Bármelyik pillanatban várható, hogy Trump elnök a Kongresszus jóváhagyását sem kivárva használni fogja azt a több mint 12 ezer fős csapásmérő amerikai haderőt, amelyet a karibi térségbe vezényelt az utóbbi hetekben, egyre közelebb Venezuela partjaihoz, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy némi hatalmi ráhatással, tengeri és légtérzárral, vagy ha kell, akár fegyverrel is megszüntesse az Egyesült Államok által biztonsági kockázatnak és veszélynek regisztrált helyzetet, amelyet szerinte Maduro venezuelai elnök és politikai rendszere jelent.
Washingtoni külpolitikai értelmezésben a nemzetbiztonsági veszélyforrás Venezuela sajátos hibrid szocialista diktatúrája. Elsősorban mint afrikai szintre szegényedett instabil állam, amely szerencsétlen polgárok millióit – mondhatni – kényszeríti útra kelni Amerika felé, és főképp mint állami drogkereskedelemmel foglalkozó diktatórikus rezsim, amely az Amerikába irányuló drogok egyik legfőbb származási helye, Mexikó és Kolumbia mellett. Ez utóbbi súlyos vád Maduro elnök és a kézivezérlésű venezuelai politikai elit meglátása szerint, s mint ilyen, természetesen csak a gaz imperialista, gringó amerikaiak kitalációja és hamis vádja, akik nyilvánvalóan kizárólag jó ürügyet keresnek, hogy megszerezhessék a világ legnagyobb, mintegy 300 milliárd hordónyi olajtartalékát, amely Venezuela alatt található. Ugyanakkor, tegyük hozzá, paradox módon az ország a világ nyersolaj-kereskedelmének csupán az 1%-át biztosítja.
A venezuelai érveléseben kétségtelenül találhatunk némi ésszerűséget és részigazságot, főleg az amerikaiak 2003-as, nem túl sikeres iraki kalandja után, a Szaddám Huszein rendszerének állítólagos tömegpusztító fegyverei jelentette casus belli nyomán. Azonban, miképp Huszein embertelen rendszere után sem sírnak az irakiak, valószínűleg Maduro becsődölt szocialista kísérlete és hibrid diktatúrája után sem ejtenének könnyeket Caracasban, főleg a demokratikus ellenzék tagjai és a politikai foglyok, valamint a venezuelai emigránsok tízezrei.
Ami azt illeti, az utóbbi évtizedekben az Egyesült Államok már egyáltalán nincs oly mértékben rászorulva a világkereskedelmet mozgató olajra, mint mondjuk fél évszázaddal ezelőtt, hiszen a dakotai, montanai, texasi, louisianai, illetve a kanadai olajmezők ontják az energiahordozókat, és jelentős olaj- és gázexportőrré tették az USA-t az utóbbi években. Vagyis az amerikaiak olajmotivációját munkahipotézisként zárójelbe téve még akár igazak és helytállók is lehetnek az FBI és a DEA szövetségi ügynökségek által támasztott vádak, melyek szerint a karibi drogexport szálai venezuelai érdekeltségeken keresztül a legmagasabb venezuelai politikai körökbe vezetnek.
A teljeskörű amerikai embargó, valamint a latin-amerikai politikai karantén és szankciók szorításában a venezuelai rezsim számára létszükséglet, hogy kemény valutához jusson. Ennek pedig potenciálisan mindössze két fő forrása lehet: a kínai és/vagy az orosz állami segítségnyújtás, főleg hitelkonstrukciók formájában, nyilvánvalóan jelentős ellenszolgáltatás fejében (bányászati koncessziók, ingatlanok, stratégiai kikötőhasználat stb.), vagy az illegális drogkereskedelem, amely akár dollár-tízmilliárdokat is fialhat a caracasi politikai elit fekete kasszája számára évente, ezzel biztosítva az államcsőd szélén bukdácsoló rendszer fennmaradását.
Ami a kényes karibi mérleg másik felét illeti, az Egyesült Államokban évente 70-80 ezer ember hal meg a fentanil- és kokain-túladagolások miatt. A leginkább sújtott korosztály a 15-45 éves amerikaiak csoportja, ez pedig nemcsak a munkaerőpiacon érezteti hatását, de családok, városok, teljes közösségek életét és működését teszi tönkre, szétzilálva az amerikai társadalom szövetét és ellenállóképességét. A történet emlékeztet arra, amit a britek és a Kelet-Indiai Társaság is tettek a kínai társadalommal az 1830-40-es években, az ópiumháborúk idején, amikor a császári Kína felnőtt férfi lakosságának mintegy negyede ópiumfüggővé, következésképp munkaképtelenné vált, ez pedig totális válságba taszította az egész birodalmat.
