spotify Hallgasd meg!

Megnéztem én is a Direkt36 napokban kijött filmjét, A dinasztiát az Orbán Viktorhoz közeli vállalkozók mesés gazdagodásáról. Aki követi a híreket, annak persze újat nem mondott, de egybecsomagolva azért mégis érthetőbbé válik az a sztori, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevezett politikai kapitalizmus hogyan tudta befogni az EU-s fejlesztési pénzeket és állami megrendeléseket arra, hogy új, nemzeti burzsoáziát pattintson magának.

Ez utóbbi jelenség furcsa amúgy. Oknyomozó újságírók kisebb hada dolgozik azon, hogy a közpénzek áramlását kövesse, a céghálókat felgöngyölítse, ami a sajtóban egyfajta kalandos, szövevényes történetet rajzol ki – míg egyszerűen a projekt méreténél fogva is az ember folyton-folyvást belebotlik abba, ahogy a nemzeti bajnokoknak kikiáltott réteg egyre nagyobb szeletet hasít ki a magyar gazdaságból és fizikai valóságból egyaránt. Tekintve, hogy a projekt mennyire monopolisan az ingatlan- és infrastruktúra-fejlesztésen alapul, az oknyomozó cikkeknél azért mellbevágóbb tud lenni a valóság, amikor szembe jön egy ortó nagy irodaház, szálloda, vagy amikor munkagépek lepik el a hegyet.

Van azért egy fullasztó megalománia, már ami a legújabb újgazdagok sikermellényes brigádjának ízlését illeti, ami egyre inkább leuralja a világunkat, és amivel szemben ténylegesen tehetetlennek érezzük magunkat – miközben az ország gazdaságának egy jó része, és így nem elhanyagolható számú ember megélhetése direktben függ ennek a megalomániának a megvalósításától.

Ami a filmmel kapcsolatban zavart, vagy pontosabban megér egy-két megjegyzést, az a nézőpont, ami kirajzolódik a készítők és a megszólalók részéről. A film arra van kihegyezve, hogy ezek a tőkések állami hátszéllel, személyes bekötöttséggel rendelkeznek a rendszerbe, ennek ellenére hiú emberek módjára olyan tradicionális PR- és imázsépítést folytatnak, amilyet az igazi üzletemberek szoktak, miközben ők maguk nem azok, hát valódi kockázatot nem vállalnak.

Nem mondok azzal újat, hogy alighanem ez a kérdés az, ami talán a legnagyobb töréspont a NER és az ellenzéke között, amit plasztikusan az öregebb Lánczi fogalmazott meg: amit a kritikusai korrupciónak neveznek, az a Fidesz legfőbb politikája. Azon ne akadjunk fenn, hogy az irányított közbeszerzéseket lehet-e korrupciónak nevezni, mert a lényeg úgy is az, hogy a NER liberális ellenzéke szerint létezik egy olyan ideális kapitalizmus, aminek a szemszögéből ez csakugyan korrupció – és ezek szerint létezik egy olyan kapitalizmus, ahol a tőkésosztály nem az állami megrendelésekből gazdagodott meg, vagy ha igen, legalább nem rokona, szomszédja, fodrásza vagy sportorvosa a regnáló miniszterelnöknek.

Valljuk meg, ez utóbbi valóban jobban nézne ki. Bezzeg Brüsszelben mintegy harmincezer ipari lobbista dolgozik azon, hogy az EU szabályozása és gazdasági stratégiája az ő ládikáik felé irányítsa az eurókat, és ebből a professzionalizált közegből nézve valóban kissé keleties, balkánias az, hogy itt a politikus földijéből lesz az útépítő. Régiónk útépítésének királya, a Strabag például egy másik érában lett nemzeti bajnok, csak akkor a közbeszerzéseket éppen náci haláltáborok építésére írták ki, majd Hans Peter Haselsteiner irányítása alatt lett belőle nemzetközi konszern, ügyesen lecsapva az összeomló keleti blokkban megjelenő útépítési lehetőségekre.

