A világ leggazdagabb asszonya című film valós eseményeken alapul. A botrány a L’Oréal örökösnője, Liliane Bettencourt körül robban ki, aki egymilliárd eurót ajándékozott François-Marie Banier író-fényképésznek, és azzal is megvádolták, hogy belekeveredett a Nicolas Sarkozy-t érintő illegális pártfinanszírozási ügybe.
De hogy is volt ez?
Liliane Bettencourt a világ leggazdagabb asszonya volt. Vagyonát apjától, Eugène Schueller-től, a L’Oréal alapítójától örökölte, aztán hozzáment André Bettencourt-hoz, aki a náci megszállás idején egy radikális jobboldali csoport tagjaként működött, de a náci múlt ellenére akadálymentesen beilleszkedtek a francia társasági életbe. André Bettencourt halála után lányuk beperelte François-Marie Banier-t, aki az asszonnyal való barátságuk alatt 1,3 milliárd eurónyi ajándékvagyont kapott. A lányuk azzal vádolta Banier-t, hogy visszaélt anyja testi-lelki egészségével, és kérte édesanyja gyámság alá helyezését annak romló szellemi állapota miatt, amit a bíróság el is rendelt. Gyámja az idősebbik unokája, Jean-Victor Meyers lett. Liliane az események után visszavonult a nyilvánosságtól, és vagyonát azóta lánya, Françoise Bettencourt-Meyers és két gyermeke kezeli. Mondhatni, nekik igencsak megérte a botrány és Liliane betegsége, mert így már a halála előtt övék lehetett Franciaország egyik legnagyobb vagyona.
A filmben nagyjából ezt az utat járjuk végig, ami a tényeket illeti, de egy igen fontos momentum kimaradt belőle, miszerint Liliane Alzheimer-kórban és demenciában szenvedett. A film tehát nem foglalkozik Liliane hanyatló szellemi állapotával, és Nicolas Sarkozy pártjának illegális finanszírozásával sem, inkább a fényképész és a vagyonos nő barátságára, illetve a náci múlttal kapcsolatos botrányra összpontosít. Ami számomra a legérdekesebb, és a saját életemben is mindig kihívást jelent, hogy
A film elején látunk egy magabiztos, megközelíthetetlen, királynői attitűddel létező üzletasszonyt Marianne-t (Isabelle Huppert), akit mintha márványból faragtak volna. Szolgák szaladgálnak körülötte, mindenki a kívánságait lesi, ő meg érzelmektől és szinte minden emberi megnyilvánulástól mentesen éli mindennapjait a saját maga által épített börtönben, múzeumi tárgyak között, és nincs, aki kibillentse ebből a bebábozódott állapotából. Férjével is csak informális a viszonya.
Egy magazin fotózásakor találkozik Pierre-Alain Fantin (Laurent Lafitte) fényképésszel, aki aztán kebelbarátja és kitartottja lesz. Banálisan hangzik, nem? Mit kell ezen elemezgetni, nem túl bonyolult a képlet: a bohó és pénzéhes művész kihasználja a vagyonos, ámde elmagányosodott, bókokra éhes, idősödő asszonyt, aki cserébe nagyvonalúan ajándékoz neki a vagyonából. Csakhogy mégsem pusztán ennyiről van szó. Az irigyelt, elképzelhetetlenül gazdag nő, akiről azt hinnénk, mindent megtehet, valójában börtönben él, az élete szabályozva van, a napjai be vannak táblázva, és mint kiderül, a pénzét sem költheti kedve szerint. Ez általában elmondható a gazdagokról, el is mondta már számtalan film és újságcikk, mégis mindig mindenki gazdag szeretne lenni, hiszen a pénz azt az illúziót táplálja, hogy ha sok van belőle, mindent megtehetsz. Ebben van is igazság, ezt látjuk magunk körül folyton, és látjuk ennek gazdasági, kulturális és társadalmi következményeit, de hogy önmagában a pénztől boldog még senki sem lett, az is biztos.
A film előzetese:
Marianne életébe viszont berobban egy elementáris erejű, nyers, férfias dúvad, aki egyébként homoszexuális, és egy gyors gesztussal az asszony szívébe markol. A nőn azt látni, hogy nem a férfi csábítja el, nem valamiféle manipuláció áldozata lesz, hanem végre él, még ha legbelül tudja is, hogy ez a férfi nemcsak a két szép szeméért szereti. Marianne számára ez a kapcsolat maga a szabadság. Hogy a férfinak adhatja a pénzét, hogy most végre van mire költenie. Egész lényét magával ragadja az őrült tempó, amit a férfi diktál. Beszippantja az általa gerjesztett örvény. Olyan terhek alól szabadul fel, amelyeket eddig nem is érzett annak. És mivel a filmben nincs szó demenciáról és Alzheimer-kórról, ami a kihasználás mértékét súlyosbítaná, egy döntésképes, szabad nőt látunk, aki tisztában van vele, hogy örvénybe került, hogy sodródik, sőt, ő döntött úgy, hogy így legyen. Akkor is kitart a fényképésszel való barátsága mellett, amikor már egyértelmű, hogy a férfi mohósága lassan bekebelezi a kapcsolatukat is. Viszont még így is érdekesebb, felvillanyozóbb, mint bármi, amiben valaha része volt.
