Krakkó vagy Varsó Lengyelország igazi fővárosa? | Lengyelországi utazások | 2. rész

Az útinapló első része itt olvasható.

Propaganda a neve annak a kocsmának, ahova beülök. A falakon minden vörös, az a fajta hely, amiről nehéz eldönteni, hogy iróniával kezeli-e a szocialista múltat, vagy nosztalgiával tekint-e vissza rá. Helyi arcok üldögélnek a bárpultnál, kizárólag férfiak, húsztól hatvanig. A pult mögött egy fiatal lány fekete ruhában, rövid fekete hajjal, feketére rúzsozott szájjal.

Egy pohár sört kérek, hogy ne rúgjak be nagyon, még csak délután van. Percekkel később visszatér a cigizésből egy törzsvendég, széles vállú, zömök ember, nagy, kerek feje van. Kiderül, hogy az ő helyét foglaltam el, de nincs harag. Lengyelül beszél hozzám, aztán amikor tökéletes lengyelséggel közlöm vele, hogy nie mówię po polsku, vagyis hogy nem beszélek lengyelül, egy kicsit összezavarodik.

Ezt a pár mondatot megtanultam, de sajnos nem fogunk tudni órákig beszélgetni. Még az időjárásról sem. Angolul még menne, de ő angolja meg nagyjából olyan, mint az én lengyeltudásom.

Megkérdezi, honnan jöttem, ezt azért még megértem. Őszintén elszomorítja, amikor bevallom, hogy Magyarországról. Vagy inkább feldühíti. Viktor Orbánt emlegeti, meg Oroszországot és Ukrajnát, és a kurwa szó is sokszor elhangzik. Úgy látszik, mégiscsak beszélgetünk. Mostanában az ukránok után talán a lengyelek gyűlölik leginkább az oroszokat, aminek persze az utóbbi évek háborúja mellett történelmi okai is vannak. Egy poznańi ház falán láttam egy Putyin-képet Hitler-bajusszal, Putler felirattal, a varsói pályaudvaron meg néhány tekercs vécépapírt árultak, szintén az orosz elnök arcképével.

A lengyelek nem mindig szerették az ukránokat, de most úgy tűnik, mindent felülír a szolidaritás: ukrán zászlók a középületek homlokzatain, kis ukrán zászlócskák a villamosok tetején, ukrán fogások az éttermek étlapjain.

Egy kicsit feszengek. A törzsvendég neve Jacek, érezhetően ő itt a hangadó, neki van a legnagyobb pofája. Én viszont csak egy pohár sört akartam inni, és nem azért jöttem ide, hogy Orbánról beszélgessünk, különben sem szavaztam soha a Fideszre, és nem is tervezem. Ezt próbálom elmagyarázni valami keverék nyelven, és úgy látszik, sikerül.

Polak, Węgier, dwa bratanki, kezdi Jacek. I do szabli, i do szklanki, fejezem be.

Amikor Jacek int a pultos lánynak, akit Esmeraldának szólít, érzem, hogy megtört a jég, és ugyanúgy élvezhetem majd a lengyel vendégszeretetet, mint az első lengyelországi utamon. És tényleg ez történik. Jacek szól Esmeraldának, hogy a kolegának is töltsön egy wódkát. Esmeralda tölt. Jacek felemeli a poharát, koccintunk.

Na zdrowie, mondja lengyelül. Egészségünkre, mondom magyarul.

Elég keservesen megy a beszélgetés, de valamit mégis megért abból, amit angolul mondok neki, és néhány angol mondatot ő is kiprésel magából.

A haverjai alig szólalnak meg. Az egyikük, egy fülbevalós fickó a laptopjába mered, a másik, egy kockás inges fazon meg hol a telefonjába, hol a semmibe. Jacek hol nekik magyaráz, hol nekem. Az egyik pillanatban kesereg, aztán mond valami vicceset, amin a haverjai röhögnek. Aztán megint elkomorul az arca, és csend lesz. És így tovább.

