Mulatságos dolog akkor, amikor a Tisza Párt a Fidesz nyakában liheg, vagy éppen vezeti a népszerűségi listát (felmérés kérdése), szembetalálkozni Békés Márton Nemzeti Blokk című könyvével, amelyben a szerző arról ír, hogy Orbán Viktor kormányzati tevékenysége idejére kialakult egy domináns párt és kialakulóban van egy domináns kultúra, amely jobboldali és a Fidesz kormányzása nyomán került meghatározó pozícióba.
Békés a könyvében végig az Egy uralmáról beszél, mint kívánatos célról. E célt megvalósíthatónak is tartja. Ha megvalósul, akkor a jobboldal tematizációja érvényesül Magyarországon mindenütt. Az iskolában, a közbeszédben, a kulturális szimbólumok előállítása és terjesztése során. Más tematizációk is jelen lehetnek, de nem játszanak meghatározó szerepet Magyarország kulturális életében.
A könyv 2022-ben jelent meg, én 2025 nyarán olvastam végig, akkor, amikor a Tisza Párt már egy éve fej-fej mellett haladt a Fidesszel a napi tematizáció kialakításában, a politikai szépségversenyen, a közvélemény-kutatásokban. Akkor már egy éve, egész pontosan 2024 nyarától kezdve eltűnt a Fidesz dominanciája. Az Egyhez képest a Másik is feliratkozott az emberek horizontjára. Azok is tudtak róla, akik továbbra is az Egyben hittek és rendületlenül a Fideszt támogatták.
A domináns kultúra uralja az emberek világképét, meghatározza a kérdéseiket, a gyakorlati életben az Egy kultuszának megdönthetetlenségét bizonyítja nap mint nap. A domináns kultúra harsog, az ehhez képest lényegtelenné vált Más, vagy annak részei, a Mások pedig csak halkan cincognak. Többre nem képesek.
Szerintem a kommunista diktatúra (amelyet én 1990-ig fennállónak tekintek) egyik legfontosabb jellegzetessége az a nyitottság volt, amely konszenzus kialakítására törekedett. Domináns volt a kommunista világnézet, az hétszentség, de perverz módon mindenkit elhívott a kulturális partiba, a kulturális életbe. Legalábbis ezt az érzetet keltette. És éppen ez az érzetkeltés volt az egyik legnagyobb hatású megtévesztő eszköze. Azzal, amit befogadott, adott esetben még futtatott is, azzal azt is elfedte, amely előtt nem nyitotta meg az ajtót.
Aki nem fogadta el a diktatúrát és küzdött ellene, az elfogadhatatlanná vált. Aki nyilvánosan vitatkozott a kommunista felfogás helyességéről, azt sem hívták abba a kulturális partiba, ahol arról döntöttek: ki jelenhet meg a nyilvánosság előtt és ki nem gyakorolhat hatást senkire. Magyarországon 1948 után nem jelentek meg antikommunista művek, nem jelent meg kommunizmuskritika (sem elméleti, sem gyakorlati kritika), és alaposan megszűrtek mindent, ami a klasszikus filozófiai, bölcseleti, világnézeti irodalomból megjelenhetett. A zabolátlan Nietzsche szűrve és kis mértékben kúszhatott be, a furcsa Kierkegaard szőrmentén, Kantot alaposan elnyomta Hegel, aki maga sem volt furcsaságoktól mentes, de Marx szülőapjaként nehéz lett volna kiiktatni a domináns kultúrából. Szóba sem jöhetett a konzervativizmus bölcsészeti irodalma (sem hazai, sem külföldi), a kapitalizmus fundamentális dicsérete, a liberális demokrácia és a liberalizmus korszerű gondolkodói (értsd: a klasszikusok utáni korszak képviselői). Freud, Jung és más pszichomókusok csak azért jelentek meg, hogy rögtön hiánycikké is váljanak a műveik.
