Tarr Béla az a filmrendező, akit nem nagyon kell bemutatni, és akiről már mindent elmondtak. Ő az, akinek a filmjeiről talán még az is képes órákat beszélni, aki nem látta azokat. Egyszerre minimalista és maximalista. Védjegyének számító hosszú snittjeivel, rafináltan megkomponált svenkjeivel az emberi létezés legmélyét kavarta és kavarja fel, amíg emberek néznek mozgóképeket.
Zseni, aki 22 évesen, vagyis 1977-ben leforgatott egy olyan filmet, mint a Családi tűzfészek – ez volt az első játékfilmje –, amelyben még kizárólag amatőr színészek játszottak, akik improvizált dialógusokat mondtak. A film egy lakásproblémákkal – vagy, ahogy ma mondjuk, lakhatási problémákkal – küzdő fiatal párról, bővebben azonban a teljes akkori társadalomról szól, de máig érvényes.
Filmkészítői pályája – eddigi – másik végpontján, 2011-ben pedig elkészítette A torinói ló című filmet, mely mozi már erősen stilizált, történelmi, mélyen filozófiai mondanivalót hordoz. Itt már végképp nem csak a magyarországi viszonyokról beszél (persze már a nyolcvanas évek második felében készült filmjeiben sem kizárólag azokról). A film a teljes sötétség és csend előtti állapotokat, a „lesből marásból győztes győztesek” által leigázott emberi létezést univerzális távlatokból vizsgáló mű. Már a Tarr-univerzumban felvázolt, megfékezhetetlen apokalipszisre is legyint.
„Nagyon jó, de nem könnyű vele dolgozni, mert kurva nehéz. Egy monomániás őrült. Ettől meg lehetett bolondulni. A Sátántangó öt évembe került, A torinói ló négy és félbe. A Werckmeister harmóniák megvolt három év alatt, ez nála szinte egy villámtréfa. Egyre pontosabb, egyre tömörebb, egyre sűrűbb” – mondta róla Derzsi János színész.
Minden Tarr-történet rosszul végződik, mert a Tarr-történetek mindig a leépülés történetei. „Mert a történetek hősei mindig leépülnek, és hajszálpontosan így épülnek le”, ahogy az a Kárhozat című filmben elhangzik. Tarr Béla eddigi – úgy tűnik, lezárt – életművében, állandó alkotótársaival, a vágó-rendező Hranitzky Ágnessel, a kulcsfontosságú Tarr-filmzenéket jegyző Víg Mihállyal, és az író Krasznahorkai Lászlóval kíméletlen makacssággal fókuszált az élet negatívjára, azokra az emberekre, akik mellett nap mint nap elmegyünk. Arra a valóságra, amelyről talán próbálunk nem tudomást venni, egy olyan létállapotra, amely végül is tulajdonképpen mindannyiunké.
Tarr neve megkérdőjelezhetetlenül összefonódott nem csak a magyar, de az egyetemes filmművészettel is – egyébként olyan rajongói vannak a munkásságának, mint például az amerikai filmrendező, Gus Van Sant, aki Gerry című filmjében meg is idézi Tarr Béla világát, nézzék csak ezt a trailert 1:37-nél –, ugyanakkor feltűnő, hogy a társadalom egyre távolabb kerül attól, hogy elképzelhető legyen, valaki meghozza azt a döntést, hogy jegyet vált egy hétórás Sátántangóra, vagy otthon dönt úgy, hogy megnézi.
A mai telefonnyomkodós világban a figyelmünk elrablásának és kizsákmányolásának a folyamata gyakorlatilag lezajlott. Képtelenek vagyunk meglenni dopaminimpulzusok nélkül. Már nem megy, hogy hosszú percekig nézzünk bármit, főként, hogy gyakran alkoholista, szenvedő emberi roncsokat. Egyre inkább csoda, ha ez mégis megtörténik, és ha ez megtörténik valakivel, az tudatformáló hatású.
Ugyanakkor éppen én vagyok az élő példa, hogy a zsigeri, totális elutasítás és értetlenkedés állapotából, a művészet ereje által el lehet jutni a Tarr Béla-művek iránti határozott rajongásig. Az, ami egykor hergelt, ma nyugtat. Az, ami altat, ma már ébren tart. Ami egykor a történetmesélés kudarcának látszott, mára, ami engem illet, e történetek egyetlen lehetséges elbeszélési módja.
Tarr Béla, mondani sem kell, soha nem kereskedelmi tévés logika szerint elkészített, kommerciális alapon finanszírozott közönségfilmeket forgatott, hanem lassan hömpölygő, gyönyörűen fényképezett, sarkalatos erkölcsi kérdéseket körbejáró, ólomsúlyú darabokat, ahol a helyszínek, a szereplők kiválasztása angyali pontossággal történt. Idővel, ahogy az ember megtanulja olvasni ezt a filmnyelvet, előbb-utóbb megtanul Tarrhoz lassulni.
Ma 70 éves Tarr Béla.
Borítókép: A Kárhozat című film jelenete / fotó: Hungarian Film Institute - Hunga / Collection ChristopheL via AFP
Bejelentkezés