap, és minden olyan törekvés, hogy leereszkedésbe burkolt dölyfös szexizmussal ünnepeljük a patriarchális status quót. Megalázó ez, mind a „nőknek”, mind a „férfiaknak”. Saját börtönünk rácsaira tűzünk virágokat (csokrocskányi fonnyadt ibolyát vagy köbméternyi üvegházi rózsát, tökmindegy), és a napi 24 órás, életfogytig tartó benntartózkodás fényében kissé esetlegessé válik, hogy ki a rab, ki a börtönőr ebben az össztársadalmi Panoptikonban, ami messze felülmúlja Jeremy Bentham lidérces rémálmát is.
Borítókép: Illusztráció / fotó: Lorenzo Di Cola / NurPhoto / NurPhoto via AFP
Bejelentkezés