Beszélünk Budapestről, magyarázom neki, hogy Erzsébetváros pont ugyanolyan, mint Kazimierz, zsidónegyedből lett bulinegyed, ő erre szomorúan bök az ujjával egy matricára, amit a pultra ragasztottak, és amin egy sínpár meg egy mozdony látható. Meghatottan beszél Krakkóról. Moje miasto, mondja büszkén. Az én városom.

Rendel még nekem egy vodkát Esmeraldától.

Karol, szól rám szigorúan, amikor elsőre csak a felét húzom le. Ilyet nem lehet csinálni.

Ki akarom fizetni, de Esmeralda mosolyogva rázza a fejét, nehogy elővegyem a pénztárcámat, én itt most Jacek vendége vagyok. Egy pohár sört azért kérek még magamnak, kell a kísérő a vodka mellé.

Jacek kimegy cigizni, de figyelmeztet, nehogy eltűnjek, innunk kell még. Nem tűnök el, bár előbb-utóbb mégis muszáj lesz lelépni. Hosszú még a nap, nem akarok már délután lerészegedni. A helyzet az, hogy már most részeg vagyok.

Mire Jacek visszajön, elfogy a söröm. Mennem kell, mondom neki. Oké, bólogat, de közben felemeli a mutatóujját, jelezve, hogy várjak még egy kicsit. Ezúttal már két-két vodkát rendel magának és nekem. Muszáj egy újabb pohár sört is kérnem Esmeraldától, hogy valamivel lekísérjem a töményet.

*

A Szewska utcában már nem működik a Faust-kert, ahol évekkel korábban voltam egy koncerten. Nem is koncert volt, inkább performansz. A frontember hol egy kislétrára állva szövegelt, hol pólóra és alsógatyára vetkőzött, hol meg zseblámpával világított bele a zenésztársak arcába. Közben egy nővel beszélgettem, azt mondta magáról, hogy harminchat éves, én meg arra gondoltam, hogy úristen, mennyire jól néz ki a korához képest. Most már idősebb vagyok, mint ő akkor.

Krakkóban minden turista megnézi a Wawel-dombot és a királyi palotát, meg a régi piacteret, a Ryneket, amit sokáig Európa legnagyobb főtereként tartották számon, és ahol a Mária-templom és a Posztócsarnok található. A tömegturizmus persze kiszorít sok mindent az óvárosból, ami helyi, nyers és izgalmas. Ezt mondja Ziemowit Szczerek lengyel író-újságíró is, aki szerint Krakkó ezerszer jobb hely, mint a főváros, és Krakkón belül is Kazimierz negyedben mozoghat igazán otthonosan az ember. Vele egyébként a Piękny Pies klubba ülünk be sörözni, aminek a neve tükörfordításban gyönyörű kutyát jelent, és tovább boncolgatjuk a Krakkó–Varsó ellentétet, de beszélgetünk – ahogy mondani szokás – sok minden másról is. (A Szczerekkel készült interjú itt olvasható.)

Tömegturizmus ide vagy oda, azért a krakkói belváros felfedezése így is megér legalább egy-két napot. És a tehetősebb turistákat kiszolgáló éttermek és szórakozóhelyek mellett akadnak barátságosabb egységek is. Ilyen a Vis à Vis nevű bájos kiskocsma, ahova nemcsak világutazók, de helyiek is járnak.

Van Lengyelországban néhány olyan kocsmahálózat, mint a Pijalnia Wódki i Piwa vagy a Ministerstwo Śledzia i Wódkit, amik egy kicsit emlékeztetnek a se nem túl elegáns, se nem eredeti budapesti 4es6os sörözőkre és hasonszőrű társaikra, mivel olcsók és sok van belőlük, főleg a nagyvárosokban. Némelyikben karaoke is van, bár ha ezt a szórakozási formát betiltanák, nem sírnék utána, még úgy sem, hogy nem vagyok a tiltások feltétlen híve.

