Hallgasd meg!
Az idei nyár fő külpolitikai témáját kétségtelenül Donald Trump diplomáciai offenzívája és globális béketeremtő kísérletsorozata jelenti, kezdve a palesztin–izraeli, indiai–pakisztáni, kongói–ruandai, majd thai–kambodzsai tűzszüneten keresztül az azeri–örmény béketeremtésig. A nemzetközi viszonyrendszerben Trump elnök egyértelműen átvette az irányítást, a kommunikációs tematizálást, teljességgel háttérbe szorítva nagy riválisát, Kínát.
Utóbbi a maga visszafogott, lakonikus módján csendben figyeli a történéseket, és amúgy eddig sem sokat bajlódott a nemzetközi rend irányításának kihívásaival, mint ahogyan sokan elvárnák egy feltörekvő „szuperhatalomtól”. Nyilvánvalóan Kína sem a valóságban, sem a meghatározó percepciók szintjén nem rendelkezik olyan diplomáciai és érdekérvényesítő potenciállal, mint az Egyesült Államok, bármit is mondjanak a GDP-adatok, a lenyűgöző gyorsvasút-statisztikák és a gazdasági mutatók a távol-keleti óriás esetében. E tényezők nem helyettesíthetik a politikai (és elrettentő katonai) erőn alapuló szuperhatalmi státus fontos összetevőit, amint azt a legutóbbi alaszkai és washingtoni csúcstalálkozók is meggyőzően illusztrálták. Jelenleg ilyen asszertív nagyhatalmi potenciállal egyértelműen csak Amerika rendelkezik a világon, elhomályosítva az összes többi szereplőt, az asztal szélére ültetett Európai Uniótól a teljességgel háttérbe szorított Kínáig.
Kétségtelen, hogy Trumpnak a Nobel-békedíj elnyerését célzó személyes ambícióján túl valós diplomáciai közvetítések és béketeremtő erőfeszítések is történtek amerikai részről. Sok esetben eredményes tárgyalások zajlottak, főleg, ahol a szembenálló felek is komoly hajlandóságot mutattak ez irányban (mint az azeri–örmény vagy indiai–pakisztáni összecsapás esetében).
A legkeményebb diót, avagy legnagyobb kihívást nyilvánvalóan annak az orosz–ukrán háborúnak a lezárása jelenti Trump és Európa számára egyaránt, ahol az amerikai szuperhatalmi nyomásgyakorlás látszólag kevésbé működik a világ második számú atomnagyhatalmával, az Oroszországi Föderációval szemben. A hivatalos narratíva szerint Putyin elnök katonailag egyre izmosodó és terjeszkedő Oroszországa mindenképp szeretné biztonsági és geopolitikai céljait maximalizálni szomszédja és kvázi testvérnemzete, az ukránok ellenében, ezzel feltartóztatva, lezárva az Ukrajna mögött felsejlő Nyugat kelet-európai terjeszkedését.
E moszkvai politikai cél tulajdonképpen összeegyeztethetetlen Ukrajna szuverén politikai ambícióival és területi integritásával, hiszen az ország – a Krímmel együtt – közel 20%-a orosz megszállás alatt áll. Miképp Churchill 1940-ben a dunkerque-i dráma kapcsán mondta, „nem lehet egyezkedni az oroszlánnal, miközben a szájában van a fejed”. Csakhogy akkor a britek lényegében önerőből tudtak ellenállni Hitler inváziós terveinek a levegőben és a tengeren (amíg 1942-ben meg nem érkezett az elsöprő amerikai támogatás a tengerentúlról). Ilyen teljesítményre az ukránok nem képesek az oroszokkal szemben (bár a háború első hónapja 2022-ben inkább ukrán katonai sikereket hozott, hiszen Kijev megmenekült). Az oroszok gyakorlatilag minden tekintetben többszörös túlerőben vannak a nyugati köldökzsinóron élő Ukrajnával szemben, ami igencsak leszűkíti a béketárgyalási teret az ukránok kárára, a nyerésre álló oroszok javára.
Trump egyik nagy politikai példaképe – Reagan elnök mellett – állítólag nem más, mint a híres-neves „Teddy macis” republikánus elnök, Theodore Roosevelt. A legendás, rough rider becenevet viselő veterán lovasezredes-elnök az 1905-ös orosz–japán háború lezárásáért és a béketeremtésért kapott Nobel-békedíjat első amerikai elnökként 1906-ban. Úgyszintén Theodore Roosevelt volt az első amerikai elnök, aki – igaz, már hivatali ideje után, 1910-ben – áthajózott az óceánon, és Magyarországon is tett egy fergeteges sikerű, háromnapos látogatást Apponyi Albert vendégeként, valamint a magyar lovas harcművészet ismerőjeként és a magyar hadtörténelem igaz hódolójaként.
