spotify Hallgasd meg!

Az ezredforduló környékén született (s az egyetemen a cikkíróval szemben nem történelmet, politikatudományt hallgató) fiatal nemzedék oroszlánrésze valószínűleg nem is tudja: volt már egyszer Magyarországon a rendszerváltás után, az Orbán-korszak előtt is kétharmad. De abból vajon miért nem lett ilyen leválthatatlannak tűnő, magát ciklusokon át bebetonozó rezsim? Egy régi könyv vásárlásának apropóján leírom, szerintem miért is nem. 

A Nyugati aluljáróban lévő antikváriumban találtam Pirityi Sándor A nemzeti hírügynökség története – 1880–1996 című könyvét (MTI Kiadói Kft. Budapest, 1996.). Valószínűleg rajtam kívül nem sok embert hoz annyira izgalomba egy ilyen mű, hogy meg is vegye. Különösen manapság, amikor a tömegek egy végtelenített jelenben élnek. Ahol a legfőbb, mindent felülíró szempont a pillanat uralása, a hatalom akarásának kéjmámora. S ha valami gátolja a hatalom megtartásának vagy megszerzésének szándékát, arról inkább ne is beszéljünk. Mert ami ma van, az volt mindig, másképp nem is lehet, mindenki így csinálta. Így aztán, ha az ennek bűvöletében lévő politikai szekták hívői kezükbe vennék ezt a művet, még azt gondolnák: ez nem is tényirodalom, hanem gőzpunk. Utazás egy elképzelt múltba. Ahol 1996-ban szintén kétharmados túlhatalma, alkotmányozó többsége volt az akkori kormánynak. De ez a kormány nem váltott le azonnal mindenkit, s nem nevezte ki a helyükre rögtön a saját pártkatonáit.

Az MTI élére sem. Ahová még az előző, jobboldali MDF-kormány küldte vezérigazgatónak 1993. november 22-én az MDF szervezésében korábban részt vevő, a kormánypárti Heti Magyarország főszerkesztőjeként ténykedő Alexa Károlyt. (Akit egyébként a NER 2015-ben a Magyar Érdemrend Tisztikereszt polgári tagozatával tüntetett ki.) Az 1994-ben alakult kétharmados, balliberális MSZP–SZDSZ-kormány mégsem rúgta ki. Pedig akkor az MTI jóval fontosabb, hangsúlyosabb szerepet játszott a médiában. Internetes hírportálok még nemigen voltak, ahogy a kereskedelmi csatornák is csak 1997-ben indultak. A nyomtatott újságok híreinek jelentős része az MTI-ből származott. Ennek dacára nem váltották le. Hogy miért, azt maga Alexa mondta el. Egy, a Bencsik András által szerkesztett Új Demokratának adott, 1995. február 9-i interjúban „arra a kérdésre válaszolva, hogy Horn Gyula »miért nem rúgta ki«, elmondta: 1994. augusztus elsején levelet kapott az új miniszterelnöktől, melyben azt írta, igényt tart a munkájára. »A bizalmat részben azzal érdemelhettem ki – mondta a távirati iroda vezérigazgatója –, hogy a választások időszakában is a hírügynökség munkáját korrektül végezte... A kormány nemigen akarja, hogy újabb front nyíljék a médiaháborúban.«” (I. m. 220.)

A Horn-kormány tehát fenntartotta az Antall-kormány azon gyakorlatát, hogy az előző kormány, illetve kormánypárt embereit, kinevezettjeit nem rúgjuk ki csak úgy, rögtön, minden esetben. Akkor se, ha nem szeretjük őket, és nem értünk egyet velük. Az MDF-kormány 1990. november 20-án Oltványi Ottót nevezte ki MTI-vezérigazgatónak, aki egyértelműen a pártállami rendszer embere volt. 1951 óta (tehát a Rákosi-korszaktól) a hírügynökség munkatársa, 1982 és 1987 között pedig a Belföldi Főszerkesztőség vezetőhelyettese, vagyis tipikus kommunista káder. Akiről egyértelmű volt, hogy a ’90-es években is jobban rokonszenvezett az MSZMP utódpártjával, mint a jobboldali Antall-kormánnyal. (Annyira, hogy később a tulajdonosi testület MSZP által delegált tagja lett, 2005-ben Gyurcsány alatt kitüntették, a rendszerváltás előtt pedig 1970-től az állambiztonság III/I-es részlegének az ügynöke volt.) Liberálisként az értékrendem sem a posztkádárista Oltványi, sem a népi-nemzeti Alexa világnézetével nem egyezik. Mégis jobban tetszik az a gentlemen’s agreement, hogy hatalomra jutva nem rugdosunk ki mindenkit, hogy aztán a sajátjainkkal helyettesítsük őket.