A kommunista diktatúrák világszövetségében azonban olyan szűk mezsgyén mozgott az ideológiai tér, hogy a magyar kommunista diktatúra a szabadság levegőjét árasztotta a diktatúrák pállott világában. A magyar kommunisták – vagy a rendszerhívők, vagy a simulós rendszerkritikusok – találmánya az volt, hogy a „haladó szerzőket” és a „haladó gondolatokat” támogatták. Ezzel jöttek be a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek korszerű nyugati szerzői. Nem ártott, ha kommunisták voltak (a történészek között Eric Hobsbawm, Perry Anderson), kapitalizmus-kritikusok (Immanuel Wallerstein) vagy a hazaiak közül a besorolhatatlan Hankiss Elemér szociológus. Berend T. Iván és Ránki György könyveit olvasva az ember sosem tudhatta, hogy jön-e egy jobb szocializmus, vagy olyan távol van Magyarországtól, mint a Nap. Azt hiszem, nem tévedek, hogy esélyessé akkor vált egy nyugati szerző magyarországi megjelenése, ha gondolatai beleilleszkedtek a kapitalizmus mint rendszer kritikájába. Azok, aki a nem-kommunista gondolkodás csínját-bínját boncolgatták, ne adj isten, értelmetlen és/ vagy nem létező fejleménynek tekintették a kommunista filozófiát, ideológiát, azok nem nagyon jelenhettek meg.
Bonyolult folyamat volt ez, de az érdeklődő emberekben azt az érzetet keltette – és témánk szempontjából ez az érdekes –, hogy a kommunista ideológusok nem voltak merevek, figyeltek a világ változásaira, és elfogadták, hogy a dolgoknak lehet Más olvasata, megoldása, jelentése. Így alakította ki a kommunista diktatúra a Pluralizmus, a Többszínűség érzetét a magyar emberekben. Ebben az útválasztásban rejlett szerintem sikerének titka is. Ez a fajta – mai szemmel nagyon is relatív – nyitottsága fontos legitimáló tényező volt a kommunista diktatúra életképességében és elfogadottságában.
Egyébként ez is formálta azt a későbbi, a jobboldaliak számára érthetetlen összefonódást, amely a rendszerváltás után a liberális és a baloldali értelmiség között létrejöhetett. Olvasmányélményeik, az azok alapján folytatott beszélgetések, a szókészlet és a következtetési, elemzési szempontok ebben az időszakban nőttek össze közös egységgé olyan emberek fejében is, akik a rendszerváltás során és után egymással szemben álltak a politikai porondon. A közös kulturális háttér segített aztán 1992-től az MSZP és az SZDSZ és az őket támogató értelmiségiek közötti közeledésben. Ez fontosabbnak bizonyult, mint az, hogy 1987 és 1990 között ki mit gondolt a baloldali rendszerváltás és a kapitalista rendszerváltás lehetőségeiről egy adott pillanatban. A rendszer lebontása során késhegyig menő vitákat és ellentéteket szülő különbségek elmosódásában sokat segített egy közösen használt kulturális eszközkészlet.
A jobboldal jó volt a „lélekápolásban”, az értékek elvesztése feletti kesergésben. De csak egy régen sem volt múltat tudtak felidézni, mint a jelen alternatíváját, a modern élet szervezéséhez szükséges tudással és az arról valós sajátos beszéd képességével nem rendelkeztek. A modernizáció nyelvét a szakmákhoz tartozó értelmisége beszélte, hiszen ugyanott tanultak, szocializálódtak, ahol a nem-jobboldali közgazdászok, szociológusok is, sajátos jobboldali nyelv azonban nem alakult ki.
Ez a relatíve nyitott kommunista diktatúra egyik hosszan tartó hatása. A „korszerű” jobboldali gondolatok elől hermetikusan lezárta a magyar szellemi életet. Antikváriumokban lehetett megkapni azokat a jobboldali gondolatokat, amelyek 1945 előtt születtek meg. A jobboldal a nyolcvanas években még mindig az 1945-ig Magyarországon publikált gondolatok keretei között közlekedett, ezért fölényeskedhettek az SZDSZ-hez sorolt értelmiségiek mint a korszerűség bajnokai a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes években.
