A hetvenes években a könnyűzene, részben a technológiai fejlődésnek köszönhetően képessé vált arra, hogy radikálisan kitágítsa a határait és többféleképpen is újraértelmezze magát. Brian Eno, aki a popzene tájképének egyik legfontosabb alakítója az elmúlt ötven évben, ebben a korszakban vált rövid idő alatt annak megkerülhetetlen teoretikusává.
Mondhatjuk, hogy a legjobbkor érkezett. A könnyűzene által elért közönség nagyjából a hatvanas évek közepe táján kezdett el számottevően növekedni, a zeneipar bevétele kilőtt, a megnövekedett igényekkel pedig még jórészt egy máshoz szokott garnitúra próbált lépést tartani. Egyfajta kegyelmi időszak volt ez abból a szempontból, hogy rengeteg experimentális anyag csúszott át gond nélkül a szűrőn, amik aztán könnyen eljutottak egy viszonylag széles közönséghez, az ő számukra pedig a zene határainak kitágítása a saját világuk kiszélesedésével esett egybe. Frank Zappa még a nyolcvanas évek második felében is nosztalgiával gondolt vissza arra az időszakra, amikor a zeneipari döntéshozók nem hipszter közgazdászok, hanem szivarozó vénemberek voltak.
A nyitottságot illetően adja magát az összehasonlítás a jelenünkkel, bár a nyitottság mögött húzódó okok ma mások. A határok kijelöléséért minden korban jórészt a technológia felel, ami nemcsak a zene, hanem a befogadás határainak kitolásában is érdekelt, az utóbbira pedig mintha kezdene mostanság másfajta hangsúly helyeződni. Brian Eno ezen a ponton érdekes ma is, számára ugyanis elsődleges kérdés, hol van a zene helye az emberek életében, ehhez pedig a befogadás jelenti a legnyilvánvalóbb kapcsolódási pontot.
1975 végén alig egy hónap alatt három albumot is kiadott, és mindhárom ott van a korszak arculatát egyszerre alakító és visszatükröző lemezek közt. Még az Eno által lakott szférákban is ritka az olyan konstelláció, ami egyszerre több ilyen paradigmaváltó műnek ágyaz meg, az Another Green World, a Discreet Music, valamint a Robert Fripp-pel közös Evening Star ugyanis folyamatosan kapaszkodnak a jelenbe azóta, hogy a boltok polcaira kerültek, utóbbi kettő ráadásul olyan sejtéseket is tartalmaz, amik csak később teljesedtek ki a korpuszban és épültek be a popkultúra szövetébe. Annak is fennállhatna a gyanúja, hogy Eno a jövőt sejtette meg, de ő sokkal inkább egy szélhámos vonásokkal megáldott kópé, mint vátesz. A művészet képes bizonyos aspektusaiban felvillantani a jövőt, a jelen artikulálása viszont épp elég nagy, ráadásul sokkal testhezállóbb feladat a számára.
A Discreet Music 33 perces címadó darabja:
Eno ethoszának legfontosabb forrását a londoni avantgárd közeg jelenti, ahol a tanulmányait folytatta. Innen származtathatók azok a technológiai megoldások, amiknek a működési elvét továbbvitte, vagy akár maga is felhasználta, ahogy tette például az összekötött Revox magnókkal. A véletlenekkel való szívélyes viszonya is jól ismert, ahogy az is, hogy a folyamatzene esztétikáját képes az adott munkakörnyezetre alkalmazni, legyen szó bármilyen környezetről, és ez az integrációs képesség a teljes életművén végigvonul.
Eno excentrikus és fura. Az őt producerként alkalmazó Coldplay nem az, mellékesen hozzátéve, ez semmit sem von le a Coldplay zenéjének minőségéből, Enóról viszont annál többet mond el, hogy egy mainstream popzenekar az ő számára nem idegen környezet.
A Roxy Musicba tökéletesen passzolt, de az inkább volt egy „barátság extrákkal” típusú kapcsolat, ami hosszú távon az alapelveiről való teljesen szükségtelen lemondásába torkollott volna, ahogy az is valószínű, hogy az „antisztár” vagy a „nem zenész” címkék és a véletlen igába hajtása mögött nem kis ego rejtőzik. A Roxy Music után aztán maradt a szólókarrier, jöttek sorban a hibátlan lemezek.
A Here Comes The Warm Jets és a Taking Tiger Mountain (By Strategy) világát néhányan glamesnek mondják. A glam ebben az időszakban helyenként határos volt az őrülettel, de Eno egyszerűen sokkal vagányabb.
