Egy rövid, de annál intenzívebb, váratlan fordulatokkal bőven tarkított kampányidőszakot követően február 23-án, vasárnap, előrehozott szövetségi választásokra kerül sor Németországban. A hárompárti Scholz-kormány már-már sorsszerű bukását követően minden valószínűség szerint újból koalíciós kormány irányíthatja majd az országot. A feladat ugyanakkor nem ígérkezik egyszerűnek. A német gazdaságot az elmúlt két évben példa nélküli recessziós hullám sújtja, míg a társadalmat tovább polarizálták a közelmúlt erőszakos cselekményei. Ezzel párhuzamosan a politikai jobb- és balszél pártjainak a megerősödése a hagyományos centrum erőit is válaszút elé állíthatja.

Az egykoron kifejezetten ambiciózus célokkal a közös kormányzásnak nekivágó piros–sárga–zöld (SPD–FDP–Zöldek) koalíció tavaly novemberben eldurvuló belső viták kereszttüzében bomlott fel. A spontánnak tűnő, de valójában az FDP részéről aktívan alakított, régóta érő szakításban nem csak a Scholz-kormány sikertelen válságkezelése és konszenzuskeresése, hanem az azt megelőző időszak elhibázott politikájának látványosan megmutatkozó hatásai is közrejátszottak.

Korántsem meglepő, hogy a 16 éven át tartó Merkel-korszak németországi megítélése napjainkban korántsem annyira pozitív, mint egykoron. Bár visszavonulását követően, 2021-ben sokak számára természetes volt Angela Merkel kancellári felemelkedése az újraegyesítést követő német politikai közélet legmeghatározóbb alakja, Helmut Kohl mellé. Az elmúlt négy év eseményei alapjaiban rengették meg a merkeli politikai örökség szilárdnak vélt fundamentumait.

Ehhez természetesen az is kellett, hogy – ahogyan azt a választói felmérések is jól mutatják – néhány év alatt gyökeres fordulatot álljon be a németországi közhangulat alakulásában, melyet elsősorban nem is a pártpreferencia, hanem az egyes politikai kulcskérdésekhez való többségi álláspont átalakulása jelez igazán. A röviddel a Scholz-kormány hivatalba lépését követően nyílt háborúvá eszkalálódó ukrán–orosz konfliktus összetett, biztonság-, gazdaság- és társadalompolitikai hatásai az EU többi államához hasonlóan jelentős kihívások elé állították Németországot is.

Az olcsó orosz energiahordozóktól függő német gazdaság átállási nehézségeit fokozták a – koalíción belüli pozíciója ellenére a legerősebb érdekérvényesítő képességgel rendelkező – Zöld Párt által forszírozott gyorsított ütemű zöld átállás szakpolitikai célkitűzései. Ezen politika negatív – az exportorientált német ipar számára előnytelen globális trendekkel ötvözött – gazdasági hatásai tevékenyen hozzájárultak a német gazdaság olyan hagyományos húzóágazatainak megroppanásához, mint a gépjárműipar vagy a vegyipar.

A dezindusztrializáció Németországban korábban ismeretlen fogalma mára a belpolitikai viták egyik visszatérő témájává vált. A gazdaság gyengélkedését az innovációt és kutatásfejlesztést ösztönző beruházások felfuttatásával ellensúlyozni kívánó kormányzati ambíciók szintén kevés konkrét eredményt értek el. Utóbbi politika kudarcát jól szimbolizálta az Intel nagy felhajtással bejelentett majd – a szinte példa nélküli állami szubvenció ellenére – csendben felfüggesztett magdeburgi óriásberuházása. Mindezek fényében kevéssé volt meglepő, hogy a választásokat megelőzve a gazdaság rossz helyzete, mindenekelőtt pedig a migráció- és integráció kérdései foglalkoztatták a leginkább a választókat.

Tavaly augusztusa óta négy olyan, nagy visszhangot kiváltó – migrációs hátterű személyhez köthető – erőszakos támadásra került sor (Solingen, Magdeburg, Aschaffenburg, München) Németországban, amelyek nagy hatást gyakoroltak a migráció kérdéskörével kapcsolatos közvélekedés átalakulására. A német társadalom döntő többsége immár a meglévő szabályozások drasztikus szigorítását támogatja, akár a humanitárius szempontok részleges feladásának árán is.