Ebből a megközelítésből némileg érthető Trump elnök vagy Pete Hegseth amerikai védelmi, avagy hadügyminiszter indulatos, erőszakos retorikája és kardcsörtetése a mexikói és kolumbiai drogkartellekkel, és elsősorban a nagybani drogüzletben érintett, nagyjából egyetlen állami szereplő, a venezuelai rezsim ellen. Donald Trump már második elnöki ciklusa elején, az illegális bevándorlási hullám megállításakor szinte azonnal meghirdette a kábítószerkereskedők visszaszorítását, semlegesítését célzó drogháborút. E határozott amerikai fellépés nyomán mintegy 85 karib-tengeri és csendes-óceáni drogfutárt vadásztak le. Az akciókat az amerikai partiőrség, a haditengerészet és a DEA, valamint az FBI bevetési egységei hajtottak végre amerikai felségvizeken, illetve bizonyos esetekben nemzetközi vizeken is. A vitatott jogosságú katonai gyakorlat – mondhatni: éleslövészet azonosítatlan emberekre – a jogvédők mellett az Európai Unió és az ENSZ rosszallását is kivívta.
Az amerikai kormányzati döntéshozók álságosnak, képmutatónak és felháborítónak tartják a megfogalmazott kritikákat, mondván, az érzékeny lelkű kritikusok korábban nem emeltek szót például a drogkartellek tevékenysége, a durva bűncselekmények, az emberi drámák és az amerikai társadalmat érintő dollármilliárdos károkozás miatt. A vitatott esetek kivizsgálásakor kiderült, hogy a Washington által csak „narkóterroristáknak” nevezett tengeri drogfutárok valószínűleg nem halat vagy rákot szállítanak a bivalyerős motorokkal felszerelt, nagy sebességű motorcsónakjaikon Amerika felé, valamint egyetlen esetben sem álltak meg a partiőrség többszöri felszólítására vagy figyelmeztető lövéseire sem. Az Egyesült Államok, mondják, fenntartja magának a szuverén jogot, és kötelességének tekinti, hogy megvédje határait és állampolgárainak biztonságát, életét, amelyre, teszik hozzá, egyértelműen komoly veszélyt jelentenek a drogkereskedők, akik illetéktelenül próbálnak bejutni az amerikai felségterületekre tengeren, levegőben vagy akár alagutakon át.
Mindezek mellett az amerikai külpolitikai eszköztár egyik patinás eleme az immár 202 éves múltra visszatekintő Monroe-elv, amely a karibi térségre és Latin-Amerikára vonatkozó amerikai külpolitikai-hatalmi elképzeléseket foglalja össze. A James Monroe elnök és John Quincy Adams külügyminiszter által megfogalmazott külpolitikai doktrína értelmében a kontinens középső és déli része is az Egyesült Államok actio radiusába, azaz hatalmi érdekkörének hatósugarába esik. A Monroe-elv alapállítása szerint az Egyesült Államok nem tűrheti rivális, külső, európai vagy ázsiai hatalmak ténykedését, befolyásolási kísérleteit ezen a bizonyos saját kontinentális érdekszférán belül, és ez ellen akár katonailag is hajlandó tevőlegesen fellépni. (Ezt a fontos külpolitikai témát feltehetően még többször fogjuk elemezni, főleg a napokban megjelent új amerikai Nemzeti Biztonsági Stratégia tükrében, illetve az ezzel kapcsolatban emlegetett külpolitikai Trump-kiegészítés – a Trump Corollary – kapcsán).
Részben vagy teljességgel e doktrína nyomán korábban már számos amerikai beavatkozásra sor került a térségben, kezdve a 19. század végének véres spanyol–amerikai háborújától a hidegháború idején a granadai, kubai, nicaraguai, legutóbb pedig az 1989-es panamai katonai intervencióig. Ez utóbbi nagyszabású amerikai katonai akció az idősebb Bush elnök adminisztrációja idején történt Panamában, és némileg hasonló mintázatot, legitimációs bázist mutatott, valamint hasonló amerikai külpolitikai és nemzetbiztonsági érdekeltségvédelemről szólt, mint a most kibontakozó amerikai érdekérvényesítő beavatkozás Venezuela ellen. Panama jóval kisebb állam, mint a most csőd szélén tántorgó, de azért még mindig nagy falatnak számító Venezuela, ugyanakkor a geostratégiai fontosságú tengeri csatorna miatt a kínos panamai ügy mégis kulcsfontosságú, sőt, talán még a mostani a konfliktusnál is nagyobb jelentőségű kérdés volt.