Orbán Viktor és a vele tartó, intézményeket is teremteni, vezetni tudó jobboldali értelmiségiek ezt a hátrányt dolgozták le 1996-tól kezdve, hol ellenzékben, hol kormányra kerülve. Voltak, akik 90 fokban, de voltak, akik 360 fokban akarták megvalósítani a jobboldali nyelvi és gondolati változást. A 90 fokosakat fogadta el a baloldali-liberális értelmiség „mérsékelt jobboldaliként”, s az ennél radikálisabb fordulatot sürgetők és e fordulatot megvalósítók váltak elfogadhatatlanná a szemükben.
A 2010-es hatalmas, kétharmados győzelem alakította ki az „egészpályás letámadás” képzetét. Ennek a gyakorlatnak és koncepciónak az elméleti leírása Békés Márton könyve, amely a győztes Fidesz uralmának a tizenkettedik évében jelent meg. A fideszes kulturális átalakítás lényege, hogy nem nagyon hagyja kibontakozni a sokszínűséget. A folyóiratoktól a könyvkiadásig mindenhol az egyszólamúság uralkodik; nagyítóval kell keresni az árnyalatnyi különbségeket is. A sokszínűség nem jellemző. A külvilág számára biztos nem.
Egyrészt azért, mert amíg élnek emberek, akik a hetvenes, nyolcvanas évek egyre inkább kinyíló kulturális közegében nőttek fel, addig számukra a fideszes kultúrpolitika tömör szőnyegbombázásnak hat. Másrészt azért, mert a leplezetlen dogmatizmus csak azok között népszerű, akik hinni akarnak a Fideszben.
A kommunista diktatúra azt tanulta meg, hogy a hagymaszerűen felépített, rétegzett kulturális univerzum vonzóbb, mint az egy tömbből faragott, teljes egészében a vaskos üzenettel átitatott kulturális világ. A Fidesz kulturális vezetésében és politikai vezetői között folyamatosan küzd a megengedőbb és a szigorúbb irányzat. Nekem úgy tűnik, hogy a vaskos, tömör nézőpont a domináns a Fideszen belül. Békés Márton is ebbe a csoportba tartozik. Könyve ennek a felfogásnak a tükre.
Amikor megírta, Orbán Viktor és a Fidesz a csúcson volt. A könyv aktuális érvényessége azonban elveszett, amikor Magyar Péter bebizonyította, hogy a választók széles köre áll oda a Másik mellé, amelynek jellegét az emberek az Egyhez képest határozzák meg. Az Egy = Orbán Viktor/ Fidesz. A Másik = nem-Orbán/ nem-Fidesz.
Sem a Fidesz, sem Orbán Viktor nem volt képes a megváltozott helyzethez alkalmazkodni.
Ez alól egyetlen üzenet lóg ki, a „háború” elleni védekezés, amely nyilván a jobboldalon túl is hat a választókra. Orbán Viktor e témán kívül még beszélni sem tud a nem-Fidesz választókhoz. „Megtévesztett emberek” – így nevezi őket a beszédeiben, ha egyáltalán nagy ritkán hivatkozik rájuk. Így fogalmazva nem is hozzájuk szól, hanem róluk beszél. A politikai kommunikáció szerint így nehéz eljutni az érintettekhez és megérinteni őket.
Ez nem csak nyelvi fogság. Ez egy politikai, tartalmi szándék is. Orbán Viktor csak a saját választóival kommunikál és csak nekik küld üzeneteket. Nem tud másokkal foglalkozni. Ezért nem adott sokáig interjút a tőle független médiának (nem az állítólagos külföldi finanszírozás miatt); ezért fér bele a zárt körben tartott kampánygyűlések gyakorlata a kampányokba; azért nem lép ki a vele egyet nem értő nyilvánosságba, mert nem akar senkit meggyőzni a saját igazáról. Mondja a magáét, és akinek ez tetszik, az rá szavaz. A maga mondanivalóját pedig azokra a motívumokra építi, amely az embereket leginkább foglalkoztatják (lásd az állandó közvélemény-kutatások gyakorlatát).
