Történt egyszer, hogy Maroshévízről elhoztunk egy fenyőfát még csemete korában. Nem akarhatta, hogy elvigyük, boldogabban nőtt volna a hegyoldalon, mint a panel aljában, de kellett onnan valami. Valami, ami nekünk nő nagyra. Nőtt, nőddögélt, amíg terebélyes, egészséges fenyőfa nem lett belőle. Ez is magyar főd, gondolhatta. Itt es meg tudok gyökerezni. S ha már egyszer fenyő, hát karácsonyfa lett belőle. Csodájára jártak a szomszédok. Nem tudhatták, hogy határon túli, hogy nem ebből a földből fakadt. Talán akkor még jobban elcsodálkoztak volna, hogy milyen szépen megmaradt, hogy itt örökzöldell egy egri panel aljában. Aztán se szó se beszéd, jöttek a városi kertészek, és fájó szívvel ugyan, de kivágták. A gyökerei túl mélyre, túl messzire nyúltak. A nyoma egy ideig megmaradt, amíg be nem nőtte a fű. Már csak hűlt helye van, ahogy mondani szokás. Szomorúbbak lettek nélküle a karácsonyok, és valahogy a hétköznapok is.
Onnan ide vágyni, innen meg oda, így megy ez az örökkévalóságig. Kisebbségben lenni itt is, ott is. Ezen nem változtat semmilyen rendszer, megnyitott vagy éppen elzárt pénzcsapok, kulturális átrendeződések. Ez ilyen, megírták már sokan. Ebből az is következik, hogy az itteni és az ottani erdélyi magyarok sok mindenben hasonlóan élik meg magyarságukat. Nehezített pálya persze külhoni magyarként küzdeni és megtartani a magyarságot, de itthon sem könnyű. Eligazodni a hőzöngve mellüket veregetők és a kokárdát többé már soha ki nem tűzők között. Mást jelent otthon megünnepelni a március tizenötödikét, mint itthon. Ott minden, a magyarságtudathoz köthető szimbólum, más súllyal esik a latba, akkor is kiteszed a kokárdát, ha nem a Fideszre szavaztál – ha egyáltalán kiteheted. Itthon ellopták a szimbólumainkat, kisajátították a szavainkat.
Nem lesz könnyű „új magyar nyelvet” alkotni, amin mindenki megérti egymást. Erdélyben volt idő, amikor csak a fiókban tarthattad a nemzeti színű szalagot. Az én fiókjaimban még ma is ilyen szalagok kallódnak szanaszét. Az otthoniak román idő szerinti és magyar idő szerinti életet is élnek. Vigyázó szemeiket az itteni kulturális és politikai életen tartják, de fordítva ez már nem igaz. Magyarországon sokan nem tudják mi fán terem az erdélyi magyar kultúra. Így hát, ha valaminek, annak lett volna értelme, hogy erősödjenek a kulturális kapcsolatok és a kölcsönös kíváncsiság. Ehelyett Orbán Viktor és kormánya, kihasználva a romániai magyarok leghőbb vágyát, hogy Magyarországhoz tartozzanak, szavazati jogot, magyar igazolványt és pénzt adott nekik, no meg némi ideológiát. Focidrukkereket megszégyenítő jelszavaival, lózungjaival szándékosan megtévesztette az erdélyi magyarságot szavazataik megszerzése érdekében, mert azt nyilván mindenki sejtette, hogy a leválasztott részeket visszacsatolni senki sem fogja.
A Fidesz-kormányzat egyik legnagyobb bűne, hogy megosztotta a határon túli magyarságot, meggyengítve ezzel képviseleti erejüket ott, ahol végső soron élniük kell. Hamis reményt kelteni, betarthatatlan ígéreteket tenni, gyűlöletet kelteni bűn. Nem beszélve arról, hány család ment tönkre ebben, amelyek tagjai azóta már nem is beszélnek egymással. Ebből nehéz lesz az ébredés, és nemcsak azért, mert hosszú idő, amíg egy kép lekerül a falról, hanem azért is, mert szembe kell nézni a démonnal. A hazafias érzés démonával. A hazafiasság ne a „Ria, Ria, Hungária!” kántálásában, a kokárda viselésében, és ne is a magyar zászló lengetésében merüljön ki. Hazafinak lenni számomra kíváncsiságot jelent a magyar kultúra egésze iránt.
A határon túli magyarság érdeke nem az, hogy a magyar miniszterelnök pöffeszkedve szítsa az indulatokat, hanem hogy baráti és egyben érdekérvényesítő kommunikációt folytasson a román vagy más kormányokkal, és hogy a magyarságnak helyben érvényes képviselete legyen.
És végre meg kellene szabadulni az áldozatszereptől itthon és a határon túl is egyaránt. Nem gondolom, hogy „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”, és azt sem gondolom egyébként, hogy rajtunk már csak Isten segíthet. Káros ez a felfogás, önfelmentő, és ünnepről ünnepre egyre inkább áldozati szerepbe taszítja a magyarságot. Jó lenne ebből felébredni, és szembesülni azzal is, hogy nincs, és sohasem volt nemzeti oldal, és nagyon remélem, hogy nem is lesz. Erdélyben a Tisza elsöprő győzelme inkább félelmet és csalódást, fájdalmat és kiüresedést keltett. A magyarországi szavazók, akik dühösen kérték és kérik számon az erdélyieken, hogy miért megint és még mindig a Fidesz, próbáljanak egy pillanatra nem Orbán megtévesztett bárányaiként, hanem emberekként gondolni rájuk, akik elvesztették méltóságukat, mert elvették tőlük, mert kihasználták őket és hazudtak nekik.
A kettős állampolgárság és a szavazati jog kérdése megosztotta a magyarországi közvéleményt, és rossz hatással volt a határon túliakkal való kapcsolatra is. A 2004-es sikertelen népszavazás után 2010-ben a kétharmados többségű Orbán-kormány megszavazta a kettős állampolgárság megszerzésének megkönnyítéséről szóló törvényt, és ezzel hosszú távra úgymond (hogy ne fogalmazzak sarkosabban) lekötelezte a határon túli magyarságot, akik hálából az összes többi választáson (a legutóbbin is) többségükben a Fideszre szavaztak. Aki az ellenérzését merte kifejezni, könnyen úgy érezhette, kirekesztették a nemzetből, Erdélyből meg kiutálták.
A Tisza-kormánynak figyelnie kell arra, hogy egészséges viszony alakuljon ki a külhoni magyarsággal. A határon túliak helyzete érdemben nem a magyarországi vezetésen múlik, hanem a helyi képviseleten. Ami a Fidesz tizenhat éve alatt történt, egy hamis ábránd fenntartása volt, a lényeg elkendőzése, múltba fordulás, mert mint már írtam, a területek nem lesznek visszacsatolva. Ezt a hazafiasnak mondott, álságos, szavazatmaximalizáló pózt, amit a Fidesz kiépített, nem tartom követendőnek a Tisza-kormány számára.
Gyógyító erejű volna, ha az ügynökakták nyilvánossá tétele után, a trianoni békével és Magyarország második világháborús szerepvállalásával kapcsolatban is elindulna egy szembesítő erejű vita a nyilvánosságban, mert ha ez az ország a továbbiakban is képtelen szembenézni múltbéli bűneivel és ragaszkodik áldozati szerepéhez, soha nem fog megtörténni a rendszerváltás és a kívánt tisztulás.
Borítókép: Szavazásra várakozók állnak sorban az országgyűlési választáson a csíkszeredai Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen kialakított szavazókörben 2026. április 12-én / fotó: MTI/Veres Nándor
Bejelentkezés