„Annak idején a fidesz párt fúrta meg a bösznagymaros hógy fel épüljön” – írja (betűhíven) egy kommentelő a témába vágó poszt alá. Persze, hogy trollgyanús kis böffenet ez, lehet ócska kis vicc, vagy hasonló nemvicc, de benne van a vízlépcsővita fellángolásának valós apropója.
Az én korosztályomnak, mindazoknak, akik tinédzserként vagy felnőtt fiatalként élték át a rendszerváltás körüli éveket, és nyomon követték a közéleti változásokat, nemzedéki élmény a bős–nagymarosi beruházás magyarországi leállítása. Mindez összefüggött azzal, hogy a „környezetvédelem” a lózungok szintjén a nyolcvanas évek egyik slágertémája volt, nagyjából minden tízévesnél nagyobb gyerek precízen el tudta volna magyarázni az „üvegházhatás” mibenlétét. Az ökológia látszólag kiemelt szerepet játszott a késő-kádári irányított köztudatban. Ebben a mentális környezetben lépett fel a Duna Kör a vízlépcső elleni tiltakozással, és nyerte el egy nem csekély társadalmi réteg szimpátiáját. Olyanokét is, kétségtelenül, akiknek a Szigetköz élővilága vajmi keveset számított volna, és eleve politikai ügyként tekintettek a protestmozgalomra. (Azért kommentelőnk figyelmébe ajánlanám, hogy a Duna Kör 1984-ben alakult, a „fidesz párt” pedig 1988-ban.)
Én magam (nagyon fiatalon) a bős–nagymarosi vízlépcső munkálatainak 1989-es leállítását az egész, később „rendszerváltás” gyűjtőnévvel emlegetett folyamat egyik legjelentősebb állomásaként éltem meg. Az egyik, talán legnagyobb vívmányként és győzelemként.
Való igaz, hogy emblematikus eseményről van szó – a gyengülő későkádári hatalom engedett a tudományos érvekkel megtámogatott lakossági nyomásnak, és felmondott egy nemzetközi egyezményt. Valószínűtlenül felemelő volt. Csakhogy a következmények túlmutattak a kifulladóban lévő létező szocializmus hanyatlásának felgyorsulásánál. Konkrétak voltak, tudományosan alátámaszthatóak és szemmel láthatóak.
Már az előkészítő munkálatok szörnyű ökológiai károkat okoztak. Amikor aztán a szlovák oldalon megépült az úgynevezett C-változat, ezek a károk durván fokozódtak. Ha az eredeti terv valósul meg, a kár még ennek is a sokszorosa lett volna. Így többek között – még ha nem is eredeti állapotában, de mégis - megmenekült a Szigetköz mint biotóp, de ha valakinek ez csak méregzöld blabla, megemlíteném, hogy megmenekült Magyarország jelentős részének ivóvízellátása is, hiszen megmaradt a Duna mederszerkezete, sértetlenek maradtak a vízbázis szempontjából kulcsfontosságú szűrőrétegek, elmaradt a duzzasztással járó feliszaposodás. Így aztán az az érvelés sem állja meg a helyét, hogy ha már a szomszédos államok „végigvízlépcsőzték” a Dunát, már úgysem tehetünk semmit az ökológiai károk ellen, és ha kimaradunk az erőműépítésből, nyerni nem nyerünk semmit, ezzel szemben tetemes energetikai hátrányokat szenvedünk. Nyerhetünk, és nyertünk is – pontosabban nem veszítettünk el alapvető természeti önfenntartó rendszereket. (Ha közelebbről megnézzük a külföldi beruházásokat, mindenhol súlyos árat fizettek a környezetkárosításért, ráadásul Magyarországon a domborzati viszonyok miatt sokkal többet kellett volna beáldozni, mint például Ausztriában, ahol a meder lejtése miatt kisebb mértékű duzzasztásra volt szükség.)
Igen, így meg nem lett vízlépcsőnk. Igen, ez politikai sikert jelentett a protest mögé felsorakozó társadalmi szervezeteknek. Csakhogy
Két alapvető üzenete van – az egyik, hogy a „régi”, kilencvenes rendszerváltás érdekében fellépett politikai erők (köztük értelemszerűen a Fidesz) már akkor destruktív, népellenes ágensek voltak, akik saját politikai hasznuk kergetése közben nem átallottak a lakosság érdekeivel szembenálló lépéseket kiprovokálni. (Szerintem ugyan ez utóbbi állítás lényegében minden politikai pártra igaz, csak hát nézzük már meg, ki állítja.) Ebből pedig az következik, hogy a „régi” rendszerváltás valójában nem a kanonikus történelemszemléletben élő pozitív fordulat, szereplői csalók és haszonlesők, későbbi elnyomók (hja, bár tudnám ezt cáfolni), következésképpen a valódi rendszerváltás, az egyetlen igazi 2026 áprilisában esett meg (ami persze ordas hazugság).
A másik, hogy a jelenlegi vízhiány (amely a digitális korban igazi mumusnak tűnő áramellátási gondokat vetít előre) tulajdonképpen nem is a kontinens jelentős részét sújtó aszály és hőhullám következménye, hanem a legyőzött hatalom ifjonti politikai ármánykodásának utóhatása.
