Most, hogy kiderült, Szirtes Áginak egyenesen az élete múlik azon, hogy sikerül-e politikai fordulatot elérni Magyarországon, nézzük meg, vajon mi táplálja azt az ellenzéki körökben tapasztalható kérlelhetetlen indulatot, ami a közelgő demokratikus választás kimenetelét ennyi feszültséggel és haraggal terheli meg. Vizsgálatunk során megállapíthatjuk, ez a működés nem csak a 2010 utáni évekre és nem csak a mai ellenzékre (volt) jellemző.
valamint akkor is, ha tisztában vagyunk vele, a polgári kormányzás nyomán partvonalra szorult művészek, tudósok, vállalkozók évtizedek óta nem élvezhetik az állami járadékok, díjak, állások, megrendelések kényelmes melegét. És persze akkor is érthetetlen, ha egyébként azt is tudjuk, hogy Orbán Viktor kormánya hibát hibára halmoz, enyhén szólva is felületes jogszakmai-közigazgatási megoldásokkal lép túl az államigazgatásban felmerülő problémákon, Magyarország erős demokratikus deficittel küzd, súlyos korrupcióval birkózik.
Mielőtt a lehetséges megfejtést fölvázolnám, hadd idézzek föl egy máig élő, máig ható jelenséget, amelyet analógnak gondolok. A második világháború során a szabad világ vezetőinek drámai döntést kellett meghozniuk. Szövetséget kössenek-e a Szovjetunióval, azzal az agresszív latorállammal, amely sorra támadta meg szomszédjait, amely felszámolta a polgári szabadságjogokat, amely elutasította az emberi jogok keretrendszerét, és amely mindezeknek megfelelően – milliók halálát és szenvedését okozva – a legszörnyűségesebb terrordiktatúrát tartotta fenn? És ha ezt nem tehetik, akkor vajon köthetnek-e békét a Német Birodalommal, azzal a latorállammal, amely minden tekintetben hasonlított a kommunista pokolra, csak éppen igényt tartott európai, sőt nyugat-európai befolyásra is? A döntés, mint tudjuk, megszületett (most mindegy, hogy mennyi kényszerűség és mennyi valódi elhatározás volt benne), és ennek megfelelően megkezdődött a két szörnyállam ideológiai különválasztása, az ellenség egyre sötétebbre festése, és a szövetséges kimosdatása a saját mocskából.
Az eredményt ma is magunk körül látjuk. Emberek még napjainkban is komolyan hiszik, hogy a kommunista eszme nemesebb, mint a náci ideológia, hogy Moszkva emberségesebb volt, mint Berlin, hogy zsidók millióinak meggyilkolása nagyobb bűn, mint mondjuk ukránok millióinak éhen veszejtése és így tovább. A náci eszmékkel vagy a hitleri uralommal kapcsolatba hozható emberekkel, például a háborús bűnösökkel szemben élő harag és bosszúvágy sokkal nagyobb, mint a kommunista diktatúrákkal szemben élő indulat, miközben a két rezsimet nehézség nélkül lehet egy lapon emlegetni.
Ami mindebből most ránk tartozik, az a befeketítés-tisztára mosás folyamatát kísérő kognitív átrendeződés, az ideológia belsővé válása. Miközben a kommunista szövetségest egyre elfogadhatóbbnak ábrázolta az angolszász politikai kultúra, a fasiszta ellenség egyre szörnyűségesebb arcot kapott. Azt hihetnénk, hogy elsősorban propaganda-jelenségről van szó, de – elnézve a teheráni, jaltai, potsdami fényképeket, beleolvasgatva Churchill emlékirataiba – gyaníthatjuk, hogy még a legfelső döntéshozói szinten is lezajlott a tudati átalakulás. Fultoni beszédében például így fogalmazott a leköszönt brit miniszterelnök: „Nagy csodálattal és tisztelettel adózom a bátor orosz népnek és háborús bajtársamnak, Sztálin generalisszimusznak (…)” A háború előtt ilyen szavak véletlenül sem hagyták volna el Churchill száját. Jó okkal.
És ha már idekevertem a nácikat, elmondom, hogy az ellenfél démonizálásának mechanizmusát Hannah Arendt is érinti, amikor az Eichmann-perről beszámolva kifejti a híres „A gonosz banalitása”-elméletét. Megmutatja, hogy
Amikor a belső erkölcsi törvényt kicseréljük egy külső ágensre (az ellenfél jelentette végzetes veszélyre), azzal saját felelősségünket is megszüntetjük, így szabad utat adhatunk az indulatnak. Most már bármit nyugodtan érezhetünk, mondhatunk vagy tehetünk, hiszen a lelkiismeret nem tiltakozni, hanem éppen hogy helyeselni fog. A folyamat hátborzongató lépéseit jól dokumentálta például a hírhedt stanfordi börtönkísérlet. (Amellyel kapcsolatban persze sok kétely felmerült, de szempontunkból ezeknek most nincs jelentősége.)
