A regény azzal kezdődik, hogy a főhős sugárban hány, és közben arról győzködi a férjét, hogy ez nem azt jelenti, hogy terhes, épp ellenkezőleg, megjött neki. Vagyis a szerző mindjárt az elején megüti azt az alaphangot, ami aztán végigvonul az egész regényen: olyan nő vagyok, aki mindenáron gyereket szeretne, de ne félj, nem leszek unalmas, picsogó picsa, hanem egy vagány, helyzetét humorral kezelni tudó, belevaló gyermektelen nő, aztán meg anya. Ugyanis a történet két szálon fut. Látunk egy nőt, aki még csak akarja a gyereket, és egy nőt, akinek már gyereke van. A két nő ugyanaz, csak más idősíkban, amelyek olyan szépen vannak összedolgozva, hogy az lehet az érzésünk, minden egyszerre történik. Hogy a gyermektelen nő már akkor is anya, amikor még csak a teherbeesés poklait járja, és gyermektelen még akkor is, amikor már másfél éve megszületett a kisfia. Másrészt a sugárban hányós helyzet azt is megmutatja, hogy itt bizony a testiségen lesz a fókusz. Mindent tudni fogunk a női ciklusról, az inszeminációról, a lombikról, a szoptatás nehézségeiről, a teherbe esés esélyeiről, és mindent az anyává válás érzelmi hullámzásairól, tapasztalatairól.
Az attitűd, amivel a főhős a gyerekvállaláshoz áll, szívszorító és kicsit taszító is egyben. Nem szeretné, vágyja vagy hívja, hanem görcsösen és szinte agresszíven akarja a gyereket. Persze a férj is akarja, de a nő sokkal jobban, mindenkinél jobban, mintha ebben az akarásban lenne a siker kulcsa. Ez a nő nem a társadalmi elvárások nyomása alatt cselekszik, nem a környezetét szeretné megnyugtatni afelől, hogy maradéktalanul képes teljesíteni a legfontosabb női feladatnak tartott mutatványt, hanem fel sem merül benne a kétely szikrája sem. Nem kérdezi meg magától, hogy miért akarom, kinek akarom, mi végre akarom, hanem csak akarja, és kész. Nincsenek kérdések, nincs bizonytalanság. Ő már most anya, csak még nem materializálódott az a gyerek. Félelmetes ez a mértéktelen akarás, ami a történet előrehaladtával ráadásul egyre csak fokozódik. Mert minél többször próbálkozik és nem sikerül, annál jobban akarja. Ez az alapállás. Anyaként szinte szégyellem, hogy ennek az akarásnak a törtrészét sem tapasztaltam meg. De vajon minél inkább akarja valaki, annál jobb anya lesz? Nem hiszem, de ezt a szerző sem állítja. Na jó, de akkor miért akarja ennyire? Ettől a kérdéstől képtelenség szabadulni, és a könyv válasza is csak annyi, hogy akarja és kész, ne akadékoskodjunk itt, kérem szépen.
De gondoljunk csak bele, valójában miért akarnak gyereket az emberek? De tényleg, miért? Talán mindenkinek fel kellene tennie magában ezt a kérdést, mielőtt gyereket vállal. Hiszen kinek jó az, ha ennyire akarom, ha ennyire akarok bármit. Muszáj itt megemlíteni egy szempontot – ami sehol nem jelenik meg a könyvben, mert természetesnek veszi az anyaság iránti vágyat –, hogy vannak olyan nők, akik nem akarnak gyereket, ezért vagy azért, de vannak, és ez ugyanolyan valid hozzáállás a gyerekvállalás kérdéséhez, mint bármi más. Persze az az elejétől fogva világos, hogy itt egy olyan nőről van szó, akinek kétségei elvétve vannak csak, és azok is inkább azzal kapcsolatosak, hogy sikerül-e teherbe esnie, de arról, hogy léteznek más megoldások is a lombikon kívül – értem ez alatt a teoretikusabb, filozofikusabb megfontolásokat, az örökbefogadást vagy bármit –, fel sem merül egyetlen pillanatra sem. Nekem hiányzik ez az aspektus, de nem állítom, hogy mindenkinek hiányozni fog. Viszont e nélkül ez a regény csak egy önirónia nélküli női teherbeesés-történet a sok közül. Ami persze egyáltalán nem érdektelen. A könyv azt állítja, hogy ha valaki anyának érzi magát, azt a természet nem állíthatja meg, és modern nőként joga van igénybe venni azokat a szolgáltatásokat, amelyek hozzásegítik a gyerekvállaláshoz, és emiatt egy pillanatra sem kell rosszul éreznie magát. Ha abortálni lehet, miért ne lehetne mesterségesen megtermékenyülni is? Ha dönthetek a testemről, a magzatom sorsáról és a sajátomról, akkor ezt a döntést is meghozhatom. Azt is állítja, hogy ha megtehetem, meg is teszem, sőt meg is kell tennem, különben sohasem nyugodhatnék meg afelől, hogy én bizony elmentem a falig.
