A nyáron elkezdtem ráfeküdni az angolra, és úgy okoskodtam, a fociközvetítések kommentátoraitól biztos sokat lehet tanulni. Megnyitottam egy Word-fájlt, hogy majd kiírom magamnak az érdekes szófordulatokat. Hát, most megnéztem, valószínűleg elvitt a lendület, mert fél év alatt végül egyetlen mondást jegyeztem fel. „He who has laugh last, laughs longest.” Nyilván van magyar megfelelője: az nevet igazán, aki utoljára nevet. Hát, igen. Tulajdonképp ez az egyetlen, legfontosabb mondat csapatjátékokban, azon belül a fociban.
Semmi más nem számít, csak az eredmény.
Szóval nyáron elkezdtem focimeccseket nézni, az algoritmus meg bőszen lapátolta a szemem elé a kontentet. És mire erre rájöttem, tulajdonképpen megszerettem a focit.
Persze mindig is szerettem. Gyerekkoromban fociedzésre is jártam, sokat. Nem mintha különösebben jó lettem volna. Barátaim sokkal ügyesebbek voltak. Ramos Pisti, Balogh Attila, főleg. Mindketten focisták lettek végül. Attila nemrég halt meg. Szerettem járni a nyárfák ölelte nagypályára, ahol Kádár János megkezdte az országjáró turnéját 1957. augusztus 20-án. De volt egy pont, amikor a délutáni elfoglaltságok közül választanom kellett. A gitár, a hittan és a foci szentháromságból a gitár maradt. A hittant és a focit úgy hagytam ott, mint ahogyan az első szerelmével szakít az ember: amit egyszer már a szívébe zárt, az onnan nem megy már sehova.
Később drukker azért sem lettem, mert nem nagyon értettem, hogyan lehet lelkesedni külföldi csapatokért. A magyar csapatok játéka meg eseménytelennek tűnt. Zavartak azok is, akik acsarkodtak, mint a rabságból szabadult majmok, meg azok is, akik Nemzeti Sporttal a kezükben aludtak el. Egyszer például valami felolvasóest után összeverődtünk pár íróbarátommal, és Mr. X-eztek magyar focistákkal. Nem megyek bele a játékszabályába, elég legyen annyi, hogy ehhez gyakorlatilag az elmúlt száz év összes focistájának nevét, és róluk kb. minden információt tudni kell, hogy pörögjön a játék. Talán egész életemben nem unatkoztam annyira, mint akkor. Hogy van erre kedv, idő, energia? Minek ennyi felesleges információt fejben tartani?
Egyáltalán mi értelme a focinak? Kívülről olyan felesleges lihegés az egész. De kívülről minden felesleges lihegés, persze, csak elég messziről kell nézni. Mi értelme van a horrorfilmeknek? Mi értelme van az operaáriáknak? Mi értelme van a divatnak? Mi értelme van a gamerkedésnek? És legfőképpen: mi értelme az újságcikkeknek?
Egyébként főleg a Liverpool meccseit néztem, mert ott játszik a Szoboszlai, és mindenki róla beszél. (És teljes joggal.) Jó, sosem voltam teljesen fogalmatlan focinéző, de majdnem. Azért megnéztem a válogatott meccseit, sokszor drukkoltam nekik, mostanában érzékeltem a fejlődésüket. De nem ismertem őket személyesen. És volt, hogy egyáltalán nem izgatott az egész.
Mostanában azonban valahogy azt érzem, hogy bevonódom. Felfüggesztettem a sznobériámat. Az intellektualitásnak hazudott egyszerű fanyalgást. Nem csak a Liverpool meccseit néztem meg, hanem a labdarúgás régi nagy pillanatait is. Mándyt, Esterházyt, Darvasit olvastam (A titokzatos világválogatott!), főleg.
Megszerettem a focit.
Megszerettem ezt a csapatot.
És tényleg rosszul esett most ez az írek ellen. Elhittem, hogy menni fog. Mert úgy játszottunk. Tényleg jól. Nem is megyek bele. Lehet, hogy ezért tartottam magam távol eddig, mert féltem a kudarctól, a csalódottságtól, a vereségtől, hogy a fejembe száll a vér. Persze, a győzelemnek is akkor van értelme, ha egy meccset el lehet bukni.
Ha Orbán Viktor is szereti a focit, akkor én nem nézem a magyar válogatottat – mondta egy kedves ismerősöm. De olyan sok mindent szeret még Orbán Viktor, akkor hogy lesz ez. Biztos szeret enni, inni is. Levegőt venni. Hogy mást ne mondjak. Élni. Mi ez az OCD-s tisztaságmánia? Mikor lesz már vége?
Másfelől meg sok általam ugyancsak nagyra tartott barátomon, rokonomon látom, hogy örülnek most, hogy kikapott a magyar válogatott. És ezzel a lendülettel a Tiszára fognak szavazni. Amelynek az elnöke – egyébként szerintem nagyon helyesen – lelkesen végigkommentelte a meccset, és mondjuk a kocsiját biztosan odaadta volna egy harmadik gólért tegnap. Szóval nem értem, hogy jön ez így össze.
Olyan rossz látni ezt a kárörömöt. „Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram!” – jut eszembe Mácsai Pál hangján Nemes Nagy Ágnes Istenről című verse. A sport sok mindenre megtanít. Például arra, hogy hogyan viseljük el a vereséget, és hogyan győzzünk méltósággal. Hát, erre a tudásra hamarosan nagy-nagy szükségünk lesz.
Borítókép: Szoboszlai Dominik az ír válogatott harmadik gólja után a Magyarország-Írország VB-selejtező mérkőzésen a Puskás Arénában / fotó: Robert Szaniszlo / NurPhoto / NurPhoto via AFP
Bejelentkezés