Egy nappal a választás előtt

Szerintem nem félni kellene, hanem előre gondolkozni. Akkor sem lesz pokoli életünk, ha George Simion nyer (feltéve, ha nem hagyjuk), és akkor sem lesz Kánaán, hogy Nicușor Dan nyer (hacsak nem teszünk mi is érte).

Zajlik a mozgósítás és a győzködés a Facebookon és a TikTokon, de kérdés, hogy a különböző véleménybuborékokból mi és mennyi jut el más csoportokhoz. Úgy tűnik, mintha egy nagy értelmiségi körön belül zajlana az egész.

Miközben nagy az esélye annak, hogy a diaszpóra fog dönteni. Nem véletlenül ment George Simion Angliába, Olaszországba és Franciaországba a kampány utolsó napjaiban.

Nicușor Dannak nem könnyű, hisz igazából egyetlen párt sem áll mögötte. Ha nyer, az a civil társadalom, a polgárok győzelme lesz. Az egyik komoly visszatartó erő a „megint jönnek, ijesztgetnek”. Nagyon sok embernek elege van. Leginkább a magyar közösségen belül.

Megelőzhető lett volna ez az egész elnökválasztási hercehurca és feszültség, ha ősszel a kormánykoalíció karizmatikus jelöltet állít a nyálkás, semmilyen Antonescu helyett. Ha a három párt ennél jobbat nem tudott összehozni, akkor nagy baj van. És nagy baj is lett.

Odaát még mindig sokan nem ismerik az erdélyi magyar néplelket, de szentenciákat osztogatni, azt tudnak. A székelyek nem szeretik, ha hülyének nézik őket, és főleg, ha ezt a hülyének nézést még meg is akarják magyarázni.

Lehet, hogy nekünk a változáshoz Mohács kell.

Mindenki begőzölt, mindenki kommentál és kommentel, ítélkezik, miközben az árok egyre csak mélyül közöttünk. Pedig a holnap eljön így is, úgy is. De nem mindegy, hogy miképpen reagálunk rá.

Nem tudtam volna elképzelni, hogy létezik olyan erdélyi magyar, aki józan ésszel George Simionra szavazna. Kiszúrásból talán igen, az lehet – de azt csak mazochizmusnak tudom tekinteni. És mégis látszik, hogy lesznek, akik protesztszavazóként rányomják majd a pecsétet, vagy éppenséggel el sem mennek szavazni, ami szintén a szélsőségesek malmára hajtja majd a vizet.

Az őszi választásokon kiderült, hogy a résztvevők majdnem fele besorolható a sovének és magyargyűlölők táborába, ez pedig meglepő, és hatalmas változás a 2010-es évek eleje utáni relatív nyugalomhoz képest. Ezért sem mindegy, hogy ki lesz az elnök és milyen új kormány alakulhat Romániában.

Az EU-s csatlakozás után, és főleg az utóbbi évek gazdasági felívelését követően még inkább elkényelmesedett az erdélyi magyarság. A képviselettel kapcsolatos feladatokat jellemzően delegálták az RMDSZ-nek, s mindenki végezte a maga dolgát. Ezzel az autonómiaküzdelem is szép lassan bedöglött.

Ebben ludas az a Székely Nemzeti Tanács is, amely lényegében megszűnt létezni, a vezetőségnek minden idejét pótcselekvések töltik ki. Az úgynevezett jobboldali/nemzeti pártok kudarcot vallottak, nem rendelkeztek megfelelő, hozzáértő vezetéssel, amely az autonómia ügyét életképesen tovább vihette volna, és bele is buktak a belharcokba. Mára ezek már csak néhány ember számára egzisztenciát biztosító alakulatok, melyek egy-egy parlamenti helyért besoroltak az RMDSZ-be.

A Tőkés László köré szerveződő Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács is kifulladt.

A felelősségvállalás hárítása, a polgárok inaktivitása azért is baj, mert az autonómia garantálhatná az erdélyi magyarok jogait stabilan és hosszú távra a mindig kiszámíthatatlan romániai belpolitikai harcban. Véget kellene vetni ennek a kiszolgáltatottságnak.

Ad abszurdum, hosszú távon akár jól is kijöhetne a magyar közösség Simion győzelemből, de akkor fel kellene nőni a feladathoz, a kihívásokhoz. Abban pedig nem segít a mindennapok rettegése, az ingatag jogi helyzet, az egymásramutogatás.

Az elmúlt harmincöt év inkább a holnapról szólt, és nem a holnaputánról. Ideje lenne hosszú távra terveznünk itthon, Erdélyben. Ne mindig a félelem motiválja az erdélyi magyarság döntéseit. A tihanyi beszéd utáni reakciók is megmutatták, hogy ideje volna egy nemzetstratégiát kidolgozni és annak a mentén lépni szervezetten, egységesen.

