„Európában állami támogatás nélkül teljesen lehetetlen érvényes filmeket készíteni” – nyilatkozta Fliegauf Benedek még 2023 februárjában (Kreatív Online – „13 éve torz az állami filmfinanszírozás rendszere”). Az NFI erre azt felelte: „A filmesek Magyarországon abban a kivételesen szerencsés helyzetben vannak, hogy akár szinte 100 százalékos állami finanszírozással, saját tőke bevonása és kockáztatása nélkül is készíthetnek filmeket.” Ehhez képest úgy fest, hogy a független, állami pénzek nélkül forgott alkotások (mint a Futni mentem vagy a Fekete pont) nem csak, hogy pariban vannak a milliárdos költségvetésű, államilag alaposan kistafírungozott filmekkel, de le is hagyják őket, legalábbis ami a nézőszámokat illeti.

A helyzetet sikerként is lehet értékelni. „Végre állami támogatás nélkül készülnek saját lábukon megálló filmek is” – mondta Orbán Viktor pár napja, vagyis 2025 elején Fóton, ahol újabb stúdiókomplexumot adott át (Telex: Orbán Viktor: Az a filmes is jól jár, aki nem ránk szavaz). Végül is ezt akartuk – tette hozzá –, legyen a film mindenkié. Mindeközben filmes szervezetek nyílt levélben reagáltak a miniszterelnök szavaira. „Sikerként elkönyvelni azt, hogy a hazai filmszakma többsége ma kénytelen ilyen körülmények között alkotni, ha filmet akar készíteni, legalább olyan elfogadhatatlan, mintha arra lennénk büszkék, hogy az utcára kilökött hajléktalanok nagy része túlélte a telet. Valóban ezt akartuk volna? Így legyen a film mindenkié?” – írják, hozzátéve, „az úgynevezett független film Magyarországon nem választás, hanem kényszerpálya”.

Örülünk, Vincent?

Ha igaz, amit Orbán mond, lehet-e örülni? Például annak, hogy a Herendi Gábor új romantikus vígjátéka lett a legnézettebb magyar mozifilm 1989 óta, megelőzve ezzel a csúcsot 1997 óta tartó Miniszter félrelépet. A Futni mentem nem kapott állami támogatást. (Kult: Káel Csaba elmondta, miért nem kapott állami pénzt a Futni mentem, és miért kapott a Demjén-film | hvg.hu) Ez nem azt mutatja, hogy az államnak nem kötelező beszállnia pénzzel a saját lábukon ezek szerint megálló filmekbe? – merülhet fel a kérdés.

Dr. Kárpáti György producer, a PPKE-BTK egyetemi adjunktusa, a Futni mentem egyik producere nem így látja. Magyarország lélekszáma alapján kiskapacitású filmgyártású országnak számít, ahol a lakosságszám alapján arányosan kisebb nézettsége érhető el egy-egy hazai filmnek. Ez behatárolja a készülő filmek piaci lehetőségeit – véli. „A hozzánk hasonló méretű országokban ugyanez a helyzet, Dánia, Csehország, Belgium, Hollandia stb. sem tud tisztán piaci, vagy alapvetően piaci filmgyártást felmutatni. Ott sincs realitása az egymillió nézős filmek rendszeres elkészültének. Az állami filmtámogatás a nemzeti kultúra fenntartásáról, versenyképességének segítéséről, a filmpiac sokszínűségéről, nemzeti identitásról szól.”

Géczy Dávid filmrendező – legutóbbi játékfilmje a Kellemes apokalipszist című rövidfilm volt a nemrég elhunyt Lukáts Andorral a főszerepben – is hasonlóképpen látja: „az államnak támogatnia kellene minden magyar filmet, mert piaci alapon nehéz az életben maradás. Ez régen is így volt és most is. Ezekben a filmekben többnyire nem teljes gázsin dolgoznak az emberek. Ez hosszú távon nem fenntartható, pláne hogy a filmes szakembereket el fogják szipkázni a külföldi filmek, nemzetközi árakon.”