Nos, Donald Trump számára nem kis feladat lesz felzárkózni Roosevelthez a diplomácia, az érdekérvényesítés, és leginkább a népszerűség és a nemzetközi elismertség tekintetében, bár az ambíciója és a gigászi hübrisze kétségtelenül megvan hozzá.
Mindazonáltal a béketeremtéshez nemcsak akaratra, hanem politikai (és katonai) erőre is szükség van. E tekintetben az orosz–ukrán–amerikai konstellációban, ha a szembenálló feleket nézzük, úgy tűnik, csak az amerikaiak részéről van hajlandóság és elszántság a békére. Ez pedig nem sok jóra enged következtetni a háború lezárását illetően. Valószínűleg még nem tudatosult sem Kijevben, sem pedig Moszkvában a régi római mondás bölcsessége, miszerint még egy igazságtalan béke is jobb lehet egy igazságos háborúnál – már ha egyáltalán fellehető bárminemű igazság vagy jogosság e konfliktus környékén.
E ponton jöhet képbe a hadtudományban és a nemzetközi biztonsági tanulmányokban is használatos matematikai modellezés, amit előbbiek a híres játékelmélet dimenziójából kölcsönöznek. A magyar tudományos vonatkozás itt is egyértelműen kimutatható, hiszen majdnem száz évvel ezelőtt publikálta Neumann János a tudománytörténeti jelentőségű minimax-tételét, majd két évvel később, 1928-ban kiadta viszonylag rövid matematikai pamfletjét Zur Theorie der Gesellschaftsspiele (A társasjátékok elméletéhez) címmel, megalapozva a játékelmélet ma már népszerű teóriáját, évekkel megelőzve Émile Borelt és John Nash-t.
A játékelmélet tételei és a zéróösszegű játék ma már bevett teóriának és elemzői megközelítésnek, keretrendszernek számítanak a konfliktusok elemzésében, miszerint a szembenálló felek egyike vagy nyer, vagy veszít. Olyan kimenet is lehetséges, bár nagyon ritka, hogy mindkét fél enged, de valamelyikük még akkor is felülkerekedik a másikon.
A nemzetközi kapcsolatok történetében a békeszerződések, avagy a kényszerítő erejű diktátumok (lásd Trianon, Versailles, Dayton stb.) példái azt mutatják, hogy elsődlegesen a zéróösszegű játék elvei és farkastörvényei érvényesülnek, amikor „a békéért cserébe a gyengébb fél kénytelen lesz lenyelni a békát”, jelentsen bármit is e szörnyen hangzó posztulátum.
Ukrajna állami létének és nyugati irányultságának megmaradása, politikai semlegessége már önmagában sikernek tekinthető a pusztító háború tapasztalatai nyomán. Ugyanakkor, orosz szempontból, a nemzetközi békefenntartó erők megjelenése jelen állás szerint elfogadhatatlan, akárcsak az elviekben létező, a gyakorlatban kivitelezhetetlen nyugati biztonsági garanciák illúziója Ukrajna számára. Egyrészt az Egyesült Államok kormánya nem hajlandó katonákat vezényelni Ukrajnába, hogy az orosz csapatokkal esetlegesen szembeszállva egy potenciális harmadik világháborút kockáztasson. Másrészt a militáns, de valójában papírtigrisszerű európai kishatalmak jelenlegi állapotukban nincsenek abban a helyzetben, hogy akár csak kétdandárnyi (kb. 10 ezer katonát felvonultató) békefenntartó kontingenst is kiállítsanak Ukrajna számára a Kijev által igényelt legalább 200 ezer nyugati békefenntartó katonai erő helyett.
Ilyen körülmények és realitások közepette marad a „béke a lenyelt békáért” elv könyörtelensége, avagy a béke a földért cserébe, illetve egy hosszú időre konfliktussal és gyűlölettel terhelt ukrán–orosz kapcsolatrendszer fennmaradása a koreai-félsziget drámai megosztottságához hasonló módon.
A szerző kül- és biztonságpolitika elemző
Borítókép: Volodimir Zelenszkij és Donald Trump 2025. augusztus 18-án Washingtonban, a Fehér Házban / fotó: Mandel NGAN / AFP
Bejelentkezés