Ma délelőtt még folytatódni látszott Friedrich Merz CDU-elnök, valamint frissen kinevezett kancellár hatalmi krimije, illetve úgy tűnt, súlyosbodni fog Németország hatalmi vákuuma. A II. világháború utáni német történelemben ugyanis még soha nem volt példa arra, hogy egy kancellárjelölt elbukja a Bundestag kancellárválasztásának első fordulóját, mint történt az Merzcel 310 „igen”, 307 „nem” szavazat és három tartózkodás mellett. Ez az eredmény hat szavazattal maradt el a szükséges 316 mandátumos többségtől. A koalíciós pártok, a CDU/CSU és az SPD együttesen 328 képviselői hellyel rendelkeznek a parlamentben, és mindkét frakció teljes létszámmal volt jelen. Ebből egyértelműen levonható volt a következtetés, hogy a koalíciós megállapodás ellenére nem minden képviselő támogatta a leendő kormánypártok közül Friedrich Merz kancellárságát az első körben.

Majd az ezt követő nagy tanácstalanság és a CDU/CSU részéről egy újabb feladott elv után – a Die Linkével együtt szavazták meg ugyanis azt az indítványt, ami arról döntött, hogy a mai napon lehessen ismét szavazni a kancellár személyéről – a Bundestag második nekifutásra 325 képviselő „igen”, 289 „nem” szavazatával, egy tartózkodás mellett kancellárrá választotta a 69 éves politikust.

Az előrehozott választásokig vezető út

Pontosan fél évvel ezelőtt, 2024. november 6-án, Donald Trump második megválasztásának napján bomlott fel a szociáldemokratákból (SPD), a Zöldekből és a szabaddemokratákból (FDP) álló hárompárti kormánykoalíció, miután az FDP miniszterei vezetőjük, Christian Lindner szövetségi pénzügyminiszter Olaf Scholz (SPD) kancellár általi menesztése után maguk is elhagyták a kormányt. Ennek nyomán vörös-zöld kisebbségi kormány maradt Németországban, melynek vezetője 2024. december 16-án be is nyújtotta maga ellen az úgynevezett bizalmi indítványt. A legvalószínűbb forgatókönyvnek megfelelően Scholz ezt elbukta, ami miatt Frank-Walter Steinmeier államfő előrehozott választásokat írt ki idén február 23-ra.

Egy rövid, intenzív és a személyeskedésektől sem mentes választási kampány után a CDU/CSU pártszövetség némileg erősödve, 28,6%-kal futott be az első helyen. A leköszönő kancellárt adó SPD nagyot gyengülve 16,4%-ot ért el és a harmadik helyen végzett. A mandátumok megosztásában ez azt jelenti, hogy a 630 képviselői helyből az Unió-pártok 208-at, a szociáldemokraták pedig 120-at tudhatnak magukénak. A választáson második helyen végző Alternatíva Németországért (AfD) majdnem pontosan megduplázva korábbi, 2021-es eredményét a szavazatok 20,8%-át szerezte meg, ami 152 mandátumot jelent a pártnak. A jelenleg még ügyvivői kormányon lévő Zöldek szintén gyengülve 11,6%-on végeztek, 85 képviselőjük van a törvényhozási ciklusban. A választások előtt egy hónappal még tetszhalott állapotban lévő Die Linke pedig 64 mandátumot szerzett 8,8%-os eredménnyel. A korábbi hárompárti koalícióban részvevő FDP 4,3%-ot kapva kiesett a szövetségi parlamentből, csakúgy, mint az 5%-os bejutási küszöböt mindössze körülbelül 9500 szavazattal alulmúló Bündnis Sahra Wagenknecht (BSW). Ezeknél az erőviszonyoknál ez azt jelenti, hogy kétharmados törvény- vagy alkotmánymódosítások nem lehetségesek az AfD vagy a Die Linke képviselőinek támogatása nélkül.

A választási eredmények tekintetében így a választásokon magukhoz képest gyenge eredménnyel győztes Unió-pártoknak matematikailag két kétpárti koalíciós opciója volt. Egyrészről az SPD-vel, másrészről az AfD-vel. Mivel azonban az CDU/CSU már az AfD 2013-as alapítása óta kizárja annak a lehetőségét, hogy bármilyen formában és bármilyen szinten együttműködjön a jobboldali párttal, csakúgy, mint a Die Linkével – ezeket 2018-ban egy párthatározatban meg is erősítették –, így a pártszövetség számára már csak egy lehetőség maradt a kormányalakításra, mégpedig az SPD-vel. Ezzel Friedrich Merz és a CDU/CSU egy olyan egyirányú utcába navigálta magát, ami végül a szociáldemokratákkal kötött koalíciós megállapodásban is jelentősen visszatükröződik, és feltehetően nagy hatással volt a ma Bundestagban látott eseményekre.