És ha így van, a felelős rendszerváltó polgár nem kényszerből vagy akár csak belátásból cselekszik, ha a gyerek fürdővizével öblíti le a vécét, hanem tovább harcol a NER ellen. Megmutatja, hogy csakazértis, nem csupán takarékoskodik a vízzel, de büszkén sanyargatja magát, nemzetileg összefog, össznépileg egyszerre lép, jó pontokat szerez, igazolja a lojalitását – nevezzük bárhogy, a lényeg, hogy újult erővel követi kedvelt animátorai mozdulatait, hiszen ez áprilisban hozzásegítette a felszabadulás eufóriájához. Jól viselkedik, éppen úgy, ahogyan akkor jól szavazott. Nem nézett se jobbra, se balra, csak tette, amit kell.
Igen problematikus lenne, ha ez a szófogadó réteg éppen most kezdene jobbra-balra tekintgetni. Most, amikor már feltűnhetne nekik egy és más – egyre furcsuló stallumosztás, késlekedő elszámoltatás, a fideszes retorika továbbélése ideológiai kérdésekben, bénázás a köztársasági elnöki poszt körül.
Szerencsére dögmeleg van, és van, ahol nincs víz.
Ha az elektorátus esetleg kételkedni kezdene abban, hogy a kialakult helyzet nem egy ökológiai válság és a nemzetközileg elcseszett klímapolitika folyománya, hanem a kilencvenes rendszerváltók felelőssége, szembe találkozik a bűnbánókkal.
A bűnbánók annak idején részt vettek a döntéshozatalban/a tárgyalásokban/a tüntetéseken, ma pedig megtörten szórják tele a közösségi médiát vallomásaikkal. Olyan mazochista hévvel ecsetelik egykori eltévelyedésüket, mintha az új rendszerben a régi bűnök megvallása és az önostorozás az örömforrások egyikévé avanzsált volna, arról nem is beszélve, hogy a bűnbánónak dicsőséget hoz a vallomás, dicséreteket söpör be, és nem utolsósorban megjáratja a nevét a közélet fő színterévé vált felületeken. Eközben gondoskodnak róla, hogy a bűnös (de minimum hendikepes) kilencvenes fordulat koncepciója hiteles narratívának tűnjön, ne utólagos kompilációnak – hiszen íme, itt vannak a hús-vér aktorok, akik pontosan úgy gondolkodnak az akkor történtekről, ahogy ma gondolkodni kell. A bűnbánat felértékelődése az új rendszerben teljesen logikus, hiszen a régi apparátus részleges továbbélését, a NER-káderek pályán maradását nem is lehetne mással igazolni, mint hogy az emberek megváltozhatnak, megtérhetnek (betérhetnek), mi több – végtére is rablóból lesz a legjobb pandúr.
Félreértés ne essék, mindennapi életünk mai bevett rutinjai során valóban hihetetlen mennyiségű vizet és energiát pazarlunk, többek között ebben a kérdésben is úgy élünk, mintha nem lenne holnap, amivel apró és kitartó lépésekben közelítünk afelé, hogy ne legyen. A tudatos lakossági víz- és energiahasználat még akkor is fontos eleme lenne kollektív túlélésünknek, ha tekintetbe vesszük, hogy a víz és az elektromos áram döntő többségét a nagyfogyasztók használják el, gyármonstrumok, amelyek gyártási technológiájukból adódóan egyszerűen képtelenek és alkalmatlanok a takarékosságra (így aztán a lakossági fegyelem elsősorban nem a közösségnek segít átvészelni a krízist, hanem nekik segít pazarló produktivitásuk fenntartásában). Csakhogy az önkorlátozó mozgalom, a bűnbánat kultusza, a népellenségek leleplezése és a múlt felülírása így együtt már nem csak az új rendszer jellemzőinek sorozata – ezek a jellegek egy jól ismert mátrixba rendeződnek.
A legtökéletesebb animátorkultúra valószínűleg az érett sztálinizmus volt, amely annyira tökélyre fejlesztette a fentebb leírt aspektusokat (történelemhamisítás, felkínált pozitív identitásminta, folyamatosan frissülő ellenségkép, az önkritika és a bűnbánat kultusza), hogy a lakosság egy jelentős részével még azt is sikerült teljességgel elfeledtetnie, hogy politikai terrorban él. A terror jelenlétét csak annak aktuális célpontjai élték és érezték át, akik a lakosság részarányán belül logikusan mindig csak egy kisebb csoportot képviseltek. A kulcs ebben a rendszerben is az animáció volt – a polgárok sokasága nem passzívan elszenvedte, hanem aktívan kreálta korának valóságát a felülről megrajzolt sorvezetőket követve.
Ha nem akarunk ilyen messzire menni, a Covid-időszak alatt egy ehhez nagyon hasonló módszerekkel élő animátorkultúra uralta le a fejlett világ nagy részét – ez szerencsére átmenetinek bizonyult, viszont nélkülözhetetlen tapasztalatokkal látta el az ezekre affin politikai aktorokat.
A félreértések elkerülése végett nem állítom, hogy Magyar Péter és a Tisza Párt kormányra kerülése konkrét politikai terrorral fenyegetné az országot, ilyen jelek nem mutatkoznak, szükségük sem volna rá, ahogyan a régi NER lagymatag diktatúrája is boldogult nélküle. Azt sem állítom, hogy az Orbán-kormány nem élt az animátorkultúra eszközeivel, és a lakossággal való viszonyuk demokratikusabb és kiegyenlítettebb lett volna. A fenti eszmefuttatás csupán egy kísérlet arra, hogy keretbe foglaljuk a vízlépcsőkérdés kormánypárti tematizációját, amely egy környezeti krízishelyzet nyomán merült fel, nem kríziskezelés helyett, hanem annak sajátos, de a maga módján adekvát eszközeként.
Borítókép: Ideiglenes Duna-meder létesítése a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer építésekor, 1988 / fotó: Fortepan / Vimola Károly
Bejelentkezés