A projekt vezetője, Philip Zimbardo így számolt be a történtekről az amerikai képviselőház jogügyi bizottsága számára készített jelentésében: „Viselkedésüknek, gondolkodásuknak és érzéseiknek szinte minden aspektusában drámai változások következtek be. Nem egészen egy hét alatt a bebörtönzés élménye (időlegesen) elmosta az egész addigi életük során tanult dolgokat; felfüggesztette az emberi értékeket, kikezdte az énképüket, és az emberi természet legtorzabb, legközönségesebb, legpatologikusabb oldala került felszínre. El kellett borzadnunk, amint láttuk, hogy egyes fiúk (»őrök«) úgy kezelnek másokat, mintha hitvány állatok lennének, örömüket lelik a kegyetlenségben…”
Hadd tegyem hozzá zárójelben: szerencsére ma Magyarországon nem annyira súlyos a helyzet, mint amilyen borzalmak felé példáim mutatnak, ám
Van ugyanis ellenfeleink elembertelenítésének egy nagyon ijesztő következménye. Nem vagyok lélekbúvár, de azt gyanítom, hogy számtalan pszichés előnye (ha a jó és rossz harcára egyszerűsítjük a konfliktust, az csökkenti a bizonytalanságot és megkönnyíti a döntéshozatalt; lehetővé teszi, hogy az önmagunkkal kapcsolatos negatív érzéseinket az ellenfélre vetítsük; igazolja az ellenoldallal szembeni kíméletlen fellépést stb.) mellett ellenségeink démonizálása nemcsak eloszlatja a bűntudatot, de visszaható módon is semmissé teszi a lelkiismeret-furdalást. Azt is, amit azért érzünk, mert a jó és rossz harcára egyszerűsítjük a konfliktust, azt is, amit azért érzünk, mert saját hibáinkat és bűneinket az ellenfélre vetítjük, azt is, amit ellenoldallal szembeni tetteink vagy terveink szülnek meg, és végső soron azt is, amit azért érzünk, mert sátáninak tüntetjük föl azokat az embereket, akik gyarlóság dolgában nem sokkal előznek meg minket. Egyszóval a démonizálás nemcsak igazolja önmagát, hanem gerjeszti is. Pozitív visszacsatolás körforgását indítja el, amelyről amúgy tudjuk, hogy a társadalmi térben kontrollálhatatlan növekedéshez vezet, kiszámíthatatlan, kezelhetetlen, instabil folyamatokat eredményez.
És ezzel el is érkeztem oda, ahova igyekeztem. Az egyre fokozódó, egyre teljesebb és egyre jobban elszabaduló gyűlölet mögött számos eredőt gyaníthatunk. Bizonyára
A felhatalmazással rosszul élő, sőt visszaélő kormányzat, a demokratikus játékszabályokat kikezdő hatalom képe a rendszerváltás után viharos gyorsasággal vált kommunikációs toposszá, és ciklusról ciklusra erősebb és gazdagabb üzenet lett. Persze a hatékony ellenségképző paneleket mindkét tábor használta, használja. Az ellenzékbe szorult Fidesz annak idején a mai propagandaharcokhoz hasonló gátlástalansággal hirdette, hogy bukásával veszélybe került a haza, hogy a szocialisták kiárusítják az országot, hogy a Gyurcsány-kormány mögött álló közeg összetartó ereje pusztán a korrupció, és persze azt is, hogy maga Gyurcsány Ferenc szervezte meg azokat az utcai harcokat, amelyek alkalmat adtak a kormányzat antidemokratikus intézkedéseire.
Annak ellenére, hogy az egyre sebesebben pörgő gyűlöletspirál napról napra növeli a magyar közéletben burjánzó harag intenzitását, természetesen nem egyformán hat az ellenzékre és a kormánypártokra.
Megfigyelhető volt az ellenzékbe szorult Fidesz esetében is, és megfigyelhető az óellenzék híveinek körében ma is, hogy a hosszan tartó politikai mellőzöttség egyre mélyebb frusztrációt, s ennek nyomán egyre haragosabb hangokat hozott. Az újabb és újabb politikai balsiker, választási vereség, és ezek nyomán a lassú felmorzsolódás óhatatlanul megkérdőjelezi a vesztes tábor tagjainak, aktivistáinak, vezetőinek alkalmasságát, rátermettségét, személyes kvalitásait, s amikor a vesztes fél nem kíván vagy nem tud szembenézni a kudarcsorozat tanulságaival szinte magától kínálkozik a sérelmi politizálás során már megalkotott sok-sok magyarázat, mely oldani tudja a feltámadó kognitív disszonanciát.
