Van egy közhely a szlovákiai közéletben: a baloldali populista kormányok kitöltik a ciklusukat. Mindez komoly politikai teljesítménynek számít, hiszen 1990 óta többször rendeztek idő előtti voksolást Szlovákiában, mint ahányszor a regnáló koalíció a neki rendelt négy évig hatalomban maradt volna. Éppen így járt a 2020-as választásokat követően alkotmányozó többséggel felálló jobboldali–liberális kabinet, amelynek pártjai az egymás elleni marakodással a padlón lévő és szervezetileg is kettévált baloldal előtt szélesre tárták a kaput a hatalomba való visszatérésre.

A Matovič–Heger-kormányok még a 2023. szeptemberi előrehozott választásokig sem tudták elvezetni az országot, így került néhány hónapra a kormányrúdhoz Szlovákia első magyar nemzetiségű miniszterelnöke, az azóta már a Progresszív Szlovákia színeiben az európai parlamenti padsorokat koptató Ódor Lajos. A 2023 őszén már a negyedik kormányát alakító Robert Fico túlzás nélkül a padlóról állt fel. A hatalmon lévők önsorsrontó politikája mellett a miniszterelnöki székhez pártjával, a Smer-SSD-vel (Irány – Szlovák Szociáldemokrácia) a hosszú ideig a népszerűségi listákat vezető Hlas-SD-t (Hang – Szociáldemokrácia) is meg kellett előznie. Utóbbi párt éppen a Smerből vált ki Peter Pellegrini vezetésével a szlovák baloldal súlyos választási veresége után 2020 nyarán.

Átrendeződő párttérkép

Fico legfőbb választási ígérete a joggal káoszkormányzásként azonosított három és fél év után a stabilitás megteremtése volt. A szlovákiai választóknak olyannyira elege lett az előző kormány legfőbb erejét adó OL’aNO (Egyszerű Emberek és Független Személyiségek) elnöke, Igor Matovič, valamint a liberális SaS-t (Szabadság és Szolidaritás) vezető Richard Sulík magánszámaiból, hogy a bukott koalíció pártjai vagy be sem kerültek a parlamentbe, vagy elveszítették váltópárti jellegüket. 2023 őszén ennek köszönhetően Szlovákiában nem pusztán hatalmi visszarendeződés történt, hanem a választók alaposan átrendezték a párttérképet is.

A hagyományosan a baloldallal szemben álló, rendszerint felaprózott jobboldali liberális tábor helyett az ellenzék vezető erejeként a balliberális Progresszív Szlovákia (PS) foglal helyet a pozsonyi törvényhozásban. Az ellenzéki térfélen csak a másodhegedűs szerepe jut az előző kormány romjai alól kikászálódó SaS-nek és a parlamentbe két ciklus után visszajutott kereszténydemokratáknak (KDH). Az ellenzék megosztottságát csak tovább fokozza, hogy a Matovičra olyannyira jellemző „szerénységgel” Szlovákiának (Slovensko) átkeresztelt mozgalma senki számára nem kívánatos partner.

Az Irány, a királycsináló meg az „emberarcú” nacionalisták

A 150 fős szlovák parlamentben a 2023 őszi rajtnál a hárompárti koalíció 79 mandátummal rendelkezett. A többséghez a legnagyobb kormánypárt, a Smer szavazatai mellett a királycsináló Hlas és a kilencvenes évek szélsőséges hungarofóbiáját időközben emberarcúbb nacionalizmusra cserélő Szlovák Nemzeti Párt (SNS) adta hozzá a maga mandátumait. Pellegriniék nagy árat kértek azért, hogy ne a második helyezett progresszíveket segítsék a hatalomba. Kisebbik kormánypártként a Hlas kapta meg a házelnöki széket és a miniszteri tárcák felét, sőt a koalíciós szerződésben rögzítették, hogy az ő jelöltjük indulhat a kormányoldal támogatásával az államfőválasztáson.

A Hlas elnöke, Peter Pellegrini a tavaszi köztársaságielnök-választást követően a törvényhozás elnöki székéből át is ült a Grassalkovich-palotába, miután megelőzte legfőbb riválisát, a független jelöltként induló, de azóta már nyíltan a PS-hez csatlakozott Ivan Korčok korábbi külügyminisztert. Pellegrini államfővé választása egyszersmind felszínre hozta a koalíción belüli törésvonalakat – a Hlasnak járó házelnöki széket az SNS ellenkezése miatt, a Smer csendes asszisztálásával azóta sem sikerült betölteni.