Mert ha a NER-t akarjuk megérteni, akkor azt kell nézni, hogy mire született válaszként. A privatizáció során ugyanis a számtalan állami vállalatunkat bagóért eladtuk, döntően nyugati multiknak vagy a strómanjaiknak, akik aztán piacszerzésre használták az akvizíciókat. A NER tulajdonképpen úgy alakult, hogy az EU-s pénzek érkezésének kapujában a magyar tőkésosztály pozícióinak várományosai kisoroltak a balliberálisok mögül, és megtalálták a hangot a keresztény-konzervatív oldallal a nagy zsákmány reményében. Ebben semmi jellegzetesen magyar nincs: így működik a polgári, leánykori nevén burzsoá állam, amit a tulajdonosi osztály forgat a maga érdeke szerint. A fülkeforradalom tűnhetett bornírt maszlagnak, de azok számára, akik itt tőkésként nem tudtak érvényesülni, mert mindent elvittek előlük a multik, ez valóban sorsfordító pillanat lehetett. A NER ígérete számukra az volt, hogy itt a történelmi lehetőség megcsinálni azt, amit a nyugatiak meg tudtak csinálni a II. világháború után a Marshall-segéllyel, a fődíj pedig nem más, mint a gazdasági hegemónia elérése a Kárpát-medencében, ha pedig ott nem sikerül, akkor a Balkánon.

Így hát a magyar nyilvánosságban kimondatlanul bár, de igazából két kapitalizmus-koncepció létezik, melyek egymással összeegyeztethetetlenek, de legalább a maguk helyességét a másik helytelenségével igazolják. Az egyik az eszményi szabadpiac koncepciója, ahol a gazdasági szereplők hermetikusan el vannak zárva az államtól, és ahol a legversenyképesebb ajánlat nyer: ha egy nyugati multi az, hát az is csak azt mutatja, hogy utolértük a Nyugatot, mi is vásárolhatunk a Tescóban, mint az angolok. A másik a hazai burzsoázia elképzelése, ami születése jogán a magyar állam erőforrásait magától értetődően kezeli a sajátjaként, és a profit maximalizálása érdekében a kockázat és a verseny kiiktatására törekszik.

A magam marxista alapállásából azt kell mondjam, hogy az utóbbinak több köze van a történelmi igazsághoz, mint az előbbi csoportnak. A nagyra tartott nyugati tőkések is igen esetlenül, kapzsin és mohón kezdték, és a világ legnagyobb vállalatai mind-mind állami megrendelésekből híztak akkorára, amekkorára. Nálunk meg lehet nézni, hogy mit lehet kimazsolázni ennek az országnak az infrastruktúrájából és az erőforrásaiból, és arra fogunk jutni, hogy a magyar kapitalizmus története az, amikor az egykori állami közvagyont a hozzánk lojális emberek nevére íratjuk, a bányától az útépítésen át és a telekommunikáción keresztül a vendéglátásig.

Nyilván rengeteg embert zavar ez, sokakat úgy is, hogy ebből élnek. De mindaddig, amíg ezzel szemben egy realitások tagadó, eszményi kapitalizmust állítanak csak szembe vele, aminek a realista álláspontból a vége mégis az, hogy a privatizáció-átíratás ugyanúgy megtörténik, csak nem Kovácsnak, hanem Bauernek hívják majd a tulajdonost, addig kitörölhetjük a papírformával a hátsó felünket.

Amíg tehát az állami erőforrásokért érdemben csak konkuráló tőkés-csoportosulások szállnak harcba, addig marad a Hofi által megfogalmazott definíció: korrupció az, amiből engem kihagynak. Tudtommal egyetlen nyugati ország sem tudta ezt a problémát eddig megugrani, az etalonnak tartott Amerikában épp nagyon hasonló műsor megy a Trump mögött felsorakozott techburzsoázia részéről. A különbségek csupán történelmiek: egy ógazdag már talán abban versenyez a többivel, hogy ki támogat több komoly művészetet meg filantróp szervezetet, míg a mi zsenge újgazdagjaink láthatóan másban szocializálódtak.

De hát kérem, miért gondolta itt bárki, hogy a meritokrácia egy létező elve a kapitalizmusnak, nem pedig csak egy utólagos magyarázat a nyertesek részéről?