Hogy mennyire jellemző máshol, akár nagyobb országokban is, hogy állami támogatással születnek filmek, arra hozott egy példát: „Egyszer, amikor Alan Parker nálunk tartott mesterkurzust, elmondta, hogy az Egyesült Királyságban is teljesen hasonló az állami részvétel a filmekben. A Király beszéde című Oscar-díjas, kosztümös film el sem készülhetett volna másféleképpen.”

Szerinte szükség van látványosabb, vizuálisan érdekes filmekre, melyeket külföldön is jobban lehetne forgalmazni. „Pálfi György Taxidermiája, Antal Nimród Kontrollja nem jöhetett volna létre ekkora pénzekből. Pedig azok se ma forogtak, hanem kb. 20 éve.” fogalmaz a rendező.

Sok pénz, elhibázott filmpolitika

Valóban elhibázott volt a 2000-es években a filmpolitika? Orbán azt mondta a fóti beszédében, a 2000-es évek elhibázott filmpolitikája miatt 200 millió dollár bevételtől esett el Magyarország, ami a világszínvonalú magyar filmes infrastruktúra leépüléséhez vezetett.

Breier Ádám elismeri, hogy a 2000-es évek filmpolitikájával „azért volt baj, a belterjességével például”. Az előnyeit abban látja, hogy a művészkultusz és a szabadság kitermelt alkotókat, szabad gondolkodókat. De, ahogy ő fogalmaz: „El lettek kanászítva. Átmeneti állapot volt a kommunizmusból: sajtcetlis forgatókönyvek, ha ő csinálja, akkor persze.” Majd utal arra, hogy nem volt a legtisztább verseny, hanem inkább alkotói kultusz volt. Viszont, ahogy ő látja: „Most meg átestünk a túloldalra.”

Géczy Dávid hasonlóan látja: „Szerintem minden eddigi rendszerben, amióta követem a szemlét, kb. a kilencvenes évek fele óta voltak igazságos és igazságtalan döntések. Voltak mindig „kedvencek”, akiknek az akkori hatalom, kultúrpolitika jobban kedvezett. Én őszintén imádtam Jancsó Miklós Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten c. filmjét, korszakalkotónak gondolom ma is. Jancsó szerintem utolsó nagy korlenyomata! Azzal már nem értettem egyet, hogy százmilliókat kell minden évben adni egy hasonló filmre, ami igazából annak a filmnek volt már a sokadik másolata, és egy-egy jó pillanaton kívül nem tudom, hogy megérte-e legyártani ezeket, főleg annak fényében, hogy akkoriban 5-10 fiatal filmes bemutatkozását ki lehetett volna a költségvetésükből hozni. Persze erről nem illik beszélni. A Bánk Bán (Operafilm: Imázs bán a múzeumból (Káel Csaba filmje) | Magyar Narancs) akkoriban szúrta a fiatal filmesek szemét, mert nem tudtak forgatni. Ha engem kérdezel, nem baj, hogy elkészült Káel Csaba filmje akkor, de okosabban kellett volna gazdálkodni a pénzzel, hogy az akkori fiataloknak is maradjon pénz alkotni. Emlékszem, akkor mindannyian a Jött egy buszra ültünk be, és ámultunk a hajmeresztő, bátor ötleteken, melyek csak úgy röpködtek Bodótól, Mundruczótól, Töröktől, Pálfitól, Schillingtől. Erre vártunk, erre voltunk kiéhezve, ahogy a mostani közönség is. Kiéheztünk a jó, állami kontroll nélküli, szabad filmekre.”

Mit tett hozzá a magyar filmhez Andy Vajna? És mit vett el?

Ebben az időszakban számos nagy szakmai elismerést húztak be magyar filmek: két Oscar-díj, egy Oscar-jelölés, berlini Arany Medve, cannes-i zsűri nagydíja.

