Az első bejegyzésem a könyvről: rövid mondatok, sodrás, ritmus, de a harminchetedik oldalon totálisan elvesztettem a fonalat. Erről az elvesztett fonálról csak annyit, hogy miután befejeztem a regényt, és visszaolvastam a jegyzeteimet, kicsit azért megmosolyogtam ezt a beírást. Ebben a kötetben ugyanis nincs lineárisan követhető történet. Belső állapotok vannak, végtelenségig kimerevített pillanatképek, emlékfoszlányok. Hiábavaló próbálkozás volt értelmezni az eseményeket, amelyek nincsenek, és megkapaszkodni valamiben, ami nem létezik. Így kerültem olyan lelkiállapotba, mint a főhős, aki alól hirtelen kicsúszik a talaj, körülötte a semmi van, és olyan védtelenné válik, hogy felszínre törhetnek a lelke mélyére száműzött súlyos emlékek.
Elgondolkodtam, hogy miért akarok mindent érteni, mintha ez lenne az egyetlen érvényes befogadói attitűd. Először elbizonytalanodtam, majd feladtam, végül pedig megadtam magam a szövegnek. Ami inkább hasonlít egy zeneműhöz, mint egy regényhez. Hagyni kell sodortatni magunkat, hogy megszülessen bennünk a szimfónia. Ha megbékülünk vele, hogy nincs történet, nincs karakterábrázolás, nincs leírás, nincs atmoszférakeltés, nincsenek klasszikusnak mondható regénytechnikai megoldások, cserébe valami olyasmit kapunk, ami teljesen letaglóz. Csöndet és sötétet, lélekmélyi hangulatot, ahol minden egyszerre van jelen. Nem emlékezünk, benne vagyunk az emlékben. Gondolkodunk, érzünk, látunk, hallunk. Úgy kezdenek működni az érzékszerveink, mint valami hipermodern szimulációs programban.
Aki látta a 3 Body Problem című sorozatot, az tudja, hogy miről beszélek. A mozaikszerűség, a költői nyelv annyira erős, mintha verset olvasnék. Zajok, tájak, villanások, hangok, illatok, szagok, amelyek megragadnak, és hatni kezdenek. Érzetek, képek, benyomások, emlékbetörések keverednek szétválaszthatatlanul a jelennel. Egy mondaton belül merít meg minket a szépségben és a borzalomban. Nincs átmenet, nincs kegyelem, nincs feloldozás, csak érzetek és rezdülések vannak. Lehetetlen kontrollálni, hogy éppen mi bukkan fel. Ami szép, az egyszerre az enyészeté is, nincs esélyünk az életet különválasztani a haláltól. Ha az ember szélsőséges helyzetbe kerül, minden egyszerre bukkan fel, az érzékek kiélesednek, és olyan képességek kerülnek felszínre, amelyekről nem is tudtunk. Az álom és a valóság határmezsgyéjén a lélek leheletfinom rezdülései egybeíródnak a szenvedés, a kegyetlenség, az erőszak képeivel, a vér szagával, és félő, hogy eltűnik a nyelv, és csak a csönd marad.
„Nagyanyám kezét látom az elsuhanó fák ágaiban. Göcsörtös, kérges bőr, kopár, fénytelen táj. Leeresztett sorompók, csillogó sárfoltok. A fémoszlopok földbe ásott robotok, a távvezetékek a végtelenben találkoznak. Madarak alszanak a kábeleken, apró, fekete hangjegyek az alumíniumszürke égen.”
Nem azt érzem, hogy belekerültem a szerző fejébe, hanem hogy ő került bele az enyémbe, és a sajátjaimmá transzformálódtak a szavai. Belém égtek, és nem tudok szabadulni tőlük. Enyémek lettek a főhős traumái, a szerelme, a hiányérzete, az apjához való viszonya, a kérdései, minden. Érzem a vágóhíd szagát, hallom a fújtatást; a szarvasét, a kórházi lélegeztetőgépét, az apáét. Bekúszik a bőröm alá, megfélemlít és betölti a lelkem. Még sosem éreztem ilyet regényolvasás közben. Mindig tudatában voltam, hogy én vagyok az olvasó, akit behúznak egy történetbe, komplex érzésvilágokat mutatnak nekem, emberek születnek a szemem előtt a semmiből, és izgalmas gondolatrendszereket ismerek meg, de hogy a saját benyomásaim és emlékképeim közé beépüljenek a szöveg által keltett képek, érzetek és emlékek, arra még nem volt példa. Ez mágia.
Ugyanez elmondható az álmokról is, amelyek óriási hangsúlyt kapnak a regényben. A főhős egy arccal a sárban fekvő, meztelen női testről álmodik, ami később kap csak jelentőséget, és azt sejteti, hogy a tér és az idő nem akadálya az összekapcsolódásoknak. Hiába van a szerelme Szibériában, mégis mintha minden itt történne, vagy ott, mindegy, a tudatalatti szintjén nem számít a több ezer kilométeres távolság. A különbség csak annyi, hogy ott vodkát vedelnek, itt meg sört unikummal.