A fanatizmus a tisztánlátás ellensége. Minden magyar felelős minden magyarért. Valóban?

Voltunk már hasonló választási helyzetben sokszor. Kezd fárasztó lenni, hogy a kisebbik rosszat kell választani. De az is biztos, hogy sosem állt ennyire távol egymástól két jelölt emberi, politikai minősége (Iliescu–Vadim, Ponta–Johannis, Băsescu–Geoana). Ez pedig azt jelenti, hogy most relatíve könnyű a választás. Számunkra.

Ami biztos, hogy akár nyer, akár veszít Simion és pártja, változtatni kell a politikán, a hozzáálláson, a felelősségvállaláson, mert ezek az emberek csak az erőből értenek. Ahhoz pedig partnerek kellenek, belső összefogás és karizmatikus vezetők.

A választás napján

Ilyenkor urnazárás előtt érdemes még egyszer átgondolni hogyan is állunk. Miért is van újból világvége-hangulat.

Egy biztos: egy valamirevaló demokráciában (van még ilyen?) nem lehetett volna, nem lett volna szabad idáig jutni. Odáig, hogy ősszel egy sarlatán, most tavasszal pedig egy soviniszta huligán kerül – kart karba öltve – ennyire veszélyesen közel az ország elnöki tisztségéhez.

Mégis ez a helyzet, és ha valamikeppen a civil társadalom nem teljesít erőn felül, akkor ez a furcsa páros fogja a csőd felé kormányozni az amúgy sem fényes helyzetben álló bezzegromániát.

Ősszel a politikai elit füle mellett is elsüvített a golyó, de akkor megúsztuk, időt nyertünk. A tavaszi első forduló eredményei előrevetítették, hogy nagy baj van. Függetlenül attól, hogy megnyeri-e a választást ez a szélsőséges társaság, vagy megint épp csak elsuhan a golyó a fejünk mellett, a társadalom önvizsgálatot kell, hogy tartson, meg kell vizsgálnunk, hogy miképpen is jutottunk ide, mert ezt a politikai szereplőktől hiába várjuk el, hisz mindannyian a megúszásra játszottak.

Végre érvényt kellene szerezzen a háromszáz fős parlamentet célzó népszavazás eredménye. Le kell cserélni a saját önteltségükbe beleszeretett politikusokat, mert ha nem, lassacskán a diaszpóra mérete eléri az itthon maradottakét. (Jelenleg a legmértéktartóbb számítások szerint is számuk meghaladja az ötmilliót.)

Ilyenkor merül fel, hogy mennyivel jobb lenne nekünk, erdélyi magyaroknak az alkotmányba foglalt autonómia státusa (csak hát ugyebár az sosem volt időszerű), ami lehetőséget adna arra, hogy választásokkor ijesztegetés és félelem nélkül nyilváníthassunk véleményt, nyugodtan követhessük figyelemmel ezt a szánalmas és valóban sorsdöntővé alakult párharcot.

Mennyivel jobb lett volna, ha nem csak a holnapban, hanem a holnaputánban is gondolkozott volna a közösségünk és az a politikai elit, amelyiknek harmincöt éve delegálja a feladatot és a felelősséget az erdélyi magyarság. Nem ez történt. Az autonómia ügye egy ismeretlen fiókban porosodik, s mi – tisztelet a kivételnek – újból rettegve várjuk, hogy a hátsó felünket megmentse a román civil társadalom. Meddig lehet ezt játszani?

Ha megtörténik a csoda, akkor le a kalappal a román társadalom előtt, hisz egy olyan független jelöltet segít hatalomba, aki mögé nem állt oda teljes mellszélességgel a jelenlegi koalíció, és akit mi sem tartunk ideális jelölnek. De hát ki lehet manapság ideális. A kétségbeesett józanság győzelme lesz, melyet nem volna szabad elsikkasztani.

Nem tudom felmérni, hogy a (remélt) győzelem esetén a fiatalok, a nők, az erdélyi magyarok, a moldovai románok vagy a kivándorolt románok szavazatai számítottak-e leginkább. Érdekes és érdemes lesz majd elemezni ezeket. Mindenesetre az exitpoll-eredményeket várva nem lehetünk nyugodtak, hisz nagyon nagy százalékban nem adtak választ a megkérdezett szavazók.

Ha pedig minden erőfeszítés ellenére mégis a szélsőségesek nyernek, akkor sem kell feladni. Nem dől (még) össze a világ(unk).

Akkor még nagyobb feladat áll a romániai civil társadalom előtt, beleértve a magyar közösséget is. Újra kell szerveződni, másképp, másokkal. Vissza kell szerezni az ország utóbbi években elért pozitív irányba tartó megítélését és becsületét, amit most sikerült felelőtlenül eljátszani.
 

A szerző a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház igazgatója