Amikor Orbánnak sikerült polarizálnia az ellenzéket, az ellenzéknek pedig sikerült lebénítania magát (2010 és 2024 között), akkor az orbáni felfogás és taktika hibátlanul működött. A kormány hozott olyan döntéseket, amelyek az egész társadalom számára kedvezőek voltak, ezzel semlegesítette a kritikusai hatását, Orbán értéktételező mondatai (a „nem engedünk” kezdetűek) lojális és kitartó választókká tették a maga hívei.
De amint az ellenzéki szavazókat egy mágnesesnek bizonyuló ember, Magyar Péter nagyon nagy számban magához tudta vonzani, akkor
Erre azonban Orbán és a Fidesz nem vállalkozott 2024 óta. Nincs nyitás: a 2026-os Fidesz-kampány kísérlet arra, hogy a szokásos kurzus ismét a szokásos módon hódítsa meg a választók szavazni hajlandó többségét.
Minden korábbi ellenzéki politikus csak egy szeletet – korszerű nevén: niche-t – tudott megjeleníteni. Magyar Péter az, aki a Totalitásban, a Teljességben vált Orbán Viktor kihívójává. Így tudta felépíteni az Egy mellé a Másikat. Az mindegy, hogy a róla kialakult kép délibáb vagy igazi lenyomat. Az emberek, akik követik, igaznak fogadják el, vagy ha nem igaznak, akkor relevánsnak, s ha annak sem, akkor is valóságos esélyként kezelik a megválasztását. A választói magatartásukat ez határozza meg. Rá szavaznak majd nagy számban.
Nem tud azokhoz a választókhoz fordulni, akik a Másikban gondolkodnak.
Orbán jól láthatóan az eddigi stratégiát akarja tartani. Azt a kormányzási felfogást, amelyet 2010 után megvalósított. A stratégia pedig az, hogy semmin nem változtat, ami a politikai rendszer szerves részévé vált. Az ideológiai gőzhenger fenntartása, a kulturális nyomulás változatlansága (lásd a Kossuth-díjasok listáját) nem a kampány kellemetlen terhe, hanem annak szerves része. Ezért is mondta, hogy folytatja a tavaszi nagytakarítást, ha győz; azaz folytatja a Másik világát képviselő értelmiségi intézmények elleni pszichológiai-jogi-politikai támadásokat. Ezért rendezi meg a CPAC-et, a vele tartó jobboldaliak seregszemléjét a választási kampány hajrájában.
Orbán Viktor kormányprogramja ebből következően az lehet a 2030-ig tartó időszakra, hogy folytatja a kulturális-ideológiai-szimbolikus dominancia megvalósítását a gyakorlati életben. Miután sikerült elérnie, hogy a jobboldal pariba kerüljön a baloldali-liberális táborral 2024-re, ez a lendület várhatóan arra szolgál majd, hogy elérje a tényleges dominanciát 2030-ig. Békés Márton könyve ebben a tekintetben nem az elmúlt dicsőség lenyomata, hanem a 2030-ig tartó, a szimbolikus szférára vonatkozó politika útmutatója. A kormányprogram alapja.
1998-ban és 2010-ben a Fidesz azért tudott győzni, mert azoknak az embereknek a képzetét is meghódította, akik a Másikban gondolkodtak. Kíváncsi vagyok, hogy ennek a megközelítésnek az elhagyása milyen eredménnyel jár akkor, amikor már nem csak az Egy domináns az emberek fejében, hanem a Másik is.
Borítókép: Orbán Viktor országjárásának miskolci állomásán, a Szent István téren 2026. március 21-én / fotó: MTI/Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Kaiser Ákos
Bejelentkezés