A Panama elleni Igaz ügy-hadműveletben 1989. december 20-tól kezdve a mintegy 24 ezer amerikai tengerészgyalogosnak elsődlegesen Manuel Noriega panamai elnök egyre kiszámíthatatlanabb – diktatórikus és zavarkeltő – hatalmát kellett megdöntenie, illetve visszatéríteni Panamát a „helyes és demokratikus”, az amerikai érdekeket nem sértő útra. Noriega elnök korábban, Ronald Reagan kormányzása idején hosszú éveken keresztül a CIA fizetési listáján szerepelt mint helyi felforgató és nicaraguai hírszerző, összekötő ügynök, aki a közép-amerikai kommunisták ellen fellépő contrák segítője volt. Hatalomra kerülése után a saját diktatórikus útját kezdte járni, és az őt hatalomra segítő amerikaiak érdekeltségei ellen fordult, majd úgyszintén extra bevételek után kutatva részt vállalt az Amerikába irányuló drogkereskedelemben is – a kolumbiai kartellekkel együttműködve.
Noriegát, az egykori értékes CIA ügynököt (vö. „kár érte, kiváló ügynök volt”), aki Reagan elnök számos korábbi megállapodási ajánlatát is visszautasította, természetesen gyorsan utolérte a sorsa 1990 januárjában. Hiába menekült karácsony után nem sokkal az amerikai csapatok és az őt kereső ellenzéki erők elől a panamavárosi vatikáni nagykövetségre, az amerikaiak által alkalmazott kemény rockzenés, fülsiketítő pszichológiai hadviselést és a politikai nyomást csupán egy hétig bírta. Január 3-án feladta magát az amerikai csapatoknak, akik Miamiba szállították, ahol az amerikai bíróság hosszú börtönbüntetésre ítélte háborús bűncselekményekért és nemzetközi drogkereskedelemért. Panama az amerikai beavatkozást 1989 véres karácsonya idején „mindössze” 300 polgári és katonai áldozattal megúszta – éppen akkor, amikor a kelet-európai kommunista tömb szétforgácsolódott, és nem sok figyelem jutott a panamai eseményekre.
Ami Venezuelát illeti, a hasonlóságok mellett mégiscsak más a jelenlegi geopolitikai és katonai helyzet, mint amilyen az 1989-es panamai katonai intervenció idején volt. Egy nagy kiterjedésű, 26 millió lakost számláló államról beszélünk, amely egy körülbelül 200 ezer fős, de gyenge felszereltségű haderővel, többnyire orosz légvédelmi egységekkel rendelkezik. A Venezuela partjaitól nem túl messze – a Virgin-szigeteken és Puerto Ricóban – állomásozó körülbelül 12 ezer fős, 75 hadihajóból álló, félelmetesnek tűnő amerikai haderő a rezsimváltás kikényszerítéséhez valószínűleg éppen elég lehet, ellenben nagyszabású szárazföldi hadműveletekhez és invázióhoz messze nem elégséges. Ugyanakkor, a nem túl motivált és harcarakész, rettentően elszegényedett venezuelai lakosság nem valószínű, hogy hajlandó lenne életét áldozni azért a Maduro elnökért, aki a kubai szocializmus útján elindulva lényegében nyomorba taszította és adósságcsapdába űzte országát, ahol az átlagos havi jövedelem 150 dollárra tehető, és átlag 50%-os inflációval kell megküzdenie a lakosságnak. A venezuelai elnök és támogatói tetemes vagyonát befagyasztották az Egyesült Államokban, emellett az FBI 50 millió dolláros, minden bizonnyal sokak számára csábító vérdíjat tűzött ki a vezető fejére.
Az utóbbi évtizedben a venezuelai államadósság mértéke az egekbe szökött, főképp Kína és Oroszország érdekeltségei javára. Ezek az országok valószínűleg egyáltalán nem örülnének, ha az Egyesült Államok mint kontinentális hegemón megjelenne Caracasban, és rezsimváltást erőszakolna ki, ezáltal megszüntetné az Amerika-ellenes külföldi nagyhatalmak befolyását Latin-Amerika egyik legfontosabb államában.
A szerző Amerika-kutató, az ÖT munkatársa
Borítókép: Nicolas Maduro venezuelai elnök 2025. december 1-én egy tömeggyűlésen / fotó: Juan BARRETO / AFP
Bejelentkezés