A Rutin a szerző első regénye. Korábban két novelláskötete jelent meg, az egyik a Gyerekzár, amellyel 2018-ban elnyerte a Margó-díjat, a másik pedig a Kapcsolati hiba, de mintha a Rutin is kicsit inkább novelláskötet lenne. Talán a novellahosszúságúra tördelt szövegek miatt, amik mintha különálló érzeteket megjeleníteni hivatott, rövid, de teljes etapok volnának. A történet egyszerű: egy nő gyereket akar, a férj is gyereket akar, a család is gyereket akar, és az összes barátnő is, viszont a nő nem marad terhes. A korábban említett történeti szálak egymás mellett, sokszor egymást támogatva futnak, tehát nem azon izgulunk, hogy vajon a főhősnek sikerül-e teherbe esnie, hiszen tudjuk, hogy igen. A hangsúly a hogyanon van. Hogy hogyan sikerül végül teherbe esnie, és hogy megúszhatja-e ezt ép ésszel. Ezt a súlyosan terhelt történetet, ilyen sziporkázó humorral megírni, nagy írói teljesítmény. Hiszen a főhős olyan testi-lelki megpróbáltatásokon megy keresztül, amilyenek egy természetes úton elért terhességnél nincsenek. Ennek ellenére ez a kétségek nélküli, erőltetett menet az anyaság felé sokszor inkább taszító, és nehezen lehet menni vele. Az ember néha lemarad, és legszívesebben azt mondaná, hogy én itt inkább megállnék, de a főhős rendületlenül megy tovább és tovább. A könyv hiányosságai az előnyére is válhatnak, de csak akkor, ha merjük megkérdőjelezni a főhőst. Ha vagyunk elég bátrak hozzá, hogy sok esetben ne értsünk vele egyet.
Az anyasági szál igen erős, és könnyű is kapcsolódni hozzá, hiszen olyan hétköznapi helyzeteket, érzeteket jelenít meg, amelyeket mindannyian átélünk szülőként. Megnyugtató, hogy érzéseinkkel, testérzeteinkkel, éjszakai fojtott dühünkkel, irigységünkkel nem vagyunk egyedül. A babás helyzetek ismerősek, és olvasva viccesek is, mert a szerző ezeket humorral, jó nyelvi készséggel és játékosan írja le. Néha egymásnak ellentmondó mondatokkal érzékelteti azt a szélsőséges és egyedi állapotot, amikor az ember szülővé válik, vagy amikor még csak próbálkozik:
„Szerinted sikerülhet még, kérdezem. Biztosan, simogat meg, mondta volna az orvos, ha nem. Én úgy érzem, hogy nem jöhet össze, de nem mondom ki hangosan. Mérges vagyok az orvosra, hogy mellébeszélt. Inkább mondja meg, hogy nem, nem sikerülhet. A legrosszabb feleslegesen reménykedni. De borzalmas lenne, ha már most tudnám, hogy nem sikerült. A legrosszabb nem reménykedni.”