A különbség a hazai leitatóközpontokhoz képest, hogy ezekben a kocsmákban nem a megszokott ropi–mogyoró–melegszendvics szentháromságból válogathat az ember, ha bármikor – akár hajnalban is – megéhezik: általában kapható pierogi (hússal vagy krumplival töltött tésztaféle), żurek (burgonyaleves kolbásszal és főtt tojással), bigosz (húsos káposzta), śledż (olajos-hagymás hering) és tatar (nyers marhahús tojássárgájával). A tatart még nem próbáltam, és nem is szeretném.

Az egyik ilyen egységben egy lengyel idegenvezető csaj ázsiai turistáknak magyarázza, hogy a feles vodkát lehetőleg egyszerre kell lehúzni, legfeljebb két részletben, bár azt azért nem illik. A krakkói sétámat az elállni nem akaró, áztató eső próbálja kellemetlenné tenni, de azért feltalálom magam. A kispiactér, a Mały Rynek mellett, egy kis könyvesbolt felett van egy Albo tak nevű kávézó, oda ülök be dolgozni. A szomszéd asztalnál egy fiú és lány Andrzej Wajda filmjeiről beszélget.

*

A krakkóiak élhetetlenek, állítják a varsóiak. A varsóiak nem tudják élvezni az életet, állítják a krakkóiak. A köldöknéző, naplopó krakkói értelmiségiek és a folyton a pénzük után rohanó varsói üzletemberek kölcsönösen lenézik egymást. De Varsót máshol, például Wrocławban is utálják, vagy legalábbis nem szeretik.

Szoktuk mondani, hogy Magyarország vízfejű – minden, ami fontos, Budapesten található. Lengyelországban más a helyzet. A lengyel állam bölcsője Poznań volt, aztán Krakkó lett és maradt sokáig a főváros, és bár ezt a címet már régóta Varsó viseli, ami nemcsak az ország, hanem az egész térség egyik legfontosabb gazdasági központja, kulturális pezsgés tekintetében a többi lengyel nagyváros sem marad el mögötte, sőt.

A második világháború idején a németek porig rombolták Varsó belvárosának jelentős részét, aztán jó néhány szocreál lakó- és irodaház mellett megépült a Kultúra és Tudomány palotája, Sztálin ajándéka a lengyel népnek, és ezt a szürke, kelet-európai városképet öntötték nyakon Amerikával a rendszerváltás után, amikor csupa üveg felhőkarcolók nőttek ki a földből.

A nyugati ízlést utánzó épületek és a Sztálin-barokk toronyház kontrasztja egészen meghökkentő. Az emberek a multicégek irodáiba, a nagy üzletláncok boltjaiba vagy éppen a McDonald’s-ba igyekezve elhaladnak egy szobor mellett, ami egy vaskos könyvet tart a kezében, rajta Marx, Lenin és Engels neve, az épület túloldalán pedig pálmafák teszik még zavarosabbá ezt az életképet. Én viszont ebben a káoszban is látom a szépséget.

Az a néhány utca és tér, amit óvárosnak neveznek, és hasonlít más lengyel városok óvárosaira, csak nevében óváros, a mézeskalács-házikóknak nem sok közük van a háború előtt ugyanott álló házakhoz. A mintát ugyanis egy velencei festő, Bernardo Bellotto képei adták a háború utáni újjáépítéshez, ő pedig jóval korábban, még a 18. században járt a városban.

A Visztula túlsó partján található Praga negyed viszont egészen más műfajt képvisel. Bohém múltjából megőrzött valamit, de nyilván máshogy bohém most, mint az úgynevezett boldog békeidőkben.

