„Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete. Szent hajszára szövetkezett e kísértet ellen a régi Európának minden hatalma: a pápa és a cár, Metternich és Guizot, francia radikálisok és német rendőrök. Akad-e ellenzéki párt, amelyről kormányon levő ellenfelei nem híresztelték, hogy kommunista, akad-e ellenzéki párt, amelyik nem vágta vissza a kommunizmus megbélyegző vádját a haladottabb ellenzékieknek éppúgy, mint reakciós ellenfeleinek?”
Marx – Engels: A Kommunista Párt kiáltványa, 1848.
Ha a fiamat Sámsonnak, a lányomat Virágnak nevezem el, akkor vélhetően egy macsó vasgyúrót és szende, légies teremtményt képzelek magam elé; egész mást, mint ha Celesztin és Ursula lesz a nevük. Névmisztika, sokszor nem is tudatos.
Ugyanez igaz a politikára is (hogy a reklám más aspektusairól most ne is beszéljünk). Az Ige testté lesz.
Vonatkozik ez a pártok elnevezésére csakúgy, mint a különféle politikai áramlatok, ideológiák külső és öndefinícióira, vagy éppen a politikai jellegű gúnynevekre, amelyek azután sokszor maguk is identitássá válnak (Koldusok, Rongyszedők, jenkik – megannyi megvető, lesajnáló név, amit azután az elnevezettek büszkén felvállaltak).
Az egyes politikai szervezetek öndefiníciói (a névmisztika sajátos eszköztára) persze visszahatnak a felhasznált fogalmakra (nem a pálca végzi a varázslatot, hanem maga a varázslat teszi a botot varázspálcává). El lehet gúnyolódni azon, hogy hány „fiatal demokrata” van a mélyen antidemokratikus, cseppet sem „fiatalos” Fideszben, mitől „szocialista” a neoliberális, megszorításpárti MSZP, mennyiben volt „jobb” alternatíva a Jobbik posztmodern ad hoc fasizmusa, hogy a nevében (is) totális oximoron Kereszténydemokrata Néppártról, vagy a tiszteletet és szabadságot még nyomokban sem tartalmazó Tiszáról, vagy a Hazát zártkörű, kirekesztő legényegyletnek elképzelő Mi Hazánkról már ne is beszéljünk. Ja, és persze nemigen lehet más a politika – vagy legalábbis nem a ráolvasásoktól, nem koalíció néhány politikus véd- és dacszövetsége, a politikai monológ nem párbeszéd – és még folytathatnám a végtelenségig.
(a baloldal a szív, az ösztönösség, az állandósult alternatíva, a mindenkori elnyomottak „pártja”, szemben a sajátos ráció, a rend és a bevettség jobboldalával); ez persze mind utólagos konnotáció, de remekül, ha nem is feltétlenül zökkenőmentesen illeszkedik a balkezesség-jobbkezesség mátrixaiba.
Ha ideológia- és mozgalomtörténeti szempontból vizsgáljuk, meglehetősen evidens például, hogy a magukat „kommunistának” definiáló pártok és mozgalmak túlnyomó többsége ideológiájában, tartalmában és praxisában (majd utóbb mindezt egyesítő teológia teleológiájában) radikális szociáldemokrata szerveződés volt. Gazdasági-társadalmi szempontból államkapitalista (és ebben hasonlítottak például a fasiszta-náci alakulatokra csakúgy, mint a roosevelti New Deal világára), étoszában pedig előbb szocialista, majd – mivel a gazdasági-társadalmi alap óhatatlanul saját képére szabta ezt az étoszt – doktriner, új-jakobinus, szektásan aufklérista, gyilkos kaszárnyaszocializmussá váltak – ami a kapitalizmus egyik legrémesebb formája. Így mindkét aspektusból a kommunizmus teljes tagadásává lettek – egyben pedig a „kommunista” terminus totális diszkreditálásává, történelmi megsemmisítésévé (a kommunista tartalom más kérdés: mint az adott világ antagonizmusainak feloldása, a viszonyok negációja maga is éppoly szükségszerű történelmi jelenség, mint az antagonizmusok és a viszonyok – a neve, ha van, csak áruvédjegy).
amely magát is egyfajta radikális baloldalnak tekinti, míg politikai ellenlábasai és konkurensei, a mainstream sajtó, a jobboldal, a szociáldemokraták valamiféle kommunista szörnyetegként, barikádharcosként, még a Zsófit is kommunizálni akaró terrorbrigádként, sőt antiszemita uszítóként próbálják beállítani?