Kárpáti így emlékszik erre: „Andy Vajnánál egy olyan közönségfilmes szemlélet is megjelent, ami addig a magyar filmben nem volt jelen. Ennek hatására nőtt a magyar filmek nézettsége, új célcsoportok, korosztályok lettek megszólítva a magyar filmmel. Hosszú évek óta először ért el évente 1 millió nézőt a magyar film. A forgatókönyv-fejlesztés folyamata, a mozis terjesztésre kiterjesztett támogatási rendszer segítette a filmek színvonalának emelkedését, szélesebb közönséghez való eljutását. És a közönségfilm sikere révén a szerzőibb darabok népszerűsége is megnőtt.”

Géczy szerint „jó ötlet volt, hogy a forgatókönyv újra legyen fontos, mint pl. nálunk az 50-es, 60-as években. Akkor olyan filmek születtek, mint az Egy magyar Nábob, a Liliomfi, az Egri Csillagok, a Fekete város stb. Kicsit hazabeszélek, mert édesapám nevelőapja volt Thurzó Gábor, aki rengeteg forgatókönyvet írt akkoriban. Ám működött a zsánerfilm és értették a szabályait. Aztán jöttek a különleges, modern szerzői filmek és a magyar film eltolódott ebbe az irányba. Ez fulladt ki a 80-as években, amikor már egyre kevesebben voltak kíváncsiak a magyar filmre, miközben a csehek pl. még mindig gyártottak szórakoztató filmeket is, amikre milliók tódultak. A mostani Herendi-film is egy cseh film adaptációja. Napjainkban azonban valami megfordult. Az Aranyélet című sorozat például sikeresebb lett az eredetinél, a magyarok továbbfejlesztették, színvonalasabbá tudták tenni.”

Indusztriál-logika

Breier ezt a szemléletet indusztriál-logikának érzi. Amire szükség is van, hiszen jelenleg több százmilliárd értékű külföldi film forog itt, amihez kell infrastruktúra, kellenek szakemberek. Ez az iparág sok pénzt termel. Mint mondja: „Jó, hogy fontos a forgatókönyv, csak más kérdés, ki értékeli.” Hatalmas hiba volt – fogalmaz Géczy –, hogy mindig ugyanazok maradtak az előolvasók, és érezhetően egy ízlés érvényesült a döntésekben.” Szerinte fontos volt, hogy a rendezők mellé forgatókönyvírót és dramaturgot rendeljenek. Nem csinálhatnak már akkora „lilát”, amit a sülysápi művházban csak tíz ember fog megnézni.

Breier úgy látja, a Vajna-módszer lerombolta a művészi szabadságot: a producer nem a tulajdonos, csak egy gyártásvezető az NFI alatt. Ez tud jó is, rossz is lenni. Hozzáteszi: „jogos felvetés, hogy mennyire kell egy kommersz filmbe beleszállnia az államnak, ha a producer akarja, utána lefölözni a bevétel egy részét. Vajna óta a producer relatíve keveset kap, hiszen kevéssel száll be. Szóval bonyolult dolog. Andy-nek volt ízlése. Ha nem értett valamihez, legalább bízott másokban, akik jobban értettek az alkotói filmekhez.”

Fontos még elmondani Géczy szerint, hogy a magyar filmipar nemzetközi megítéléshez nagyban hozzájárult Andy Vajna közbenjárása, és előremozdította a forgatókönyvírók, előolvasók, szkriptdoktorok megbecsültebb státusát is. „Én olyan mesterkurzusokat köszönhetek neki, mint Oliver Stone, Ridley Scott, Joe Eszterhas vagy John McTiernan. Hatalmas élmény volt őket élőben hallgatni.”