Az 1975. november 14-én megjelent Another Green World hatalmas zenei ugrás a korábbiakhoz képest. A közreműködők között megtaláljuk, Phil Collinst, Percy Jonest (ők egyébként a fantasztikus Brand X-ben is együtt játszottak), John Cale-t és Robert Frippet is, ami jelzi, hogy Eno milyen típusú minőséget és karaktert az összképbe emelő zenészeket képzelt el a lemezhez. Collins egyébként két dalban dobolt (köztük Fripp egyik legszebb kompozíciójában, a North Star-ban) az Exposure című albumon, ami mindmáig Robert Fripp egyetlen zenekarral készült szólóalbuma. Eno Oblique Strategies nevű kártyái a folyamat természetes részei voltak a felvételek során, ha a gyors döntéshozatal támogatására volt szükség, de legalább ennyire fontos a hozzájárulásuk ahhoz az alkotói atmoszférához, amelyben muszáj, hogy bizonyos beidegződések gellert kapjanak, ahogy ötletek is bármelyik pillanatban elgörbülhetnek.
Az Another Green World nyitódala Phil Collinsszal és John Cale-lel:
A kompozíciók közül nagyon nehéz bármelyiket kiemelni. Robert Fripp három dalban szerepel, a rengeteg különleges árnyalat közül talán csak Percy Jones és az ő játéka összetéveszthetetlen. Ha felmerül az album, az I’ll Come Running felszabadultsága és a külön jelzőket, méltatást nem igénylő Everything Merges With The Night mindig eszembe jutnak, néha a St. Elmo’s Fire is, de lehet, hogy holnap mást mondanék. Egyébként sem biztos, hogy érdemes egységeket kiemelni ebből az absztrakt hangulatmozaikból, mert nagyon szép íve van az albumnak. Olyan mintha valaki zenészfüllel rakta volna a hangsúlyokat a megfelelő helyekre, akkor is, ha Eno esetében ez rágalomnak tűnhet.
Az Another Green World-re néhányan iránymutatóként tekintenek az ambient felé, egyfajta hibridként, ami bizonyos szempontból igaz, de a játékos, groteszk, humoros atmoszférát tekintve ez egy egységes album. A részletgazdagság egyébként is nagyobb hangsúlyt kap a hallgatáskor a pop és az ambient felé mutató részek súlyozásánál, közben pedig újra és újra arra készteti a befogadót, hogy önkéntelenül is új kapcsolatokat találjon a dalokba rejtve. Kicsit hasonló módon, a megrendezett baleseteket ugyanúgy az alkotás részévé téve, mint az Eno produceri felügyelete alatt készült Berlin-trilógia esetében.
Az ambient elnevezést Eno adta, vele pedig egy sajátos koncepciót is alkotott. Ezen és a jó néhány – vagy ha a saját gyűjteményemre gondolok, inkább azt mondom, elég sok – nagyszerű albumon túl azonban nem érdemes ezt a műfajt az ő nyakába varrni. Egységes definíciója valójában nincs, Satie-tól Bach-ig (Goldberg-variációk) sokakat emlegetnek ősforrásként, előbbire maga Eno is utal, mint hatásra a saját koncepciójának kidolgozását illetően. A definíciója értelmében az ambient egyik legfontosabb vonása a kapcsolata a térrel, amelyben megszólal. A műfaj elnevezése is nyilvánvalóan utal erre, Eno szerint pedig ez a típusú zene egyszerre része és alakítója a térnek. Ezen a ponton azért finoman visszautalnék arra, mikor szélhámos vonásokat társítottam Eno személyéhez, hozzátéve, hogy egy művész esetében ez a jelző leginkább bók.
1972 augusztusában Robert Fripp ellátogatott Eno otthonába, aki megmutatta neki a rendszert, amit Terry Riley és Pauline Oliveros dolgozott ki, és ami a későbbi looperek egyik ősének tekinthető: két, egymáshoz kötött Revox magnó, amiknek a segítségével egy rögzített loopra, vagyis ciklikusan ismétlődő zenei alapra valós időben lehet szólózni, vagy gazdagítani a zenei réteget. Az első session-ön született darab (Heavenly Music Corporation) az egy ével később kijött No Pussyfooting-on jelent meg. Hozzá kapcsolódik az emlékezetes történet, hogy mikor bemutatták a BBC-n, John Peel műsorában, a technikus fordítva kötötte a szalagot a gépre, a húsz perces darab pedig visszafelé játszva ment le a rádióban.