Ezen a ponton lép a képbe lánya, Frédérique Spielman (Marina Foïs), aki először mintha féltékeny lenne a barátságukra, aztán később kihasználásnak érzi, és a fényképész perelését fontolgatja. Ráadásul kitör a náci múlttal kapcsolatos botrány is, amit Marianne rezignáltan fogad, Pierre-Alain mellett ugyanis minden más elhomályosul, még a férje halála sem hatja meg különösebben. Felháborítónak hathat, de Isabelle Huppert játéka azt sugallja, hogy hiába hiszitek, hogy elvesztettem a kontrollt, pontosan tudom, mit csinálok, fricskát mutatok nektek, és csak azért is behozom ezt az embert az életünkbe, ti pénzéhes mocskok.
kiszabadul családja és vagyona fogságából, és hagyja, hogy valaki megérintse a szívét, mert joga van az érzelmeihez, a pénzéhez, az életéhez. És végül nem is a férfi, hanem a saját lánya áldozata lesz, aki a segítségnyújtás lobogója alatt végül megfosztja önrendelkezésétől.
Ha viszont szemszöget váltunk – a váltásokat végig jó arányérzékkel adagolja a film –, van itt egy másik olvasat is: a lányé, aki valószínűleg élete során sohasem kapott annyi figyelmet az anyjától, mint a fényképész. Irigynek, féltékenynek tűnik. A színésznő játéka és a rendezői szándék okán megértjük motivációit, és néha még egyet is értünk vele. Hiszen számára rémisztő, ahogy ez az alak befészkeli magát az anyja szívébe, és közelebb kerül hozzá, mint a családja valaha. Taszító, ahogy a férfi ízléstelen, durva, provokatív poénjain nevetgél, ahogy szórja a pénzét, és még az otthonát is az ő ízlése szerint átalakíttatja át. Frédérique joggal félhet attól is, hogy az anyja teljesen megbolondul, és még az örökölni vágyott vagyonából is kitúrják, amit kezdettől fogva jogos tulajdonának tekint. Érthető az is, ha az anyját a férfi áldozataként látja, és meg akarja menteni.
Viszont továbbra is kérdés, hogy mikor és mennyire lehet beavatkozni egy másik ember életébe. Dolgunk-e mindenáron tenni valamit, nem sértjük-e meg emberi méltóságában az illetőt pusztán azzal, hogy feltételezzük: nincs magánál, döntésképtelen, vagy biztosan rossz neki, ami történik.
Főleg, ha valaki egészen kivirul, mint Marianne. Milyen alapon ítélkezünk a másik tettei, ízlése, érzései felett? Tényleg neki akarok segíteni, amikor késztetést érzek, hogy beavatkozzak? Örvendetes, hogy ebben az amúgy limonádénak tűnő történetben ilyen kérdések is felmerülnek, és hogy a film készítői nem ítélkeztek a szereplők felett.
Van még egy jelentős karakter, aki határozottan előremozdítója az eseményeknek, ez pedig Jérôme (Raphaël Personnaz), a komornyik. Jérôme a komornyikok klasszikus erkölcsi magaslatából tekint az eseményekre, a család iránti lojalitása megkérdőjelezhetetlen, és komoly súllyal esik a latba, hogy hogyan dönt, ki mellé áll. Egy pillanatra el is hisszük, hogy igaza van, hogy igenis meg kell védeni Marianne-t ettől a férfitől, aztán ez többszörösen megkérdőjeleződik bennünk. Mert miért nem dönthet úgy Marianne, hogy arra költi a pénzét, amire akarja, hogy azzal tölti az idejét, akivel akarja, és miért nem szeretheti azt, akit akar? Van-e erre joga a világ leggazdagabb asszonyának? Van-e erre joga egy nőnek? Vannak-e bármilyen jogai egy gazdag nőnek?
Vagyis sokadjára domborodik ki, hogy
és saját álságos dilemmáiról anyja gyámság alá helyezésének és vagyona minél hamarabbi megszerzésének álcázására, meg azért is, hogy nehogy már eszünkbe jusson föllázadni és követelni jogos jussunkat a milliárdosok vagyonából, hanem koncentráljunk inkább arra, hogy milyen nehéz az ő életük is, sőt, és ha lehet, menjen el a kedvünk még a pénz gondolatától is.
Borítókép: A valódi Liliane Bettencourt / fotó: HORST OSSINGER / DPA / AFP
Bejelentkezés