Breier véleménye szerint a mostanit, az MMKA-rendszert (Itthon: Végrehajtók keresték fel a Magyar Mozgókép Közalapítványt | hvg.hu) és az Andy Vajna-félét összevetve, az utóbbi tartott leginkább egyensúlyt. A minőség, a szakértelem számított. Manapság ezek kevésbé fontosak. Elvétve be-becsúszik egy olyan döntés, ami meglepi az embert. „De egy végtelenül kiszámítható logika és ízlés diktál.” – fogalmaz. Amivel az a baj, hogy „nem teremt minőségi gondolkodást, versenyt.”

„Az arányokat kellene megtalálni.”

Vajna halála után, 2019 óta Káel Csaba a mozgóképipar fejlesztéséért felelős kormánybiztos, akinek vezetése alatt létrehozták a Nemzeti Filmintézetet. De vajon előnyére változott a filmfinanszírozás? És ha nem, milyen elvek szerint volna jó működnie a Filmintézetnek?

Kárpáti György szerint: „A nemzetközileg jól működő Filmintézeteknél a döntőbizottság összetétele éppúgy változik időnként, mint a kedvezményezettek köre. A döntéshozatalban alapvető szempontot jelentenek a korábban elért, mérhető teljesítmények (azaz a kimeneti oldal mérlegelése, hogy az adott alkotó előzőleg milyen fesztiválokon ért el eredményt, vagy milyen nézettséget mutatott fel a mozikban), valamint az adott produkcióval szemben felállított reális elvárások, legyen szó akár nézettségről, fesztiválszereplésről, országimázsról stb.”

„Elindult a hőstörténetek kora, melyben nincs nagyon önkritika, és többnyire tanmese jellegűek a történetek” – mondja Géczy. Ehhez a véleményhez csatlakozik Breier is: „önmagában az nem érdekes, pláne külföldön, hogy milyen jó nemzeti hőseink vannak.” Viszont szerinte „érthető, hogy a magyar állam politikai szempontokat is szeretne érvényesíteni. Valahogy az arányokat kellene megtalálni.”

Vajon mennyien néznek protesztből filmeket?

Ezen a ponton felmerülhet a kérdés, hogy ha az állam a pénzéért cserébe elvárásokat fogalmaz meg, illetve a közönség a független filmesek rendszerkritikusságát díjazza és élteti, vajon elkészültek volna-e az utóbbi évek sikerfilmjei, és vajon sikerfilmek lettek volna-e, ha beszáll a finanszírozásukba az állam, ha jobban megtámogatja őket? Ugyanezek a filmek készült volna el? Szeretné őket a közönség?

Géczy így fogalmaz: „Szerintem ha megtámogatja őket az állam és nincs olyan erős szkriptkontroll meg végső vágás struktúra, akkor még jobbak, gazdagabb képi világúak lettek volna ezek a filmek.” Így viszont szabadok és kísérletezőbbek, vagy vagányabbak, ami már nagyon ráfértek a magyar filmre. Breier erre egy viccel válaszol: „Aczél elvtársat megkérdezik, hogy hány filmet készítettünk tavaly? 24-et. És abból mennyi volt jó? 4! Akkor miért nem csak azt a négyet készítettük el?! Se a Futni mentemről, se a Fekete pontról nem gondoltam volna, hogy ennyien fogják megnézni. A nézők nem teljesen kiszámíthatóak. Sem az, hogy mitől sikeres az a film. Sok múlik az időzítésen is. Vajon mennyien néznek protesztből filmeket? Négy éve is ugyanennyien nézték volna meg?”

Mindent összevetve úgy véli, a független filmek nem tűnnek anyagilag fenntarthatóknak, amivel Kárpáti György is egyetért: „Ha lehet is alkalmanként olyan produkciókat létrehozni független keretek között, mint a Futni mentem, a benne lévő anyagi kockázat és kompromisszum-mennyiség miatt ebből tartós és kiszámítható üzleti modell nem tud születni. Már csak azért sem, mert a nézőszám nem garantálható. Nem véletlen, hogy a Futni mentem előtt 1997-ben volt hasonló nézőszámú magyar alkotás, miközben számos minőségi és sikeresnek mondható magyar film készült azóta. És az sem véletlen, hogy 2024-ben a magyar mozikban még a hollywoodi produkciók közül sem lépte át egy sem a 700 ezres nézőszámot. Az viszont nagyban segítené a nemzeti film társadalmi megítélését, ha tartósan több mint egymillió nézőt tudnának összesen a magyar produkciók elérni a mozipiacon – hathatós állami közreműködés mellett.”