A közhangulat változását érzékelve Friedrich Merz pártelnök irányítása alatt a CDU megkezdte óvatos-tapogatódzó, majd – a migrációs kérdéskör mindent felülíró előtérbe helyeződésével párhuzamosan – egyre határozottabb visszatérését jobboldali-konzervatív politika felé. Távolinak tűnnek ma már azok a kezdeti bizonytalanságok, mint amikor 2023 szeptemberében egy, a többségi társadalomba nem integrálódó, migrációs hátterű fiatalokra tett negatív jelző (kleine Pashas – kis pasák) miatt kényszerült Merz hosszú magyarázkodásra.

A kormánypártok mélyrepülésével párhuzamosan a választók láthatólag értékelték a CDU kurzusváltását, még úgy is, hogy a párt önön szavazói egy részét látszólag végérvényesen elvesztette. Ezek a szavazók az AfD felé indultak el, mely párt immár másfél éve stabilan 20% körüli támogatottságot élvez országosan – a keletnémet tartományokban 30-35%-on mérik –, és minden esélye megvan arra, hogy a kereszténydemokrata uniópártok (CDU/CSU) mögött meggyőző előnnyel a második helyet szerezze meg az előrehozott választásokon.

A tavaly őszi keletnémet választások során az AfD az első alkalommal már győzni is tudott tartományi (Türingia) szinten, illetve szoros végelszámolásra tudta kényszeríteni a német politika két óriását – az SPD-t (Brandenburgban) és a CDU-t (Szászországban). Ezen eredmények alapján egyre több AfD-szavazó látja úgy, hogy eljött az idő a párt számára, hogy az „örökös” ellenzéki lét feladásával – szövetségi vagy tartományi szinten az egyetlen párt, amely egy kormánykoalíciónak sem tagja – immár kormányon bizonyíthasson.

Utóbbi cél elérése mindezidáig elérhetetlennek tűnt, elsődlegesen az AfD köré a többi „demokratikus” párt által felhúzott politikai tűzfal (Brandmauer) miatt. Tény ugyanakkor, hogy a tűzfal fogalma már a múltban is némi újradefiniáláson esett át. Járási, kistelepülési szinten a pártok hajlamosak voltak szemet hunyni olyan együttműködési formák felett, melyeket tartományi vagy szövetségi szinten elutasítottak, illetve az AfD olykor ellenzékből is támogatott szavazataival tartományi kormányokat (ahogy az Türingiában is történt a tavaly őszi tartományi választásokat követően) – országos szinten azonban mindezidáig nem lett megkérdőjelezve.

Az elmúlt hetek turbulens eseményei viszont megteremtették a lehetőséget ahhoz, hogy meginduljon egyfajta politikai és társadalmi diskurzus az AfD-vel – akár csak szakpolitikai kérdések mentén – való opcionális együttműködéséről, ami lényegében a tűzfal eddigi formájában való leomlását jelenti. Hasonlóan fontos siker volt a párt számára a belpolitikai szempontból mérsékelt, nemzetközi megítélés szempontjából viszont annál nagyobb horderővel bíró amerikai és magyar kormányzati támogatás kinyilvánítása. Ezen események egyúttal a mostani választási kampány legváratlanabb fordulataiként is értékelhetőek.

A felmérésekben hosszú ideje vezető uniópártok magabiztos előnnyel, 30%-ot meghaladó mutatókkal fordulhatnak a kampány végső célegyenesébe vezető kormányzati szerepre készülve. Kérdés ugyanakkor, hogy mely párt vagy pártok oldalán. A legfrissebb közvélemény-kutatások szerint a meglepően fragmentált német pártpolitikai térkép – hol vannak már azok az idők, amikor hagyományosan domináns szereplőként, egyenként 25-40% közötti eredményt elérve a CDU és az SPD lényegében együttesen leuralta a teljes politikai színteret – tovább változhat.

Napokkal a választásokat megelőzően továbbra is nyílt kérdés, hogy 7, 5 vagy esetleg csak 4 párt foglalhat-e majd helyet a választójogi reformot követően immár csak 630 képviselőnek helyet adó Bundestagban. Mértékadó közvélemény-kutatások összesített eredménye szerint a CDU/CSU és az AfD mögött a volt kormánykoalíció „legnépszerűbb” pártjaként az SPD 16%-kal a harmadik helyre futna be, megelőzve a 13% körül álló Zöldeket. Nagy meglepetésre látszólag könnyedén megugraná a Bundestagba való bejutáshoz szükséges 5%-os küszöböt a nem olyan régen még mindenki által temetett Die Linke, amely az elmúlt időszakban a legdinamikusabban tudta növelni támogatottságát – a párt jelenleg 7% fölött áll. Ezzel szemben erősen kérdéses két további párt Bundestagba való bejutása is annak fényében, hogy a közvélemény-kutatások mind a Scholz-kormányt éppen saját bezuhanó támogatottságuk miatt megbuktató, egykor szebb napokat látó FDP-t (4%), mind pedig a Linkéből tavaly januárban kivált BSW-t (5%) is a megugrandó határérték közelében mérik.