Meghal a főhős nagymamája, Szibériában pedig egy nő eltűnésével és halálával kénytelenek szembesülni, de érzeteket és emlékképeket kapunk egy korábbi halállal kapcsolatban is, és a regény ezen a ponton kapcsolódik a szerző előző kötetéhez, a Beláthatatlan tájhoz. Ez elmélyíti az olvasmányélményét annak, aki a Beláthatatlan tájat is olvasta, de nem fog hiányérzete támadni annak sem, aki esetleg nem.
Csak a végére derül ki – amit már az elején tudni akartam –, hogy itt nem a nagymama a legfontosabb, hanem az apa. Az apa, aki megerőszakolja a feleségét, és aki gyilkol. Először „csak” egy disznót, de a disznóölés itt egy későbbi kegyetlen gyilkosság előképe. A vágóhíd gyilkos atmoszférájának állandó jelenléte és az emberölés összekapcsolódnak, nem érzünk különbséget a kettő között, sem kegyetlenségben, sem jelentőségében. Az állatok állandó gyilkolása, a vérszag, a rothadás levegője végigkíséri a főhőst. Eszembe jutott az összes vegán film, amit valaha láttam a nyomorult, vérző, sebes, összezsúfolt állatokról, akiket milliószámra gyilkolnak le a vágóhidakon, állítólag kíméletesen. Mi már csak a szépen csomagolt végtermékkel vagy a húspultnál kimért változattal találkozunk. A szupermarketekben is érezni a halálfélelem és a rothadó hús szagát, és ennek fényében arra gondolok, hogy nemcsak az apa gyilkos, mindenki az. Mindenki, aki megeszi ezeket az állatokat és elnézi a szenvedésüket. Szörnyű, de nagyon is emberi, és ezzel valahogy a végtelenül erőszakos, gyilkos apa is más megvilágításba kerül. Mert valakinek meg kell tennie, ha nem neked, nekem, valakinek gyilkolnia kell, hogy másoknak ne kelljen.
A szöveg tele van ismétlésekkel, ami a traumáktól sújtott lélek működésmódját mutatja meg nekünk, és behúz egy olyan spirálba, amiből lehetetlen szabadulni. Az emlékképek újra és újra a felszínre törnek, csak mindig más részletét mutatják meg ugyanannak az eseménynek. Érezni a lélek remegését, nincs segítség, nincs megnyugvás, nem lehet kilépni, ott kell lenni, át kell élni újra.
Miközben a főhős a nagymamáját temeti, és retteg az apjával való újratalálkozástól, szerelme a Szibériai terepmunka közben kénytelen-kelletlen vedeli a vodkát, és naplót ír. Terjengős, részletekbe menő, túlírt naplót, amit rettenetesen jól esik olvasni a sűrű, összetett, fájdalmas szövegrészek között. Volt, hogy kétségbeesetten vártam, mikor jön már végre egy naplórészlet. Az egyikben a főhős szerelme az orosz állapotokról ír, ami a jelenlegi eseményeket tekintetbe véve, igencsak megütött olvasás közben.
„Színek és hangok most is csak a tévében vannak, ami egész nap üvölt. Pár napja a Nemzeti Gárdát ünnepelték, és ma is megismételték a katonai díszszemléről készült műsort. Igazán monumentális volt, egyben kissé ijesztő is. Mintha az oroszok állandóan egy nagy háborúra készülnének. Az orosz állami tévé egy időutazás a múltba. A Vremja még most is megy, az emberek falun ötven éve ebből tájékozódnak.”
Egy fújtató szarvas képe is folyton visszatér, amiről lehetetlen eldönteni, hogy a főhős képzeletének szüleménye, vagy valóban létezik. Először Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmje jutott eszembe, aztán pedig Ljudmila Ulickaja A lélek testéről című novelláskötete. Ezek az alkotások – az Olvadással együtt – végleg összekapcsolódtak bennem. Mindhárom a lélek mélyéből merít, amely ugyanannyira szép, mint amennyire szörnyűséges és kegyetlen.
A végére pedig kirajzolódik egy bántalmazó kapcsolat. Az apa üti-veri az anyát, és egy kőkereszt alatt megerőszakolja. A főhős gyerekként retteg az apjától, és ez olyan szimatot fejleszt ki benne, mint a kutyáké vagy a farkasoké. Az apja sóhajaiból, neszezéséből ki tudja olvasni a lelkiállapotát, és következtetni tud az események kimenetelére. Félti az anyját, de nem tudja nem szeretni az apját sem, és ez egy olyan örvény, ami engem is a mélybe húz. Az élményei az enyémekké válnak, és bennem is ott ég a kérdés, hogy „Ki vagy te, apám?”.
Borítókép: Kiss Tibor Noé / fotó: Tóth Zsófia
Bejelentkezés