A melegházasságról vitázók évek óta ugyanazokat a köröket futják. Az egyik oldal szerint az államnak nincs dolga azzal, hogy két nagykorú ember milyen nemű, ha házasságot akarnak kötni. A másik oldal szerint viszont a házasság intézménye törékeny civilizációs vívmány, és ha egyszer két férfi vagy két nő lép be az anyakönyvvezető ajtaján, ki tudja, hogy másnap már mi lesz a következő dekadens nyugati eszme, ami a hatalmába keríti a nemzetet. Ez tipikusan a csúszós lejtő érvelési hiba, de ha elfogadjuk a premisszát, hogy valóban ennyire veszélyes valami, akkor nem a lejtő végpontjától kellene félni, hanem magát a hegyet lebontani.
Szijártó Imre a Mércén amellett érvel, hogy az azonos nemű párok jogegyenlősége nem idegen a magyar politikai hagyománytól, hanem éppen annak egyik lehetséges folytatása. A házasság története nem egy változatlan intézmény története, hanem jogkiterjesztések sorozata: polgári házasság, vallási kizárólagosság megszűnése, a nők jogi helyzetének átalakulása. Ha ezt elfogadjuk – és nincs különösebb okunk nem elfogadni –, akkor felmerül egy másik kérdés is.
Miért éppen a jelenlegi formáját tekintjük véglegesnek? Ha a házasság kétszáz éve folyamatosan alkalmazkodik a társadalomhoz, akkor talán nem az a következő lépés, hogy újabb és újabb csoportokat engedünk be ugyanabba az intézménybe, hanem az, hogy lecseréljük az intézményt egy általánosabbra. Nem azért, mert a házasság rossz, hanem mert történetileg sikeresen teljesítette a feladatát.
A megoldás egyszerű: ha végre felül akarunk emelkedni a melegházasságról szóló vitán és egy mindenki számára ugyanannyira kellemetlen megoldást szeretnénk választani, akkor elég csak elbúcsúzni magától a házasságtól, hogy egy bárkinek hozzáférhető, már ismerős intézmény legyen az egyetlen lehetőségünk, tehát a házasságot célszerű volna egységesen kiváltani a bejegyzett élettársi kapcsolattal.
Ez ráadásul politikailag is elegánsabb megoldás: ha mindenki ugyanazt a jogintézményt használja, megszűnik a vita arról, hogy ki férhet hozzá a házassághoz. Nincs különbségtétel, nincs választási lehetőség, és végre vitázni sem szükséges. A kompromisszum lényege, hogy egyik fél sem kapja meg, amit szeretne, a magyar politikai kultúrában pedig komoly hagyománya van ennek; ezzel a megoldási javaslattal a jogegyenlőség körüli konfliktus egész egyszerűen elveszíti a tárgyát. Senki sem házasodik, következésképpen senki sem követelhet házassági egyenlőséget sem.
Egyébként sincs már különösebb okunk ragaszkodni a házassághoz. A fiatalok egyre később hajtják igába a fejüket, sokan egyáltalán nem érzik szükségét az egésznek, a társadalom pedig rég nem ugyanazt érti alatta, mint ötven évvel ezelőtt, és a vallásosok száma is egyre fogy. Sok a válás, és úgy tűnik, hiába minden, a születési ráta egyre csökken. A házasság ma valójában inkább jogi konstrukció: öröklés, közös vagyon, adózás, kórházi tájékoztatás – nem nehéz elképzelni ennél romantikusabb témákat. A szerelem pedig a boldogító igen kimondása nélkül is tarthat egy életen át.
Látszik, hogy bejegyzett élettársi kapcsolat minden problémát megoldana. Megmaradna az öröklési jog, a közös vagyon szabályozása, a hozzátartozói státusz, az állami nyilvántartás. Egyetlen dolog változna: megszűnne az a kérdés, hogy ki házasodhat: mert senki sem házasodhatna, ami pedig végre valódi egyenlőséget teremtene és felszabadítaná a nemzetet a vita terhe alól.
Valamennyi adminisztratív terhet persze róna az államra a változtatás, bár a modernizációnak és béketeremtésnek mindig ára van. A KSH részéről szükség lenne új felmérésekre és új táblázatokra, a NAV-nál külön nyomtatvány lépne érvénybe, és számíthatunk a Tisza-kormánytól a Kapcsolatmodernizációs Államtitkárságra is. Azonban a mostanában már inkább kínos, elavult esküvőipari szolgáltatások gazdasági löketet kapnának mint kapcsolatlétesítési szolgáltató ágazat, és lehetne ünnepelni a bejegyzési jubileumokat is.
Ha végiggondoljuk, mivel is igyekeznének meggyőzni minket a pártok, ha ez az ő javaslatuk lenne, akkor egyértelműen látszik, mennyire támogatható a megoldás bármely politikai közösség számára.
Mindez arra is rámutat, hogy a jelenlegi vita rossz kérdést tesz fel és rosszul választja meg az alanyát. Hiszen nem az a valódi kérdés, hogy a melegek házasodhassanak-e, hanem az, hogy miért akarunk egy 19. századi jogintézményt – a polgári házasságot – újabb és újabb társadalmi csoportokra kiterjeszteni, amikor egyszerűbb volna egységesen lecserélni azt. További előnye a javaslatnak, hogy a magyar társadalom megszabadulna a nászajándék intézményétől, a menyasszonytánctól és számos más, mára nehezen indokolható hagyománytól. A terminológia is egyszerűsödne: a bejegyzett élettársi kapcsolat megszűnését követően az érintettek kijegyzett élettársnak minősülnének.
A javaslat természetesen az egyházi házasságkötéseket is érintené. Az állam ugyanakkor tiszteletben tartaná az egyházak autonómiáját, ezért saját hatáskörükben dönthetnének arról, milyen kifejezést kívánnak használni a bejegyzett élettársi kapcsolat szentségi megfelelőjére.
A kritikusok majd felteszik a kérdést: valóban szükséges-e ezért megszüntetni a házasságot? Természetesen nem szükséges, csak így a logikus. Egy állam legfontosabb feladata, hogy a felesleges társadalmi feszültségeket megszüntesse és valódi békét teremtsen a népe számára. Ha azonban egy intézmény kapcsán újra és újra fellángol egy vita arról, hogy kik férhetnek hozzá, akkor észszerűbb, ha nem a használók körét rajzoljuk újra és újra, hanem magát az intézményt korszerűsítjük. A házasság így nem megszűnik, hanem meghaladásra kerül. Végre mindenki egy olyan országban élhet, ahol többé nem kell azon se gondolkodni, hogy ki házasodhat és ki nem. És mindenki mondhatná, hogy neki is ugyanaz nem jár, mint ami másnak.
Borítókép: Illusztráció / fotó: Odd ANDERSEN / AFP
Bejelentkezés