A „nem tudok teherbe esni” című történet fordulópontja, amikor kiderül, hogy nem is vele, hanem a férjével van a gond. Hogy a férfi spermái természetes úton soha nem fognak célba érni. Ennek tudatában a főhős megnyugszik, lekerül róla a teher. De milyen teher is ez tulajdonképpen? Egy olyan teher, amivel eddig egyáltalán nem foglalkozott, vagyis a társadalmi nyomás terhei. Mindenesetre nem meddő, nem múlik rajta semmi, de az biztos, hogy természetes úton kettejüknek nem lehet gyereke. Ezen a ponton sem merül fel komolyabban egy pillanatig sem, hogy elfogadják a gyermektelenséget, vagy esetleg örökbe fogadjanak, ne adj’ isten szétváljanak. A lombikot választják. A hangsúly nem azon van, hogy mik az etikai aggályok a lombikkal kapcsolatban, hanem azon, hogy nincs mit szégyellni, és nem kell kétségbe esni, mert erre is van megoldás. És hogy mindegy, hogy hogyan, egy gyerek születése mindig csoda, és minden nehézség és megpróbáltatás eltörpül annak fényében, hogy milyen nehéz egy gyereket életben tartani, megfelelően táplálni, gondozni. Erre senki sincs felkészülve, mindenkit sokként ér a feladatok mennyisége és a felelősség mértéke, ami hirtelen a szülők nyakába zuhan.
Végül a pszichológussal folytatott beszélgetésen (aki dolgozatot ír a lombikos anyákról, és tesztkérdéseket tesz fel) nyílik ki kissé az értelmezési olló, és kapunk egy tágabb képet, illetve gondolkodhatunk el olyan megkerülhetetlen kérdésekről a témával kapcsolatban, amelyek addig kimaradtak a regényből. Bár így túlságosan sűrítetten és tankönyvszerűen kapjuk meg ezeket a gondolkodnivalókat, de legalább megkapjuk. A pszichológusnő fogalmazza meg, hogy a meddőséggel szembenézni olyan, mint szembenézni egy halálos betegséggel, hiszen valami olyasmi fölött nincs uralma az embernek, ami számára iszonyatosan fontos. Felmerül, hogy a főhős mennyire hiszi el magáról másfél évvel a gyereke születése után, hogy anya, hiszen több időt töltött gyermektelenként, mint anyaként. Hogy minden, ami a szüléssel, a terhességgel, a csecsemőről való gondoskodással jár, normatív krízis, míg a lombik nem az. Ezek után a főhős könnyed természetességgel besétál a lombikközpontba, és bejelenti, hogy testvért szeretne a gyerekének, tehát nem neki kell most már a gyerek, hanem a kisfiának. És amúgy is, számára ez az eljárás szinte már rutin. Végül nem tudjuk meg, hogy született-e még egy gyerek, és ha igen, lombikbaba lett-e ő is, vagy valamilyen csoda folytán spontán megfogant. Egyébként a regény legsziporkázóbb, leghumorosabb szövegei közé tartozik a spontánul megfoganások szellemes felsorolása:
„A fél petevezetőjét ki kellett operálni, mégis spontán megfogant. A méhe össze volt nőve, mégis spontán megfogant. Két évig próbálkoztak, felmondott a munkahelyén, és spontán megfogant. Szinte kiürült petefészekkel 45 évesen spontán megfogant. Két sikertelen lombik után a gyerekkori szobájában spontán megfogant. Miután minden reggel Aviva-tornázott, öt év sikertelen próbálkozás után spontán megfogant. Mindennap evett egy avokádót, és spontán megfogant, pedig nem is volt peteérése. Négy sikertelen lombik után, miután a családállításon az apai üknagyanyjával összeveszett, spontán megfogant.”
Ez a regény talán valamiféle óda a lombikos anyákhoz, és egyben bátorítás is. Bennem mégis ellentétes irányú gondolatok fogalmazódtak meg. És továbbra is fontosnak tartom a kérdést, hogy miért és milyen áron akarok gyereket, és hogy az, amit akarok, valóban róla szól-e? Hogy mindig kérdezzük ezt meg magunktól, mielőtt belefutnánk a gyermekvállalásba.
Borítókép forrása: Mécs Anna oldala
Bejelentkezés