Polgárok, politikusok, kalandorok – a demokráciát veszélyezteti a töredékes pártstruktúra

Polgárok, politikusok, kalandorok – a demokráciát veszélyezteti a töredékes pártstruktúra

Sokan azt gondolják, hogy a Fidesz nyomása teszi lehetetlenné a polgári politizálást, a kormányzati propaganda üresíti ki a politikai érdekképviselet klasszikus formáit, az államot eluraló egypárti szempontrendszer az, ami mellett értelmes, komoly emberek ezerszer is meggondolják, hogy politikusként lépjenek föl elveik, értékeik, érdekeik, közösségeik képviseletévben. A baj azonban sokkal nagyobb. Olyan nagy, amekkorát még a Fidesz hegemón törekvései sem tudnak okozni. A politika professzionalizálódása az egész nyugati világban kihúzta a talajt a demokrácia alól.

Lépten-nyomon azzal szembesülünk, hogy az ellenzék képtelen igazi politikusgárdát kiállítani. Ha a közéletben fel-felbukkanó mozgalmak hosszú során végigtekintünk, azt látjuk, hogy lassan évtizedek óta hiány van ellenzéki politikai káderekből. A régi baloldali, itt feledett liberális, hajdani szocialista vagy szabaddemokrata politikai őskövületek mellé sehogyan sem tud felnőni értékes gondolatokat kiérlelő, hatékony tetteket megvalósító új politikai elit. A fel-felbukkanó ambiciózus vezérek mögött nincs kíséret, a kitűzött zászló körül nincs szervezett tábor, csak kaotikus tömeg.

Magyar Péter és a körülötte csoportosuló politikai jártasságokat nélkülöző pártaktivisták adják a közvetlen tapasztalatot. Magyarnak sokszor le kell tiltania a politikustársai megnyilatkozásait, kézi vezérléssel kell irányítania fővárosi és EP-frakcióját, annyira idegenül mozognak a közéletben az új ellenzék képviselői. Ha mégis meg-megszólalnak, olyan eredmények születnek, mint Kulja András katasztrofális lebőgése a Takács Péter egészségügyi államtitkárral folytatott vitában, vagy Kollár Kinga szégyenletes okfejtése Brüsszelben.

Hasonló jelenséget tükröz a Demokratikus Koalíció nyilatkozata is, amely szerint a Tisza jelöltjei a fővárosi cégek igazgatói székeibe „kóklerek, akiket politikai alkuk és személyes ismeretségek alapján” akar kineveztetni a párt. De vélhetően ebbe a mintázatba illeszkedik Ordas Eszter lemondása is, akiről az a hír járja, nem bírta elviselni azt a nyomást, ami Magyar Péter részéről nehezedett rá. A minap nyilatkozott az Ötpontban podcastben a tiszások fővárosi frakciójának munkájáról Soproni Tamás, Terézváros polgármestere, aki szerint „ijesztő felszólalásokat lehetett a tiszásoktól hallani a Fővárosi Közgyűlésben”.

A polgármester szerint a párt képviselői a Wikipediából tájékozódtak, és így akarták leváltani a fővárosi állatkert vezetőjét, holott a főigazgató-helyettes már nem dolgozott ott, zavaros és teljességgel szabálytalan pályáztatási folyamatokat eszeltek ki, szakembereket üldöztek el. Egyszóval úgy működnek – de ezt már nem Soproni mondja, hanem az én véleményem –, mint akik egy idegen és számukra felfoghatatlan akarat végrehajtói volnának. Témánk szempontjából ez annyiban érdekes, hogy bizonyosan nem politikusok, nem politizáló polgárok. Épp ellenkezőleg: a közéleti részvétel látszatát keltő bábfigurák.

De hasonlóan írhatjuk le az ellenzék előző próbálkozásainak alakjait is. Márki-Zay Péter és a köré sereglő aktivisták között egyetlen igazi politikust nem találhattunk, senki nem maradt meg közülük a közéletben. A sort folytathatnánk a pártalapítási kísérletekkel: a Momentum kudarcával és jelen idejű önfelszámolásával, eljutva egészen az LMP eljelentéktelenedéséig.

A dolog mögött nem valamiféle ördögi orbáni machináció rejlik, hanem az a tény, hogy a huszadik század dereka óta a politika mind erősebben halad a professzionalizálódás felé. Egyre kevesebb a politikai térben a politizáló közember, a valamilyen civil foglalkozással, független kompetenciával bíró polgár, aki szűkebb vagy tágabb környezetének érdekében, elvek mentén kiáll a maga céljaiért. Helyüket átveszik a profi politikai pártok, NGO-k, illetve NGO-szerűen működő civil szervezetek aktivistái, akik hosszas politikai szocializáció, kiképzés és hálózatépítés után állnak készen arra, hogy a politikai térben helytálljanak.

Hogy a jelenség mennyire nyomasztó, azt nemcsak a magyar ellenzék alakjain láthatjuk, de láthatjuk magában a Fideszben is, vagy a nyugat-európai és amerikai pártok politikusai és politikus-jelöltjei között is. Elképesztő nehézséget jelent a modern pártrendszerben az utánpótlás kinevelése, ezért egyre gyakrabban fordul elő, hogy a professzionalisták hálóján át-átcsúszik egy-egy politikai kalandor, és minden szempontból vállalhatatlan alakok jelennek meg a közéletben.

A politikai professzionalizáció mögött álló sok tényező közül kettőt szeretnék itt kiemelni. Egyfelől az egyre populárisabbá, nyitottabbá és hozzáférhetőbbé váló közéletet annyira eluralják az érzelmi jellegű narratívák, hogy csak hosszú és alapos képzés (vagy kivételes tehetség) emelhet át egyeseket a hétköznapi politikai kommunikáció indulati világából a józan, racionális, alkukon alapuló együttműködések univerzumába.