Baloldali dilemmák

A kötélhúzásban az SNS az összegereblyézett, és azóta már osztódásnak induló parlamenti frakciójával legfeljebb mellékszereplő, annál perdöntőbb viszont a Smer magatartása. A legnagyobb kormánypárt előtt az a dilemma áll, hogy politikailag kifizetődő-e maga alá gyűrni és beolvasztani a Hlas-SD-t, újrateremtve ezzel a szlovák baloldal szervezeti egységét. A nyers hatalmi logika az egységes párt mellett szól, a 2023-as választások eredményei azonban inkább a pártegyesítés ellen tanúskodnak, hiszen a Hlas jó eséllyel olyan választókat is meg tudott szólítani, akik nem szavaztak volna egy Robert Fico vezette listára.

A júniusi európai parlamenti választásokon alaposan átrajzolódtak a koalíciós erővonalak. A Smer ugyan a PS mögött szoros versenyben a második helyre szorult, a Hlas viszont középpártból kispárttá zsugorodott, az SNS pedig a küszöb alatt maradt. A legnagyobb kormánypárt pozíciói a koalíción belül ezzel erősödtek, de az is megmutatkozott, kétséges, hogy a Hlas önálló arcél híján, az államfői székbe ülő Pellegrini nélkül képes lesz megismételni a 2023 őszi választási eredményét. Vagyis az egységpárt vagy külön indulás dilemmája 2024 végére még nem dőlt el véglegesen, de valószínűbbnek látszik, hogy a Hlas a ciklus végén – legyen az 2027-ben vagy előbb – nem fog tudni szabadulni a nagyobb testvér fojtogató öleléséből.

Célkeresztben és a középpontban Fico

A 2024-es év nyilvánvalóvá tette, hogy a kormányoldalon, főként miután Pellegrini átült a Grassalkovich-palotába egyetlen igazán „nehézsúlyú” politikus van. Különösen megmutatkozott ez a szlovákiai társadalmat sokkoló májusi merényletet követő hetekben. Miközben Robert Fico életveszélyes sérüléseiből lábadozott, saját pártján belül is megindult a hatalmi harc. A kormányfő még aligha volt ereje teljében, amikor a várakozásokhoz képest jóval korábban, már nyár elején újra elfoglalta a hivatalát. Visszatérésével Fico egy szempillantás alatt zárta rövidre a Smer „koronahercegeinek” erőfitogtatását.

A május közepi merénylet az EP-választások kampányának hajrájában rázta meg az országot. Fico közvetlenül a voksolást megelőzően még a kórházban rögzített beszédében az ellenzékre hárította a merénylet miatti politikai felelősséget, amellyel nemcsak saját táborát, hanem az ellenzéki választókat is mozgósította. A kormányfő az erő pozíciójából kommunikálva feláldozta a merénylet után feléje irányuló össztársadalmi rokonszenvet a róla kialakított politikusi kép megőrzése érdekében, amelybe nem fér bele a gyengeség látszata sem.

Fico az év második felét jellemző koalíciós torzsalkodásoktól is tudatosan távol tartotta magát, szemben Igor Matovičcsal, aki a konfliktusok középpontjában állva idővel lerombolta a tekintélyét. A kormányfő ezt annak tudatában teheti meg, hogy bár megszaporodtak a koalíción belüli elégedetlen hangok, valójában a két kisebb kormánypárti frakcióban ülő képviselőknek nem érdeke a kabinet megbuktatása, hiszen saját széküket tennék kockára egy előrehozott választással.

Egy 2025-ös idő előtti választás ellen szól az is, hogy a koalíció az óév végén kénytelen volt olyan nadrágszíjhúzó intézkedéseket meghozni, amelyek a saját szavazótáborukat is érzékenyen érintik. Vagyis jó eséllyel számolhatnak a támogatottságuk visszaesésével, emiatt inkább – ha racionálisan cselekszenek – a sorok összezárása, mintsem az asztal felborítása lenne a logikus részükről.

Magyar kudarcsorozat és tisztújítás

Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy a 2023 őszén kezdődő, az államfőválasztással folytatódó és az EP-választásokkal végződő szlovákiai voksmaraton kiadós kudarcsorozatot hozott a felvidéki magyar képviseletnek. A Magyar Szövetség akkori elnöke, Forró Krisztián az államfőválasztás első fordulójában a magyar szavazók passzivitása miatt csak a szavazatok 2,9 százalékát tudta begyűjteni, jócskán elmaradva a magyar párt – egyébként parlamenti mandátumot nem érő – 2023. szeptemberi 4,4 százalékos eredményétől. Forró a második fordulóban a magyarlakta régiók nagy többségében taroló Pellegrini mögé sorakozott fel, viszont döntése parázs vitákat váltott ki a magyar párton belül. A Magyar Szövetség az EP-választásokon nem tudta szavazatokra váltani, hogy a párt a győztes államfőjelölt mögé állt, a 3,9 százalékos eredmény a parlamenti választásokhoz képest hagyományosan alacsonyabb érdeklődés mellett megrendezett voksoláson súlyos kudarcnak számított.