A német Die Linke magát nemes egyszerűséggel „a baloldalnak” nevezi – a szómágia ebben az esetben is határozott jelentésű (bár árnyalataiban kevésbé ismert) fogalmakkal dolgozik. Léteznek absztrakt politológiai skálák, társadalmi potméterek (és az internet népének számos ilyen teszt áll rendelkezésére), amelyek a jobb-bal (illetve valamiféle konzervativizmus-liberalizmus) tengely mentén próbálják elhelyezni a gondolatokat, a véleményeket, a politikákat és az embereket. Ebben az instant koordinátarendszerben a Die Linke önmeghatározása a szélsőbaloldalival egyenlő, hiszen már képi megjelenítése is a skála egyik (frappánsan a bal) szélére szorítja, tekintve, hogy kissé exkluzív nomenklatúrájával önmagán kívül senkit és semmit sem tételez baloldalinak. (Kifinomultabb, ám ettől még nem érvényesebb modellek egy körívet ábrázolnak, ahol a jobb- és balszél – vagyis a fasizmus és a totalitárius „kommunizmus” végül kezet fognak. Ez a politológiai Yin-Yang persze egyrészt attól függ, hogy az elemzés-ábrázolásnak mik az általunk felhasznált kiindulópontjai, másrészt hogy mit tekintünk centrálisnak. Sok értelmük nincs.)
Ennek megfelelően szerintem éppúgy tévútra csúszik a liberális, neoliberális, konzervatív, neokonzervatív, mainstream szocialista stb. stb. politika és publikum riadalma és undora, hovatovább hisztériája a Die Linke választási sikerével (elsősorban a berlini előretöréssel) kapcsolatban, mint az alterbal, ökopárti szcéna, vagy akár a reform-neosztálinista erők csodavárása és diadalittas lelkesedése.
Neve, médiareprezentációja ellenére a Die Linke ugyanis nem „radikális baloldali”, még kevésbé „baloldali radikális” párt. Persze a magyarországi békaperspektívából még inkább annak tűnhet, mert nálunk a „baloldal” még a harmadikutas européer-neoliberális szocdemekhez képest is überneoliberális volt, szélsőbal meg lényegében nem létezik (szervezetei elenyészőek és szomorú szekták, reprezentációja láthatatlan, saját ideológiája nincs); de
amilyennek egyébként általában a szocdem pártoknak lenniük illene, nem is elsősorban azért, hogy a szociáldemokrácia történelmi örökségéhez ragaszkodjanak (ez nem csupán kontraproduktív lenne, de ostobaság is), hanem hogy bármiféle jelentőségük legyen, saját árnyalatuk az egyre inkább elszürkülő politikai palettán. Ezt pár éve időlegesen maguk a (nyugati) harmadikutas szociáldemokráciák is némileg belátták, amikor (legalább szóban) visszafogták politikai katasztrófának bizonyult neoliberalizmusukat, és – legalábbis némely gesztusukban – újra valamiféle „szociáldemokrata értékeket” véltek felfedezni magukban (így próbálva megoldani a teljes ideológiai elszürkülés általános problémáját; mindennek „hitelességével” most ne foglalkozzunk, különben is: politikáról van szó, ahol a hitelesség nem önmagában való érték, hanem maga is tőke csupán – debord-i parafrázissal élve a hitelesség csupán a hiteltelenség egy mozzanata). Erről korábban már részletesebben írtam az ÖT-ön Dobrev Klára „szociáldemokrata fordulatának” apropóján.
Egy kalapba kerültek a még az egykori állampártból induló korpás vállú, reformkommunista egyenzakók, az SPD schröderi szemérmetlen neoliberalizmusából kiábrándult BMW-s eurószocdemek, de egy rakás autonóm-alternatív baloldali szerveződés és platform is. Elvétve még szélsőbaloldali elemek is akadnak benne, de baloldali radikálisok nem, többek között azon egyszerű oknál fogva, hogy a baloldali radikalizmus alapvetően antiparlamentarista, antikapitalista, forradalmi. Nem meglepő, hogy a baloldali radikalizmus számos irányzata, szereplője, ideológusa és miliője magát eleve nem baloldaliként (s főleg nem a baloldalként) határozza meg, hiszen a teljes rendszeren kívül állva, szemből fogalmazza meg világképét. A „baloldali radikalizmus” egyszerre jelenti a kapitalizmus ellentmondásait és az azokra adott totális választ, annak minden szervezeti implikációjával és a jövőről alkotott víziójával együtt. Ok, mozgalom és végcél valamiféle egysége. Legalábbis ezt tartja magáról, és e szerint határozza meg magát.
