Érdekes megfigyelni, ahogy a hájp kialakul egy-egy jelenség körül. Hogy a siker milyen könnyen felkapja az embert, a művészt, a politikust, sokszor értelmezhetetlenül könnyen. Elég mondjuk a hawk tuah jelenségre gondolni, ahol ugye a produkció kimerült abban, hogy az utcai riporter kérdésére (Mitől őrülnek meg a férfiak az ágyban?) a véletlenszerűen felbukkanó nyilatkozó fiatal lány elmondta, és el is játszotta, hogy hogyan csinálja az orális szexet. (Köpéssel kezdi.)
Aztán Haliey Welch népszerűsége hamar megrogyott, amikor kétes pénzügyi manőverekbe kezdett. Még akkor is meglepő az a magasság és mélység, amit ennyire rövid idő alatt bejárt, ha egyébként tényleg volt valami ellenállhatatlanul bájos a déli akcentusában stb.
A közhangulat szeszélyes fordulatainak se szeri, se száma. De talán nem meglepő módon a popelőadóknál figyelhető meg a leginkább, hogy mennyire libikókaszerű a tömeg szeretete. A kívülállónak érthetetlen sokszor, mikor és miért fordul hirtelen dühödt haraggal a tömeg a tegnap még csodált szupersztár, mondjuk Britney Spears vagy Katy Perry felé, hogy aztán jöjjön egy dokumentumfilm vagy dal, egy comeback-turné, és megint úgy rajongjanak értük, mintha pár órája nem pötyögtek volna ugyanők gyűlölködő kommenteket, nem írtak volna vitriolos cikkeket róluk.
A politika esetében biztosan egészen máshogy van ez. El nem tudom képzelni, hogy a közhangulat ugyanolyan gyorsan kapjon fel véletlenszerűen embereket, amilyen gyorsan a magasból elejtsen, szóval maradjunk a művészeteknél, és lassan kanyarodjunk rá cikkünk voltaképpeni témájára, vagyis Wes Andersonra, és új filmjére, A föníciai sémára.
De előtte még muszáj beszélni Elaine Mayről.
Akinek a neve nyilván nem mond (kis túlzással) senkinek semmit, holott nyert Tony-t, Grammy-t, BAFTA-t, Barack Obamától átvehette a National Medal of Arts-ot, és egy tiszteletbeli Oscart is adtak neki. Filmrendező egyébként, négy filmet rendezett, amiből legalább kettő zseniális. A később sokkal nagyobb karriert befutott, híresebb rendezővel, Mike Nichols-szal (Nem félünk a farkastól, Diploma előtt, 22-es csapdája stb.) alkottak komikus duót, aztán mindkettőjük karrierje Hollywoodba vezetett.
Sikereit nézve meglepő: May eddigi utolsó filmje úgy vonult be a mozi történetébe, hogy a világ legrosszabb filmje, de mivel A kis Vuk vagy az Elkúrtuk jóval kevesebb pontszámmal áll épp az IMDB-n, az Ishtar 4,7-es értékelése nem is tűnik olyan rossznak (a Rotten Tomatoes-on 40 % körüli értékelést kapott). Jól érzékelteti azonban az általános vélekedést a filmről, hogy Gary Larson úgy ábrázolta egy képregényében a poklot, mint egy videotékát, amiben csak az Ishtart lehet kikölcsönözni.
Azóta Quentin Tarantinótól kezdve sokan álltak ki a film mellett, neves kritikusok a legjobb filmek impozáns listáira tették, és ha megnézzük az alkotást, nem pedig hallgatunk olyanokra, akik amúgy nem látták, de valakitől azt hallották, hogy borzalmas film, akkor garantáltan jól fogunk szórakozni. Sőt, igazából a mai napig érvényes, komoly üzenete is van minden ökörködése mellett (van benne például egy vak teve!). Ja, amúgy arról szól, hogy egy nem annyira jó és már egyáltalán nem sikeres, öregedő énekesduónak (Dustin Hoffman, Warren Beatty) a menedzsere leszervez egy turnét Marokkóba, és az egyiküket a CIA, a másikukat a KGB szervezi be.
Ez a hajó már elment. Elaine May ugyan pár éve új filmbe kezdett, de kora miatt valószínűleg nem fogja tudni befejezni. Hogy miért alakult így az Ishtar megítélése és a briliáns rendezőnő karrierje? Állítólag May összeveszett a producerekkel. Ennyi elég is volt.
Wes Anderson esetében is érdekes megfigyelni, ahogy a közhangulat változik. Évekig mindenki jó eséllyel őt mondta kedvenc rendezőjének. Persze a cinefil sznobok 1996-ig, a Petárdáig (Bottle rocket) mennek vissza a rajongásban (valószínűleg utólag bepótolva a rendező debütálását, illetve az 1998-as Okostojást, eredeti címén Rushmore-t is idevéve), de a földi halandók többsége a 2001-es Tenenbaum, a földi átoktól datálhatóan rakta fel Wes Andersont korunk nagy rendezőinek parafatáblájára.
Kb. ekkortól volt pénze megvalósítani grandiózus látványterveit, így innentől beszélhetünk a tipikus Wes Anderson-filmélmény megszületéséről.
A kétezres években aztán sorra jöttek a sikerek: 2004-ben az Édesvízi élet (The Life Aquatic with Steve Zissuo), a 2007-es Utazás Darjeelingbe (The Darjeeling Limited), és így tovább. Nagyjából két-három évente jöttek az újabb és újabb Anderson-produkciók, amik egyre egyértelműbben rajzolták körbe a még mindig hatvan alatti rendezőzseni ízlését, művészi vízióját, stílusát. De miközben a direktor makacsul, nem túlzás: kubricki megszállottsággal ragaszkodik az egyre jobban kikristályosodó filmnyelvéhez, a tömeg egy része fanyalgásba kezdett. Természetes, hogy ezt teszi, hiszen picit tényleg át van verve. Csoda, hogy eddig nem vette észre.