A kudarcsorozat elsodorta a pártvezetést, a szeptemberi tisztújításon a korábban meghatározó politikusok közül többen semmilyen tisztséget nem vállaltak. Az EP-listavezető Berényi József visszavonult a megyei politikába, Forró Krisztián pedig kormányközeli források szerint eséllyel pályázik Peter Pellegrini államfő eddig betöltetlen kisebbségi tanácsadói székére. A korábbi alelnök, Gyimesi György, aki 2020 után már megjárta Igor Matovič mozgalmát is, a magyar pártból ugyan nem lépett ki, de minden lehetséges módon támadja az új pártvezetést és a Szlovák Nemzeti Párt által jelölt Tomáš Taraba környezetvédelmi miniszter közelében mutatkozik.

Az új pártelnök, Gubík László, aki közéleti ismertségét még 2010-et követően annak köszönhette, hogy a szlovák állampolgársági törvény szigorítása után nyíltan felvállalta, hogy felvette a magyar állampolgárságot, és megfosztották szlovák honosságától, rögtön az események sűrűjében találta magát. Az SNS, amellyel Gyimesi kokettál, a felvidéki magyarság körében nagy felháborodást kiváltva ősszel a nyelvtörvény szigorítását helyezte kilátásba. Ha a mečiari időket idéző tervezetet elfogadná a szlovák törvényhozás, csak a szlovák nyelvet lehetne használni például a postahivatalokban vagy a tömegközlekedési eszközökön.

Meddig nyújtózhat a felvidéki magyarság?

A nyelvtörvény lehetséges szigorítását Budapest sem hagyta szó nélkül. A történtek jól mutatják, hogy nem megalapozatlan állítás a magyar-szlovák államközi kapcsolatok tényleges javulásáról beszélni a múlt őszi pozsonyi kormányváltás óta. Igazolja ezt, hogy a szlovák állami vezetők, maga Robert Fico is garanciákat adtak arra a magyar partnereiknek, hogy az SNS-es kulturális tárca javaslata abban a formájában, ahogy azt a nyilvánosság megismerte, nem fog átmenni a szlovák törvényhozáson. Fico a Magyar Szövetség új vezetőit is személyesen fogadta, megerősítve, hogy nem fenyeget a nyelvtörvény szigorítása, ezzel Gubík Lászlónak komoly politikai gesztust téve.

Vagyis megerősítést nyert, hogy a felvidéki magyar közösségnek – a kötelező éberség fenntartása mellett – a szerzett jogok szűkítésétől a jelenlegi ciklusban nem kell tartania. Ugyanakkor az is igaz, hogy a kisebbségi jogok bővítésére sem kínálkozik reális esély, ehhez a magyar pártnak parlamenti tényezővé kellene válnia, és a kormányalakítási tárgyalásokon alkupozícióba kerülnie.

Pragmatikus jószomszédság

A magyar–szlovák államközi kapcsolatok kapcsán, ahogy a 2012 és 2020 közötti időszakban is, a legpontosabb pragmatikus partnerségről beszélni, amelyben a fókusz a határmenti gazdasági, infrastrukturális és energiapolitikai együttműködésen van. Az olyan érzékeny kérdések megnyitásának, mint a kettős állampolgárság ügye vagy a máig joghatályos Beneš-dekrétumok kérdése legfeljebb közép- vagy hosszútávon van realitása.

A kilencvenes és a kétezres évekhez képest azonban érzékelhetően enyhült, sőt ma már fehér hollónak számít a nyílt magyarellenesség a szlovák politikában és a nyilvánosságban. Mindez lényegesen javította a magyar közösség komfortérzetét, igaz, ennek árnyoldala, hogy a magyar etnikai párt mozgósító ereje is csökkent, amely a magyar közszereplők által elkövetett politikai hibák mellett döntő tényező abban, hogy a felvidéki magyar választók egyre nagyobb számban voksolnak szlovák pártokra.

Az utóbbi választások eredménysora aláhúzza, hogy a felvidéki magyar választók egy jelentős hányada a saját értékválasztását megerősítve látja azáltal is, hogy a fontos európai és világpolitikai kérdésekben érdek- és véleményazonosság van a szlovák és a magyar kormány között. 2024 emlékezetes pillanata volt, amikor januárban Robert Fico miniszterelnök igencsak szívélyes és politikailag is sikeres látogatást tett Budapesten Orbán Viktor vendégeként. A kontraszt látványos azzal szemben, hogy Fico 2009-ben még fegyveres testőrök kíséretében látogatott Magyarországra.