Mozgalomtörténeti szempontból leegyszerűsítve: a szociáldemokratáktól balra eső (mai) szélsőbal többnyire valamilyen neo- vagy alter-leninista formáció, sztálinista, trockista, maoista stb. gyökerekkel; az állami (vagy kváziállami – lásd „népállam”, „proletár félállam”, amely „elhal”, „népi demokrácia” és társai) centralizáció és a társadalmi (szerintük: állami és kváziállami) kontroll érdekházasságát vallja, lényegében mindig etatista, hierarchikus és a tudatbevitel fontosságát hangsúlyozza. Célja a reform, még ha azt forradalomnak is nevezi, vagy akár – például Latin-Amerika több országában – fegyverrel is akarja kivívni („fegyveres reformizmus”). Tekinthetjük akár baloldali populistának is – nem abban az értelemben, ahogy a populizmus szót a mainstream sajtó és politikatudomány definiálja, hanem a terminus eredeti értelmében, ahogy arra például Tamás Gáspár Miklós annak idején több írásában is rámutatott. Ez persze némileg paradox helyzet – minden populizmus az, hiszen elitek hivatkoznak a népre, az establishment fogalmazza meg és hirdeti az establishment kritikáját –, ám korántsem valamiféle szélsőség, még kevésbé radikalizmus.
A szélsőballal szemben a (mai) baloldali radikalizmus antileninista gyökerű, akár anarchista, akár valamilyen marxizáló irányzat, vagy – többnyire – ezek keveréke; antietatista, decentralizáló, és sokkal inkább hisz a „megkezdett cselevés” vagy a „közvetlen akció” (ön)példamutató erejében, mint a direkt tudatformálásban. Ha úgy tetszik – a TGM-féle eredeti értelmezés szerint – sokkal inkább populista, és némileg (persze nem teljesen) meghaladja a populizmus eredendő paradoxonát.
az adott gazdasági-társadalmi rendszert (amit többnyire kapitalizmusnak hívunk, bár adhatunk neki eufemisztikus beceneveket is) igazságosabban, nagyobb társadalmi érzékenységgel kell menedzselni. Ez rendben is van, ennél jobb üzenetet egy baloldali párt nemigen tud megfogalmazni, és csupán az átfogó politikai-társadalmi teret jellemzi, ha radikális gondolatnak tűnhet, sőt – már a Die Linke eredeti szélsőbaloldali gyökereitől is messze esik. A Die Linke abból indul ki, hogy a társadalom jobb igazgatásával, a prioritások átértékelésével nagyobb közjó érhető el – vagyis az állam a közemberért van, és nem önmagáért (mint a porosz-sztálinista modellben), nem a piacért (mint a neoliberális modellben), illetve nem egyes oligarchák, tőke- és tőkéscsoportok, maffiák és vállalkozói körök kerítője és verőembere – mint többnyire a valóságban.
Különös látni, ahogy a liberálisok, konzervatívok és szélsőjobboldaliak vállvetve az európai felelősségre mutogatva kiáltanak farkast a „demagóg” Die Linkére és az őket választókra. Kétségtelen, hogy a párt berlini népjóléti törekvései (hiszen nagyjából, persze nem utolsósorban a választások miatt is, ennyi maradt az egykori szélsőbalos lendületből, a párt „mozgalmi” korszakából) államháztartási szinten ellensúlyozhatóak a bevételek átcsoportosításával, amennyiben a szövetségi kormány, az Unió és a nemzetközi pénzvilág erre a konszolidációra vevő lesz (spoiler: nem lesz). A tragikus berlini lakhatási helyzet átfogó javításától, az olcsó tömegközlekedéstől, netán a legszegényebbeknek fenntartott szociális kifőzdéktől és a dzsentrifikációtól megmentett, egykor pezsgő éjszakai élet felvirágoztatásától Berlin még nem lenne „kommunista”, és mindez együttvéve sem jelentene akkora blöfföt és annyi kiadást, mint például a magyarországi rezsicsökkentés, hogy a német fegyverkezésről és hasonlókról már ne is beszéljünk. Németország gazdasága nem azért került „kettős” válságba, mert – milyen szép, bevett kép – a lusta német proletárok és a még lustább migránsok szikkadtra szítták az állam gondoskodó csecsét, sőt. A Die Linke törekvése, hogy először a humán katasztrófán kell enyhíteni, mert ez minden tovább lépés előfeltétele, klasszikus szociáldemokrata törekvés, még ha ebben a történelmi tükörben ma a különféle politikai erők, ideértve magukat a szociáldemokratákat, az Ördögöt látják is, illetve a Die Linke és szimpatizánsai magát Lenin elvtársat.