A folyamat a modern médiumok megjelenése óta tart, legnagyobb lökéseit az egyre populárisabb, egyre kevésbé szerkesztett, ámde egyre erősebb kommunikációs zajban működő és ezért a figyelemért egyre kétségbeesettebben küzdő médiumok elterjedése adta. A világháború után az amerikai és nyugat-európai rádióadók felszabadulása, a huszadik század közepén a magazinforradalom, a század harmadik harmadában a televíziós adók elképesztő megsokasodása, végül az internet, s legvégül a zsebben hordható internetre ráakaszkodó közösségi platformok jelentették azokat az egyre nagyobb lépéseket, amelyek szinte napról napra tették elérhetőbbé, hozzáférhetőbbé a nyilvános kommunikációt, s ezzel együtt tették egyre inkább érzelem-vezéreltté a közbeszédet.

A folyamatot nem lineárisnak, inkább exponenciálisnak tarthatjuk, s ezért az okostelefonokra alkalmazott közösségi médiumok elterjedése nyomán radikális átalakulás következett be a nyilvános kommunikáció architektúrájában. Az érvelő, kifejtő, logikai struktúrákra támaszkodó, társadalmi-történeti összefüggésekre is tekintetet fordító, felelős közéleti kommunikáció visszaszorult egy nagyon szűk értelmiségi térbe, miközben az érzelmek hullámain gördülő instabil indulatiság – sok esetben még a szövegiséget is elhagyó vizuális élményanyag formájában terjedve – uralkodóvá vált.

Az intellektualitást felváltotta az emocionalitás, a vita és meggyőzés helyét átvette az áldozat és az agresszor szembeállása. Legújabban – a virtuális valóság mind fokozottabb elterjedése nyomán – a közéleti kommunikációban is megjelennek a fantasy-elemek: mesebeli képzetek alakítják az élettel, (szempontunk szerint a közélettel) kapcsolatos elvárásokat, diabolikus fantáziák formálják a hétköznapi nehézségek mögé képzelt erőket.

A közélet amatőr szereplői ennek a közegnek beszélnek, ebben a közegben sikeresek, ám a valóság tényeivel ütközve, szakemberek érveivel szembesülve egész látszatviláguk megsemmisül. Jelentős energiabefektetéssel járó, irányított-támogatott-finanszírozott tanulás nélkül ebből a közegből nem vezet út a profi politika világába. (Persze a politikai kalandorok számára mindig adott a kérészéletű pályafutás.)

De nemcsak a közbeszéd tartalmatlanná válása szorítja ki a polgárságot a demokratikus közéletből, nemcsak az indulatok és fantáziák uralma teszi lehetetlenné közös dolgaink józan megvitatását és képviseletét, hanem az a tény is, hogy a komoly politikai szerepvállalás lehetőségét meglepően sok tanulnivaló előzi meg. Annak, aki eredményes politikus akarna lenni, összetett, sokdimenziós tudás- és készségrendszerrel kell rendelkeznie. Az efféle tudás megszerzéséhez általában – az önkormányzatiságtól a sikeres politikusok mellett gyűjtött személyes tapasztalatokig ívelő – hosszú politikai rutin ad keretet.

E tudás jelentős részét különféle társas készségek adják, mely leginkább abban mutatkozik meg, mennyire épít sikeres formális és informális kapcsolatokat a politikus a politikai, gazdasági, kulturális térben. Más részét ügyviteli, közpolitikai tudnivalók, jog- és intézményismeret jelenti. Újabb csoportját adják a kommunikációs és retorikai készségek, kinek, hogyan, mit lehet vagy kell mondani, és mi az, amit véletlenül sem szabad kiejtenie száján egy politikusnak. És végül ne feledkezzünk meg a stratégiai gondolkodásról, illetve arról, hogy emberünk képes legyen komplex társadalmi-politikai helyzetek villám-értelmezésére, valamint gyors, de megalapozott döntést hozni bizonytalan körülmények között is.

Nem is érdemes folytatni e felsorolást. Így is világos, hogy miközben a politikai szerepvállalás ugyanannyi tanulást, előképzettséget kíván meg, mint más szakmák, a civil foglalkozásokkal szemben a politikában a siker – vagy egyáltalán a hosszú távú pályafutás – esetleges és kiszámíthatatlan. Olyan körülményektől függ, amelyek fölött semmiféle képzéssel és gyakorlattal sem nyer uralmat semmilyen politikus. A szakmai karrier ilyen körülmények között minden józan ember számára sokkal vonzóbb, mint a bizonytalanságokkal terhes politikai pálya.

Így jutunk el oda, hogy a közélet, közbeszéd popularizálódása kéz a kézben jár a politika professzionalizálódásával, s mindkettő a klasszikus polgári demokrácia ellen hat, viszont kedvez a politikai kalandoroknak. És rendkívüli módon kedvez az érdekérvényesítő tőkés csoportoknak vagy nagyhatalmi erőközpontoknak, amelyek rendszeres, folyamatos anyagi és nem anyagi támogatással alapozhatják meg egy-egy ágensük hosszú távú politikai felkészülését és szerepvállalását vagy egy-egy kalandorpolitikus üstökösszerű felemelkedését.

Azt azonban sem a hirtelen szerveződő polgári kezdeményezések, sem a befolyásépítő gazdasági, politikai csoportok nem tudják biztosítani, hogy pártjuk és jelöltjük mögé képzett és alkalmas politikusok, szakpolitikusok tucatjai sorakozzanak föl. E derékhad nélkül azonban nemcsak az ilyen álpártok kormányképessége kérdéses, hanem demokratikus jellegük sem értelmezhető.