Az idei nyár fő külpolitikai témáját kétségtelenül Donald Trump diplomáciai offenzívája és globális béketeremtő kísérletsorozata jelenti, kezdve a palesztin–izraeli, indiai–pakisztáni, kongói–ruandai, majd thai–kambodzsai tűzszüneten keresztül az azeri–örmény béketeremtésig. A nemzetközi viszonyrendszerben Trump elnök egyértelműen átvette az irányítást, a kommunikációs tematizálást, teljességgel háttérbe szorítva nagy riválisát, Kínát.
Utóbbi a maga visszafogott, lakonikus módján csendben figyeli a történéseket, és amúgy eddig sem sokat bajlódott a nemzetközi rend irányításának kihívásaival, mint ahogyan sokan elvárnák egy feltörekvő „szuperhatalomtól”. Nyilvánvalóan Kína sem a valóságban, sem a meghatározó percepciók szintjén nem rendelkezik olyan diplomáciai és érdekérvényesítő potenciállal, mint az Egyesült Államok, bármit is mondjanak a GDP-adatok, a lenyűgöző gyorsvasút-statisztikák és a gazdasági mutatók a távol-keleti óriás esetében. E tényezők nem helyettesíthetik a politikai (és elrettentő katonai) erőn alapuló szuperhatalmi státus fontos összetevőit, amint azt a legutóbbi alaszkai és washingtoni csúcstalálkozók is meggyőzően illusztrálták. Jelenleg ilyen asszertív nagyhatalmi potenciállal egyértelműen csak Amerika rendelkezik a világon, elhomályosítva az összes többi szereplőt, az asztal szélére ültetett Európai Uniótól a teljességgel háttérbe szorított Kínáig.
Kétségtelen, hogy Trumpnak a Nobel-békedíj elnyerését célzó személyes ambícióján túl valós diplomáciai közvetítések és béketeremtő erőfeszítések is történtek amerikai részről. Sok esetben eredményes tárgyalások zajlottak, főleg, ahol a szembenálló felek is komoly hajlandóságot mutattak ez irányban (mint az azeri–örmény vagy indiai–pakisztáni összecsapás esetében).
A legkeményebb diót, avagy legnagyobb kihívást nyilvánvalóan annak az orosz–ukrán háborúnak a lezárása jelenti Trump és Európa számára egyaránt, ahol az amerikai szuperhatalmi nyomásgyakorlás látszólag kevésbé működik a világ második számú atomnagyhatalmával, az Oroszországi Föderációval szemben. A hivatalos narratíva szerint Putyin elnök katonailag egyre izmosodó és terjeszkedő Oroszországa mindenképp szeretné biztonsági és geopolitikai céljait maximalizálni szomszédja és kvázi testvérnemzete, az ukránok ellenében, ezzel feltartóztatva, lezárva az Ukrajna mögött felsejlő Nyugat kelet-európai terjeszkedését.
E moszkvai politikai cél tulajdonképpen összeegyeztethetetlen Ukrajna szuverén politikai ambícióival és területi integritásával, hiszen az ország – a Krímmel együtt – közel 20%-a orosz megszállás alatt áll. Miképp Churchill 1940-ben a dunkerque-i dráma kapcsán mondta, „nem lehet egyezkedni az oroszlánnal, miközben a szájában van a fejed”. Csakhogy akkor a britek lényegében önerőből tudtak ellenállni Hitler inváziós terveinek...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.

Hallgasd meg!