Egy kis téren, az egyik padon három bácsi üldögél. Micisapka, zokni-szandál, borús arcok, szomorú szemek, halk szavak. Előttük egy zsánerszobor, mögöttük egy szivárványszínűre festett irodaház. Mintha a három öreg nem lenne idevaló, pedig nyilván régebb óta vannak itt, mint a díszletek. Elképzelem, ahogy a régi szép időket siratják, vagy az infláció miatt keseregnek, vagy a kormányt szidják, vagy a Nyugatot, vagy Putyint. Esetleg a feleségeiket.

A Ząbkowska utcában divatos szórakozóhelyek sorakoznak, de látni a környéken kopasz, rosszarcú faszikat is, akiket dresy néven emlegetnek állandó népi viseletük, a melegítő miatt.

Egy panelház aljában van egy bar mleczny, vagyis tejbár, amit inkább menzának lehetne fordítani. Rusałka a neve, sajnos éppen zárva van, de azért kívülről is látni belőle valamennyit: a függönyök, az asztalok, a székek és a lambéria nem egyszerűen a szocializmust idézik: mindez maga a tömény szocializmus. Végül egy másik menzán ebédelek, szerencsére ezekből is sok van a lengyel városokban. A választék nagy, az árak barátságosak.

„Húsz percen belül eljutsz a régi bérházak között elnyúló szocreál Marszałkowskától a hipszter Plac Konstytucjin át a Łazienki parkig meg az Ujazdów várkastélyig és a Kortárs Múzeumig, ahonnan átsétálsz egy városi autópálya fölött az Andrássy-szerű nagykövetség-sorhoz, de ha elkanyarodsz, egy ligetben vagy finn faházakkal” – írja nekem Kellermann Viktória műfordító, aki több lengyel városban is élt. „Varsó modern nagyváros, régi ipari létesítményeket és piaci csarnokokat gondolnak újra, végtelen folyóparti pubsor épült ki. Tök jól meg tud lepni.”

Szerinte Varsó „nem egyértelmű” város. „Krakkóban a centrum az érdekes, bár ott is nagyot ment az elmúlt húsz évben néhány külső kerültet, Podgórze, Zabłocie, Nowa Huta. Varsóban viszont kimondottan az az izgalmas, ami az óváros határán túl kezdődik. A nem egyértelmű városokban nem az óvárosnak nevezett óvárosok a legérdekesebbek. Ha a történelemért mész, azt Krakkóban találod, Varsóhoz meg nem árt valaki, aki súg, és elmeséli, mit nem látsz, vagy abból, amit látsz, mennyi az eredeti.” Vikinek amúgy Poznań a kedvenc lengyel városa, amit ugyanúgy megértek, mint a Varsó iránti szimpátiáját.

Sikerül összefutnom Németh Zoltán költővel, a Varsói Egyetem magyar szakának professzorával, aki segít eligazodni a helytörténetben. Felmegyünk a Kultúrpalota kilátójába, és mesél nekem a városról, meg arról, hogy milyen mostanában magyarként Lengyelországban élni. (Az ÖT oldalán nemsokára a vele készült interjú is olvasható lesz). Az Új Szóban megjelent írásában egyébként a teljesség igénye nélkül gyűjti össze Varsó magyar vonatkozásait, és többek között Pilinszky Jánosnak az 1965-ös Varsói képeslap című írásából idéz:

„Először barangolni egy ismeretlen város utcáin: félig valóság, félig álom. Nemcsak a város tűnik vadonatújnak, hanem maga a világ is. A megszokottság mögül a teremtés erejével lép elő: egy ház, egy fasor, egy behavazott udvar – mint utoljára a gyermekkorban. E különös élménynek Varsóban csodálatos külön jelentése is van. E porig rombolt várost egy egész nép, egy egész ország építette újjá a semmiből, elképzelhetetlen, emberfölötti lelkesedéssel. Ez a tény soha többé nem tűnhet el, s legfőbb szépsége, stílusjegye marad a különös város minden egyes kövének.”