Jelen állás szerint szinte biztosra vehető, hogy a vasárnap meggyőző előnnyel az első helyet megszerző CDU/CSU kapja meg először a lehetőséget a kormányalakításra. A többi párt által elért eredmény, kiváltképp pedig a kispártok végső szereplése, azonban nagyban befolyásolhatja, milyen koalíciós forgatókönyvek valósulhatnak majd meg. Számos párt a választások előtt már szorgalmasan kizárta a lehetséges koalíciós partnereket. Az AfD-vel (jelenleg) senki sem szeretne koalícióra lépni, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a CDU/CSU-t kizáró többség létrehozása tisztán matematikailag sem lenne lehetséges.

Előzetesen a legtöbb német elemző a CDU/CSU és az SPD közötti újbóli nagykoalíciót tartotta a leginkább elképzelhető és az uniópártok számára legvonzóbb forgatókönyvnek. Nem véletlenül helyezte át kritikáinak fókuszát a kampány előrehaladtával a szociáldemokratákról a Zöldek és az AfD irányába Friedrich Merz – egy meggyengült, de a Zöldeknél még mindig erősebb SPD-re óhatatlanul szüksége van önön kancellári ambícióinak a teljesüléséhez.

Az egyetlen (amennyiben az uniópártokat gyakorlatiasan egy entitásként értelmezzük) kétpárti koalíciós forgatókönyvhez képest a CDU, az SPD és a Zöldek hárompárti szövetsége jelenthetne alternatívát. Ez viszont jelentős kompromisszumkészséget igényelne a CDU/CSU részéről, hiszen két közel egyformán erős bal-, illetve jobboldali tábor kormányozna együtt, a CSU-nak pedig fel kellene adnia a Zöldekkel szembeni elutasító álláspontját. A liberálisok esetleges bejutása esetén akár egy, CDU/CSU-SPD-FDP alkotta kormány is elképzelhető lenne, még akkor is, ha az SPD és az FDP valószínűleg nem szívesen kormányozna újfent együtt a Scholz-kormány botrányos felbomlását követően. Ugyanakkor a CDU/CSU számára minden bizonnyal legvonzóbb alternatívát jelentene mivel érdemben sokkal közelebb áll az FDP-hez, mint a Zöldekhez.

A közös kormányzás lehetőségének az elvetése esetén, akár a CDU/CSU vagy az SPD kisebbségi kormánya is lehetséges lenne. Ebben az esetben mindkét párt a kormánykoalíción kívüli parlamenti többségre lenne utalva. A CDU/CSU esetében bizonyos szakpolitikai kérdések mentén az AfD-vel való „véletlen többség” is lehetséges lenne. Ez lehetővé tenné, hogy a CDU/CSU koalíciós partner nélkül is megvalósíthassa konzervatívabb – mindenekelőtt migrációs politika szigorításával kapcsolatos – választási kampányígéreteit. Egy ilyen megközelítés azonban társadalmi ellenállásba ütközne, és valószínűleg magán a CDU/CSU-n belül is töréseket idézne elő – ahogy azt a „bevándorlás-korlátozási törvény” január végi szavazása is látványosan megmutatta.

Annak ellenére, hogy a SPD várhatóan fennállásának legrosszabb választási eredményét éri majd el, az uniópártok AfD-vel szembeni elutasító álláspontja miatt a jobboldali konzervatív tábor továbbra is megosztott marad, az SPD pedig erős tárgyalási pozícióba került, hiszen a CDU/CSU számára szinte lehetetlen lesz koalíció létrehozása Olaf Scholz pártjának bevonása nélkül. Az SPD ezzel szemben még akár a belső viszályok és kölcsönös sérelmek miatt megosztott baloldali tábor összefogására is kísérletet tehet a Zöldek, a Linke és esetleg a BSW bevonásával. Amennyiben Olaf Scholznak sikerülne – csodával határos módon – ezen bal-zöld tábort maga mögött egyesítenie, akkor akár nevető harmadikként még meg is őrizhetné kancellári székét.


A szerző Németország-szakértő