Afféle skandináv modell (amit annak idején ellenfelei szintén „kommunizmusnak” tituláltak). Ennek lehetséges forrásai minden gazdaságban megvannak – az más kérdés, hogy ehhez egyrészt jókora paradigmaváltásra van (lenne) szükség, másrészt legalábbis nem ellenséges környezetre. Robert Owen – akit „utópikus szocialistának” szokás nevezni, bár inkább felvilágosult humanista tőkés volt – gyárai nem azért mentek tönkre, mert élhető lakást adott a munkásainak és óvodákat építtetett a gyerekeiknek. Kísérlete azért ment csődbe, mert versenytársai nem csupán nem voltak hajlandóak ilyesmire, de a „rossz példa” miatti félelmükben összefogva tönkretették Owent – azon a piacon lehetetlenítették el mesterséges, akaratlagos módon, ahol ilyen összefogással amúgy bárkit tönkre lehetett tenni. Az oweni reformokat azután a munkások – alapvetően szociáldemokrata – mozgalmai vívták ki maguknak, egy évszázad alatt (hogy azután mára sok helyen, így Magyarországon, de Németországban is jórészt újra elveszítsék azokat). A Die Linke owenizmusának is ez lesz a Rodosza – hagyják-e a versenytársak ugrálni. A játszma kétesélyes. Egyelőre úgy tűnik, hogy az Unió vezetői – és jórészt közvéleménye – Laokoónként félve mered az esetleges berlini „ajándékra”. Csak hát a problémákat – melyek súlyosak, elhúzódók, strukturálisak és történelmiek – hosszabb távon nem lehet elfojtással, vagy éppen az ugyanezekre a problémákra látszólag hasonszenvi, valójában ellentétes válaszokat adó szélsőjobbal – Németországban praktikusan az AfD-vel – kezelni. „Hosszú távon – írta Keynes 1923-ban – mindannyian halottak vagyunk.”
Hiszen – amint ez már oly sokszor kiderült – a valódi utópia az a hit, hogy a világ a jelen formájában fenntartható. A Die Linke mérsékelt reformjai összehasonlíthatatlanul kevesebbe kerülnének – nem csupán Berlin, de Németország és az Unió számára is – mint a CDU és az SPD eddigi kormányzása. Persze ha ezek a reformok pusztán ráadásként szolgálnak majd, némi plusz tejszínhabként az eddigi tortára, akkor többe. Ez hamarosan ki fog derülni, jósolgatni értelmetlen lenne (és ez nem csupán a Die Linkétől és kissé szürreális koalíciós partnereitől függ. Jelen pillanatban a koalíciós tárgyalások éppen elakadtak, és a CDU – mint Woody Allen Szókratésze – éppen a torkát köszörüli, kacsingat és önmagára mutogat.
A lakásmaffiák és tisztes, törvényes lakásüzér cégek (ez utóbbiak messze nagyobb problémát jelentnek az előbbieknél) megfékezése, az olcsó tömegközlekedési bérlet bevezetése, a berlini klubok és kocsmák támogatása, hogy ne legyen muszáj behódolniuk a szórakoztatásipar sivár nyomásának, a multikulturális Berlin megtartása és támogatása, a társadalmi szolidaritás propagálása sokkal inkább afféle baloldali minimum, tulajdonképpen az alapvető baloldali, sőt forradalmi program – ami, akárhogy is csűrjük-csavarjuk, a kapitalizmus meghaladása lenne – afféle hordaléka, velejárója. (Wagenknecht kritikája éppen az a Die Linkével szemben, hogy az eredeti baloldali agendát feladva pusztán ezeket a járulékos előnyöket képviseli.) Ahogy – bármit is állítson a propaganda – a Die Linke szolidaritása a palesztin népirtás áldozataival természetesen nem antiszemitizmus. A baloldali antiszemitizmus olyan oximoron, amit előszeretettel hangoztatnak olyan politikai erők, amelyeknek alapvetően nem az antiszemitizmussal, hanem éppen a baloldaliság bármiféle megjelenésével kapcsolatban vannak problémáik.
Mind a német politika, mind az európai hatalmak és nagyközönségek félelmei, mind az alterbal és ökomindenféle vérmes reményei önbecsapáson alapulnak. Ugyanazon az önbecsapáson, ahogy a Die Linke magát „a” baloldalnak nevezi, és radikális erőként ábrázolja. Esetleges kormányzatával a berlini kisemberek egy rövid időre talán valóban fellélegezhetnek. Ez nem kevés, de nem is „a végső harc”, se pro, se kontra. Balgaság lenne ezt várni a dologtól.
A nap holnap is felkel. És holnap még nem lesz sem Armageddon, sem világméretű társadalmi forradalom. Messze még a hétvége.
Borítókép: Négylábú közreműködő a Die Linke tartományi kongresszusán Berlinben, 2026. szeptember 25-én / fotó: Sebastian Gollnow / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP
Bejelentkezés