Nyakunkon az éves nőnapi mizéria, mikor pró és kontra beszélünk a patriarchátusról, hogy aztán egy évig megint ne nagyon törődjünk vele. A diskurzus azonban szerintem ilyenkor is jórészt téves (már, ha létezik olyan, hogy téves diskurzus, ez érdekes posztmodern probléma), a küzdelem valahogy „mindig téves csatatereken” folyik (mostanában egyre többször jut eszembe Domonkos István verse, amit akár Guy Debord is írhatott volna, ha Kelet-Európába születik és van költői vénája).
Ha megnézzük a matriarchátus kisszámú (és kissé bizonytalanul feldolgozott) történelmi és/vagy etnográfiai példáit, jobbára azt találjuk, hogy azok ugyanúgy patriarchátusok, csak nemet váltottak, mint norvég óvodások a fideszes propaganda-rémálmokban.
Egy dolgot fontos leszögezni: a patriarchátus nem biológiai (evolúciós) jelenség, az állatvilágban nem létezik hierarchia (csak a mi hierarchikus rendszerező nyelvünk, fogalomkészletünk, metodológiánk, végső soron hierarchiára szocializálódott-kódolt gondolkodásunk lát bele uralmi, alá- és fölérendeltségi viszonyt az evolúciós dominanciába). A patriarchátus társadalmi termék, az osztálytársadalom terméke (az osztálytársadalom természetesen sokkal régebbi a kapitalizmusnál, lényegében ameddig írott forrásokat találunk, osztálytársadalmat is találunk). Úgynevezett „biológiai érvei” a társadalmi munkamegosztásban, pontosabban abban a történelmi fordulatban gyökereznek, mikor az „ősi” társadalmi munkamegosztás (amiről amúgy csak analógiás hipotéziseink, illetve a jelenből visszafejtett inverz, panglossi teleológiáink vannak) elidegenedve hatalmi viszonnyá vált (más szavakkal, mikor a közösségi szövet felbomlik, és kitermelődik a hatalom, mint elkülönült, sőt elidegenedett funkció).
Nézőpontjuk (a hierarchikus megfigyelő pozíciója) miatt éppúgy értelmetlenek (antropomorfizáltak, illetve valójában hierarchizáltak) a szexmániás hippi bonobókról és a pajzán delfinekről szóló kedélyes mesék, mint a sztálinista termeszek, a militarista farkasfalkák vagy a macsó csimpánzok torzképei. A megfigyelő maga a kísérlet, és „saját kaptafájára húzza” az általa megfigyelt világot. Arról nem beszélve, hogy a modern és posztmodern nyugati tudományosság (a centrum ideológiája) hasonló, ezúttal okcidentista, kapitalizáló nézőpontból és szempontrendszerek alapján tekint minden olyan (félperifériás és perifériás) társadalomra, amelyek más úton alakultak ki és haladtak, mint a nyugati kapitalizmus. Saját morálját, tulajdonképpen saját világát kéri számon azokon, és igyekszik saját kaptafájára húzni őket.
Ugyanakkor ez...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.