A totális NER – a paranoid skizofrénia társadalmi formája

Miközben a főáramú megmondók rendre megosztottságról magyaráznak, a politikai osztály – sőt, alighanem a társadalom nagyobb része is – szinte mindenben egyetért. Az ellentétek csupán látszólagosak, fokozatilag térnek el egymástól, és mindenekelőtt a hatalomgyakorlók – és az őket kiszolgáló apparátusok – személyi összetételét érintik.

A kérdés a magyar „közéletben” legalább másfél évtizede nem az, hogy milyen Magyarországot szeretnénk mi, magyar nép, hanem az, hogy kik irányítsák az eljövendő nemfideszes Magyarországot: az én embereim – vagy a tieid.

Széles körű és átfogó társadalmi vitákkal nem is lehet találkozni. A menekültkérdéstől a kultúra köztámogatásán át egészen az ötnapos munkahétig minden politikai tótumfaktum egyetért szinte mindenben. Ez Magyar Péter fellépésével vált igazán látványossá.

Vita maximum az olyan részkérdésekben akad, amelyek a többség hétköznapi valóságát egyáltalán nem is érintik, mint hogy melyik kamupozíciót melyik karrierpolitikus töltse be, vagy hogy be lehet-e menni interjút adni kormánypárti tévébe vagy sem.

Ez a vonalasság összefügg azzal, hogy a legbefolyásosabb magyar véleménycsinálók egy társadalmilag rendkívül homogén kasztot alkotnak. Ők gyártják le azokat a narratívákat is, amelyek kvázi-polgárháborús képet festenek az országról, miközben mindenhol béke és csend honol, csupán a kocsmákban hallatszik némi dünnyögés.

És persze szaporodnak az öngyilkossági jelentések. A válság természetesen létezik, a züllés kézzelfogható, de érdemi ellenállás nincs.

Az apparátusok véleményeit ismételgeti az átlagember is, ha tájékozottnak szeretne tűnni a környezete szemében, vagy egyszerűen csak reflektálna a világ folyamataira. Eközben szépen becsukja a „vaksi szemét”, amikor a szomszéd lemészárolja a családját az utca végében. Fel sem merül benne, hogy a mészárlásnak bármi köze lehet az ország történelmi fejlődéséhez, hiszen az okosok szerint csak le kell váltani Orbán Viktort.

Hazánk a skizofrénia egy sajátos, kollektív-társadalmi formájától szenved, amely nem elválasztható sem ettől a mediatizált egyetértés-gépezettől, sem pedig a rendszerváltó elitcsoportoktól, amelyek foglyul ejtették nemcsak a közintézményeinket és a kultúránkat, hanem a gondolkodásunkat és a képzeletünket is.

Ez az egyetértés-totalitás 2010-ben, a – jó érzékkel elnevezett – Nemzeti Együttműködés Rendszerében vált expliciten is rendszerré, amely rendszer és totalitás egyelőre meghaladhatatlannak tűnik.

E meghaladhatatlanság egyik fő okát éppen azok az „ellenzékiek” jelentik, akik – szavakban legalábbis – meghaladni óhajtják, miközben minden eszközt bevetnek annak érdekében, hogy ne lehessen meghaladni.

A szólásszabadság és...