Azaz a közéleti vereségek sora még nagyobb fokozatba kapcsolja az amúgy is egyre hevesebben izzó gyűlöletet. A kormányoldal démonizálásának öngerjesztő folyamata tehát a sikertelenség elszenvedése miatt az ellenzéki közbeszédben még hevesebb lesz – ha eddig lineáris görbe szerint növekedett a hőfoka, akkor a kudarcok nyomán egyre inkább exponenciális jelleget ölt.
Mindezekre rárakódott a közelmúltban egy harmadik réteg, az a Magyar Péterhez kapcsolódó belső, morális ellentmondás, amely ugyancsak feloldásért kiált, és amely megint csak a kormányzat felé irányuló gyűlölettel enyhíthető. Régi ellenzékiek és a Fidesz táboráról leszakadó elégedetlenek számára egyaránt erős kognitív ellentmondás támadt ugyanis Magyar etikai szempontból vállalhatatlan alakja és a személyéhez kötődő politikai reménység között. Ellenzéki barátainknak most egyszerre kell azonosulniuk két össze nem egyeztethető állítással. Egyfelől az igazságosnak, helyesnek és morális tekintetben is elengedhetetlennek gondolt kormányváltás lehetőségével, másfelől a kormányváltásra esélyt adó közszereplő jóerkölcsöt sértő mineműségével.
Ez a belső feszültség kényszeríti azután polgártársaink ellenzéki tömegeit arra, hogy valamiképpen összhangot teremtsenek lelkükben, és – egyre több szörnyűséget tulajdonítva a kormányzati szereplőknek – végül kijelentsék: a Fidesz eltakarítása élet-halál kérdése. Hiszen minél inkább sikerül az Orbán-kormányt a rossz fogalmával azonosítani és a reménybeli Tisza-kormányzathoz hozzákapcsolni a szép és konfliktusmentes jövő álomképét, sőt minél jobban sikerül a személyes (tehát nemcsak közéleti) kudarcokat is elhelyezni ebben a narratívában –, úgy, hogy minden személyes problémának, nehézségnek, sikertelenségnek oka a Fidesz-kormány legyen, megoldása pedig természetesen a majdani Magyar-kabinet lehessen –, annál kevésbé érzi a választó saját életéért viselt felelősséget, s így annál jobban sikerül csökkenteni az önértékelésével összefüggő belső feszültséget, míg végül eljut oda, hogy Szirtes Ági szavait visszhangozva bizonyosan állíthassa, az élete múlik a választás kimenetelén.
És ha mindez nem volna elég, egészítsük mindezt ki azzal, Magyar Péter azon túl, hogy folyamatosan fenyegeti, rendszeresen meg is alázza saját híveit, követőit, aktivistáit (is). Úgy tűnik a személyiség és a taktika harmonikus összhangját találta meg a Tisza Párt. A saját tábor rettegésének fokozása (például az olyan kommunikációs tartalmak felvonultatása, mint amilyen az „utolsó esély a változásra”, a „vereség esetén külföldre kell költözni” vagy az „Orbán diktatúrát akar bevezetni”, és más hasonlók) mellett Magyar Péter arra is gondot fordít, hogy híveinek önbecsülését minél élesebben megsértse, rombolja, megkérdőjelezze. A pártelnöktől érkező megalázó üzeneteivel (a „kólás doboznak” nevezett vagy „agyatlannak” mondott képviselő(jelöltek)től az ügyetlennek, bénának titulált rendezvényszervezőkig) a politikai térből a személyiség mélyére csúsztatja a választási küzdelmet, és a hívekben amúgy is jelen lévő frusztrációkat felerősítve ismét azt üzeni, hogy az egyéni kudarcokra is választ ad majd a párt győzelme. Ezzel pedig ismét magasabb hőfokra emelkedik kormánypárti felebarátaik démonizálása, amelynek minden újabb és újabb megnyilvánulása felszabadító élményként teszi elfogadhatóvá, sőt szükségessé a gyűlöletgesztusok idáig vezető hosszú sorát, köztük a döntéssorozat fontos pontjain újra és újra fölbukkanó moral insanity előtti meghajlást.
Borítókép: A Tisza Párt kampányrendezvénye Dunaújvárosban 2026. február 28-án / fotó: MTI/Máthé Zoltán
Bejelentkezés