Most vagy soha – kell ez nekünk?

De mi van a másik oldallal? Arra a kérdésre, hogy szükség van-e Most vagy soha-szerű (Most vagy soha! – Wikipédia) történelmi filmekre, Géczy szerint igen a válasz, de sokkal erősebb forgatókönyvekkel, öniróniával, nyitottsággal. Breier szerint sem az a baj, hogy történelmi filmeket csinálnak, de más kérdés, hogy milyen minőségben és milyen szándékkal. Mint mondja: „A Most vagy soha! egy Wikipedia-képeskönyv, nem az a célja, hogy film legyen.”

Ezek szerint egyértelmű: lehet a magyar állam támogatása nélkül csinálni filmeket, ahogy például a nemrég díjazott Hajdu Szabolcs teszi. Ő már évek óta alacsony költségvetésből, magyar állami támogatás nélkül készíti filmjeit, és a filmkritikusok elhalmozzák díjakkal. Díjakban fürösztik Hajdu Szabolcsot a magyar filmkritikusok | 24.hu) Külön „érdekesség”, mondhatni szégyen, hogy munkáit legutóbb a Szlovák Audiovizuális Alap támogatta. Géczy szerint ez az út jelenleg életképes, de működne jobban, ha az egyablakos rendszer helyett a bankok, cégek újra beszállnának a filmekbe, mint régen.

Breier viszont borúlátóbb. Szerinte a független filmek nem tűnnek anyagilag fenntarthatóknak. „Lehetne az, hogy a független filmeket kiegészítő, kisebb támogatásban részesíti az állam, cserébe viszont nem szólna bele semmibe. Akkor lenne szabadság is.”

Kárpáti György szerint a kisebb szerzői darabok sok szívességgel, lemondással, kisebb költségvetésből is elkészülhetnek, amelyeknek így lehet független finanszírozása. Ha valaki régóta szeretne bemutatkozni, akkor a kreativitás felülemelkedhet az anyagiakon, csak hogy elkészülhessen a film. De így csak bizonyos történeteket lehet elmesélni anélkül, hogy szakmailag ne csorbuljon a végeredmény. Több produkciós iroda összeállása is segíthet egy-egy kisebb szerzői darab elkészültében, azonban az ilyen filmekhez nehezebb piaci támogatót társítani, vállalást tenni, közönségsikert, fesztiválsikert garantálni.

Törékeny „apolitikus” hangulat

13 év kihagyás után a napokban is fut a 44. Magyar Filmszemle, aminek természetesen mindannyian örülnek.

„Ha a Filmszemlén bármilyen hátterű alkotás egyaránt szerepel, azzal a magyar film és a magyar filmszakma nyer, végső soron pedig a magyar filmet szerető közönség nyerhet vele. A magyar film akkor talál utat a közönséghez, lehet versenyképes a mozikban a külföldi darabokkal szemben, és betölti társadalomformáló szerepét, ha minden promóciós lehetőséget megragad és minél többször minél nagyobb nyilvánosságot kaphat. A Filmszemle ilyen lehetőséget kínálhat a magyar film számára” – fogalmaz Kárpáti György.

Míg Géczy Dávid szerint hasonló a hangulat, mint 20 éve. Jó lenne ezt a – Muhi András szavaival élve – „apolitikus” hangulatot megőrizni. „A hatalom pénzt kell adjon a kultúrára, de sosem működött, egyik korban sem, amikor felülről irányították pillanatnyi érdekek vagy ismerősök által.” – mondja.