Wes Anderson ugyanis a sok pasztellel, a sok sztárral, a lágy zenével meg az egész kisugárzásával azt ígérte nekik, hogy itt valami könnyed, könnyen befogadható, érthető, hétköznapi problémákat feledtető filmélményben lesz része. Valami kellemesben. Hiszen csomó ismert, kedves ember szerepel a vásznon! Tényleg rengeteg sztárral. Igaz, de a közönségnek sok időbe telt rájönni, hogy nem épp azt csinálják, amiért szeretik őket. Ott van ugyan Tom Hanks, meg Bryan Cranston, de felteszem, utóbbinak nem fog rajongói levelet írni Sir Anthony Hopkins az alakítása után (habár nevetségesen jól kosarazik A föníciai sémában), ahogy annak idején a Totál szívás (Breaking Bad) után tette. A sztárok többsége epizódszerepekben tűnik fel, vagy ha mégis több időt tölt a vásznon, tőle valami teljesen szokatlan szerepben, sokat és érzelemmentesen beszélve.
Aztán ott a vizualitás. Ami azt illeti, csak elsőre tűnik könnyen csusszanónak a befogadás, hiszen ki ne nézne szívesen évekig egy-egy Wes Anderson filmkockát. A tökéletesen berendezett, minden részletre odafigyelő, festményszerű beállítások poszterre kívánkoznak. Ugyanakkor a rendező olyan mennyiségben ontja ezeket a filmekben, ami már megterheli az idegrendszert. Legalábbis, ha arra vagyunk berendezkedve, hogy a filmeket futószalagon fogyasszuk, ne pedig ízlelgessük, értelmezgessük, szóval befogadjuk.
Nem csoda, hogy elvesztjük a történet fonalát, a hadarva elmondott szöveg is a túlcsordulás technikájával él, abba is beleszédülünk, azt sem tudjuk egyszeri megnézés után elmondani. Épp mintha szépirodalmat olvasnánk. Ezért van az, hogy egy Wes Anderson-mozitól dühösek lesznek és blöfföt kiáltanak a türelmüket vesztettek. Hiszen nem erről volt szó!
Az új film sem egy tipikus feelgood-popcorn-mozi, hanem egy igazi auteur újabb megvillanása.
Csak látszólag, úgy értem, elsőre tűnik könnyednek az az eseménysor, ami a vásznon zajlik. Ha jobban belegondolunk, nem véletlenül néz majdnem mindegyik szereplő szeretetéhesen a kamerába, ezek a babaházak bergmani tragédiákról mesélnek, még ha csilingelve is.
A föníciai séma is egy szerethető, szívfacsaró történet valójában, ami sok mindennek álcázza magát. Igen, ahogy mondani szokás, szerelmeslevél ez is a filmhez, sőt a vizualitáshoz úgy általában (a film végén egyenesen festményeket mutat), nem csak látványban, de történetében is a korahollywoodi filmeket idézi (kémfilmekbe illő robbantások, kalandfilmekből kölcsönzött futóhomok többek közt). De valójában egy olyan alapjáraton diszfunkcionális apa–lánya-viszonyról szól, ami van annyira megindító, mint mondjuk a Bogdanovich-féle Papírhold (Papermoon) volt.
Valahol az ötvenes években járunk. A Benicio del Toro által játszott, magyaros nevű iparmágnás, Zsa-zsa Korda könyörtelen, amorális pali, akit számos ember próbál megölni, és – habár hevesen, de nem túl meggyőzően tagadja – ő maga is több ember megöléséért felel. Számos gyereket nemzett, sok fiút, de az egyedüli lánya, aki apácajelölt (Mia Threapleton), egy nap felkeresi, hogy megtudja, az apja ölte-e meg az anyját.
Kordával végül kalandos utazásba fog, amelynek az egyik célja, hogy kiderítsék, ki ölte meg (ha már az apja azt állítja, nem ő volt), melynek során a férfi élete legnagyobb, legszövevényesebb üzletét is nyélbe akarja ütni. Velük tart még a frissen felbérelt botanikatanár (Michael Cera). Az utazás végén aztán, habár többször feljut a mennyországba is (Isten szerepében ki más, Bill Murray), végül természetesen találkozik nemezisével is. De talán ennél is fontosabb, hogy nem az érdekli elsősorban, hogy ki ölte meg a feleségét, hanem hogy valóban ő-e a gyereke apja. És hogy ha nem, az szeretni fogja-e.
A film zárlata nyilván giccses, didaktikus, és ha nem ebben a filmben lenne, a rendező számon kérhető volna. Így viszont, hiszen nem realista drámáról volt szó eddig sem, érezzük: ez egy valóságtól elemelt, metaforikus meseelem. Annak pedig kiváló.
A rajongóknak pedig nem kell félteniük Wes Andersont. Az elkészült mű esztétikailag kikezdhetetlen, és amiatt sincs senkinek aggódnivalója, hogy mennyire fordult a rendező ellen a publikum. Vannak természetesen fanyalgó hangok, lehet, hogy több is, mint korábban – talán egyre többeknek esik le, hogy itt nem csak a pasztelldobozkák bambulása a lényeg. Van olyan magyar újságíró, aki egyenesen szakítólevelet közölt, ám a film fogadtatása nem annyira negatív, mint idehaza tűnhet: a Cannes-i premieren például öt-hat perces állótapssal fogadták. Nekik volt igazuk.
A film előzetese:
Bejelentkezés