Az 1975-ben megjelent Evening Star ugyanazzal a technikával készült, elődjével ellentétben viszont határozottabb körvonalakkal dolgozó album, ami a technikában rejlő, mai szemmel nem túl széles spektrumon mozgó lehetőségeket aknázza ki. A címadó egy meglehetősen szép zenei darab, az a fajta, amit túlzó jelzőkkel szoktak illetni. Én ezeket megspórolnám. A lemez teljes B-oldalát elfoglaló, 28 perces An Index of Metals sötétsége ellenben megdöbbentő szélsőség lehetett a megjelenése idején. A többi tétel leginkább a lebegő, szellős textúrájú, a hangulatot nem megragadó, inkább csak felskiccelő zenei téma, amiket mintha kizárólag lemezre vágva lehetne időbeli korlátok közé zárni, a hallgató egyszerűen csak bekapcsolódik néhány percre, hogy tanúja legyen a zenei történéseknek.
Az Evening Star címadó száma:
A Discreet Music tovább finomít az eszköztáron, a koncepciót illetően viszont könnyen tévútra kerülhetünk, ha azt feltételezzük, hogy Eno évtizedekkel megelőzte a korát azzal, hogy megalkotta a generatív zenét, a megvalósítás azonban nem jutott túl a lárvaállapoton, csak évtizedekkel később, 2008-ban, mikor megjelent a Bloom (az 1996-ban floppy-lemezen kijött Generative Music 1-t most hagyjuk).
A valóságban Eno az autonóm zenét teremtette meg a kor technikai határaihoz igazodva, ami csak annyi emberi hozzájárulást igényel, ami biztosítja a feltételeket, hogy önmagát működtesse. A hangsúly itt valójában az alkotó alkotásból való eltávolításán van, ami Eno esetében gyakran előkerül, itt azonban nem a művész lefokozásáról van szó, hanem arról, hogy magát az alkotást szemléljük, közvetlenül, megfosztva attól, amit kapaszkodónak gondolunk, Eno szerint viszont olyasvalami, ami torzítja a műről alkotott képünket.
A lemez A-oldala egyetlen félórás zenefolyam. Eno arról ír a lemezborítón, hogy ez az eredetileg a Robert Fripp-pel közös koncertjeikhez (Fripp & Eno – Live in Paris) készített loopok egyike volt, ami pedig meghatározta a darab koncepcióját. A felvételi eljárás csak minimális hozzájárulást, kezdőlökést kívánt az alkotótól, Eno mindössze a hangszínekkel játszott helyenként, véletlenszerűen, a lemezre került darab pedig kiszakított részlet egy időbeli keretek közé csak ilyen kényszerekkel foglalható folyamatból, a felvételhez itt is a szalagos technikát használva, a jelet több eszközön, köztük egy EMS szintetizátoron átjátszva. Ez a lényegében önműködő rendszer még nem képes szinte végtelen mennyiségű variáció létrehozására, ahogy a jóval később született generatív zenei applikációk, a koncepció alapját viszont minden esetben az autonóm módon működő zene jelenti.
A B-oldal egy nagyon érdekes kísérlet a barokk zeneszerző, Johann Pachelbel egy darabjából, amiből Eno Gavin Bryars (ő volt a Portsmouth Sinfonia egyik alapítója) segítségével készített egy átiratot, a darabot előadó Cockpit Ensemble pedig nem egy zenekar, hanem néhány stúdiózenész, akik közül nem mindenki adta a nevét az albumhoz. A három tétel három különböző elképzelés mentén játszik a zenével, annak különböző rétegeit kiemelve, majd ezeket módosítva, életre keltve az önmagukban nem feltétlenül életképes részleteket.
Ha a generatív zene szóba kerül, Brian Eno könnyen keverhető a jövőbe látás gyanújába, de ugyanígy abba is, hogy az elmúlt bő ötven évben végig ugyanazt csinálta, csak a technika fejlődött közben. Mindkét állítás hamis, viszont mindkettő rámutat Eno ethoszának kivételes hajlíthatatlanságára, ez pedig az életmű egyébként nem számottevő kilengéseit is könnyedén zárójelbe teszi. 1975-ben viszont szóba sem kerülhettek a kilengések, ez még bőven a nagy felfedezések kora volt, amihez Eno rengeteget tett hozzá. A fent tárgyalt három lemez viszont még az életmű első szakaszának is a felső szféráihoz tartozik, és ezek egy hónapon belül jelentek meg! Épp ötven éve.
Borítókép: Brian Eno 2023-ban a Baltic Sea Philharmonic Orchestrával Berlinben / fotó: Christoph Soeder / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP
Bejelentkezés