Szent tehenek feláldozása a koalíció oltárán

Mielőtt a CDU/CSU és az SPD egyáltalán megkezdték volna egymással a koalíciós tárgyalásokat, nagy mozgásteret teremtettek maguknak azzal, hogy 2025. március 18-án még a régi Bundestag erőviszonyai között hosszas politikai csaták és huzavonák után megszavaztatták a parlament kétharmados többségét igénylő alaptörvény-módosításokat. Ezek értelmében minden, a bruttó hazai össztermék egy százalékát meghaladó védelmi kiadás mentesül a jövőben az adósságfék korlátozása alól, azaz a GDP egy százalékáig a következő német kormány az éves, rendes költségvetésből finanszírozza a védelmi kiadásokat, afelett pedig hitelekből pótolja ki az összeget, felső korlát nélkül. Ezen felül egy 12 éves időtartam alatt lehívható, 500 milliárdos, infrastruktúra-fejlesztésekre szánt különalapot is létrehoztak, amelyből 100 milliárd eurót a tartományok rendelkezésére bocsátanak, 100 milliárd eurót a klímavédelemre és a gazdaság klímabarát átalakítására fordítanak majd. Az, hogy Friedrich Merz és a CDU/CSU a hasonló döntések meghozatalában ellenzékből a hárompárti koalíciót még blokkolta, valamint a kampány során az ilyen reformokra irányuló kérdéseket hevesen ellenezték és elutasították, majd arra az eseményre hivatkozva, hogy Donald Trump amerikai elnök és Volodimir Zelenszkij ukrán elnök a Fehér Házban történt vitájával a világpolitikai helyzet olyan szinten megváltozott, hogy a reformok azonnal szükségessé váltak, és ezért egyik fő választási ígéretüket azon nyomban felrúgták, elégedetlenséget váltott ki mind a párttagság körében, mind a képviselők között.

Az a tény, hogy a választásokat megnyerő CDU és a történelmi vereséget elkönyvelő SPD is egyaránt hét-hét minisztériumot kapnak – a CSU számára odaígért további három minisztérium mellett - szintúgy megrökönyödéshez vezetett a kereszténydemokraták körében. Az SPD ugyanis a korábbi nagykoalíciók alkalmával jobb választási eredményekkel (2013: 25,7%, 2017: 20,5%), ámbár szintúgy juniorpartnerként kevesebb minisztériumot tudhatott magáénak, mint amennyit ezúttal kapott. Frusztrációt válthatott ki továbbá a CDU/CSU-ban, hogy ezeken kívül a német Alaptörvény által előírt kötelező minisztériumok (pénzügy, igazságügy és védelmi minisztérium) mind az SPD kezében összpontosulnak. Fontos szempont még az is, hogy a szociáldemokrata vezetésű minisztériumok diszponálhatnak a rendelkezésre álló éves költségvetések jelentős hányadával (védelmi, munka- és szociális ügyi, valamint építésügyi tárcák), illetve SPD-s miniszter fogja vezetni a vétójoggal bíró pénzügyminisztériumot is. Másrészről viszont a szociáldemokratáknak is le kellett nyelniük egy-két békát, elsősorban a migrációs politika, de a gazdaság és a munkaügy, valamint a szociális ügyek területén is. A koalíciós szerződés tartalma, illetve az, hogy annak bemutatása után elindult a pártok részéről a másik félnek megígért engedmények kétségbevonása, jól mutatják, hogy a pártok között inkább egy szükségszerű munkakapcsolatra épülő kompromisszum jött létre, mintsem egy „szerelemházasság”.

Ha mindez nem volna elég, a CDU és az SPD pártelnökei még a miniszteri kinevezésekkel is magukra haragíthatták képviselőiket. Ugyanis több „kívülről” érkező személy is van, amivel az elnökök kivívhatták a pártok establishmentjének haragját, adott esetben bosszúját, nyílt sebeket is hátrahagyva. Mindezt tetézve Lars Klingbeil, az SPD társelnöke a pártján belül is többeknek nem tetsző módon szerzett még több hatalmat a történelmi vereség után, átlépve elnöktársán, valamint többeken a párton belül. Továbbá Friedrich Merz személye és munkássága manifesztálta az SPD negatív választási kampányának témáját, illetve a CDU elnök nem igazán számít kedveltnek a szociáldemokraták képviselői között – ezek is fontos támpontokat jelezhetnek az elbukott kancellárválasztásban, illetve a jövőbeni koalíció munkájához.

Még sincs oda a német politikai stabilitás?

A fentiek fényében nem csoda hát, hogy a már csak nevében „nagykoalíciót” alkotó pártok képviselői némileg fellázadtak és politikatörténelmet írtak. Ezzel nagy ütést vittek be a pártok tisztviselőinek, megmutatva, hogy nem érdemes rajtuk hatalmi érdekek mentén csak úgy átlépni. Azonban most is, csak úgy, mint március 18-án, a kétharmados alkotmánymódosítások alkalmával, mikor már kilátástalannak tűnt a helyzet és mindenki attól tartott, hogy a forgatókönyv nem az eltervezett módon valósul meg, a képviselők Németország stabilitásáért érzett felelősségük miatt mégis összezártak. Így egyelőre, bár jól látható a német politika és pártrendszer egyre mélyebb repedéseket mutató széttöredezettsége, a döntő pillanatban mégis számolhatunk a német stabilitással. Európa érdekében csak remélni tudjuk, hogy Németország nem mond végső búcsút a politikai stabilitásnak, és képes lesz újra betölteni az Európai Unión belüli informálisan neki tulajdonított vezetői szerepet.

Mindazonáltal a mai nap egy olyan bizalmi törést hagyhat hátra egyrészt a frakciók és vezetőik, másrészt a kormánypártok között, ami, ha a politika természetét vizsgáljuk, szinte helyrehozhatatlan. Illetve a centrum pártjainak érdemes a társadalomból érkező intő jeleket is szem előtt tartaniuk. A választásokon ugyanis a szélsőségesnek-populistának minősített pártok történelmileg erős eredményeket értek el, támogatottságuk a közvélemény-kutatásokban pedig a választásuk óta egyre csak növekszik.