Ezt az 1994 utáni kétharmados többség is betartotta. Pedig az 1994-es választások előtt sokan gondolták, hogy egy NER-típusú balliberális rezsim fog létrejönni. Köztük a korábbi MDF-politikus, Debreczeni József is. „Olyan mértékű hatalomkoncentráció jön létre ismét, ami összeférhetetlen a polgári demokráciák természetével […]. Lesznek demokratikus intézmények, de működésük jelentős mértékben korlátozott vagy szimulált lesz. Lesznek ellenzéki pártok, de nem lesz valódi pluralizmus, valódi többpártrendszer, mert ezek a pártok el lesznek zárva a kormányra kerülés esélyeitől […]. A berendezkedés se a szovjet rendszerre, se a nyugati polgári rendszerekre nem fog hasonlítani. Ha valamire, akkor leginkább a latin-amerikai rezsimekre […]. A Nyugat számára pedig úgyis az a lényeg, hogy rend legyen…” - vélte („Magyarország – restauráció előtt”, Magyar Nemzet, 1994. április 9.). Debreczeni ebben a cikkében gyakorlatilag a NER működését írta le.

De akkor, 1994-ben ez nem jött be. Az MSZP–SZDSZ koalíció nem lett olyan, ciklusokon átívelően leválthatatlan hatalmi tömb, mint a NER. Horn Gyula leállt vitatkozni ellenzéki kihívójával (amit Orbán 2010 óta soha nem tett meg), s 1998-ban simán megverte őt a Fidesz. 2009 őszén (amikor ismét fennállt a lehetőség a kétharmadra, ami be is következett) Debreczeni – immár a balliberális oldalon állva – gyakorlatilag ugyanazt mondta, csak ezúttal a Fideszre. Hogy „a nagyarányú Fidesz-győzelem után véget fognak vetni a liberális jogállam értékein alapuló parlamenti demokráciának, és hosszú időre „bebetonozzák” az autokratikus elnöki hatalmat. […] nem diktatúra lesz, de az ellenzéki pártoknak nem lesz reális esélyük a kormányalakításra.” A nemzetközi környezetről szólva megjegyezte: „ne legyenek illúzióink, a Nyugatnak a térségben döntően csak az fontos, hogy stabilitás és konszolidáció legyen”. Bevallom, akkor én se hittem Debreczeni Józsefnek.

Leginkább azért, mert 1994-ben tévedett. 2009 novemberében azzal kritizáltam, hogy a jelek szerint csöppet sem zavarja, hogy ’94-es diagnózisára csúfosan rácáfolt az élet. Ugyanazon paneleket használja, csak immár nem az MSZP, hanem a Fidesz az, melyre a posztkádári banánköztársaság démoni létrehozójának szerepét osztja. Gúnyosan jegyeztem meg: ha egy orvos egyszer már félrediagnosztizált, akkor – különösen ugyanazon betegségnél – illene visszafogottabbnak lennie. Csakhogy a 2010 utáni rendszer valóban sokkal inkább megfelel ennek a Debreczeni-féle leírásnak. Miért nem jött létre valami hasonló 1994-ben? Szerintem azért, mert Orbán Viktornak az MSZP–SZDSZ-koalícióra 1994-ben használt szavai – „összenő az, ami összetartozik” – valójában nem igazak. A jobbos hívők persze azt gondolják, a két párt egy és ugyanaz, s a Charta óta a szoclib értelmiség is próbált már létrehozni egy új identitást, de valójában ilyen egy ütemre lépő, cselekvő, szavazó tömb nincs.

Az MSZP–SZDSZ-kétharmad valóban koalíció volt, tényleges, komoly belső vitákkal, tétre menő konfliktusokkal. Javaslom mindenkinek, hogy olvassa el Kóczián Péter és Weyer Balázs kollégáim Felelősök című, az MSZP–SZDSZ koalíció működéséről szóló, ugyancsak 1996-os riportkötetét. A NER-ben, ha Orbán Viktor le akar váltani, illetve ki akar nevezni egy minisztert, simán megteheti, nem valószínű, hogy bárki nyilvánosan ellenkezne vele. Horn Gyula ezt nem tehette meg. Amikor 1995-ben Nagy Sándor korábbi MSZOSZ-elnököt gazdasági csúcsminiszternek akarta jelölni, az SZDSZ-elnök Pető Iván simán megvétózta azt. „A kommunikációval foglalkozó államtitkári posztról pedig azt mondta Pető, hogy az arra lenne eszköz, hogy a kormányzat beavatkozzon a sajtó életébe. Kiss Elemér kinevezését Pető az államapparátus felesleges duzzasztásának tartotta, és felhívta a Horn figyelmét arra, hogy a kampányban kis létszámú kormányt ígértek” (191. o.). A szocik erre felkapták a vizet, egy MSZP-s belső tanácskozáson elhangzott: „fel kell mondani a koalíciót, vagy olyan helyzetbe kell hozni az SZDSZ-t, hogy ő mondja fel azt” (194. o.). Az SZDSZ elnöke se maradt adós a kritikával: „egy koalíció nem működhet úgy, hogy az egyik fél állandóan revolverezi a másikat. Horntól nem lehet mást várni, csak azt, ami eddig is történt, mondta, Nagy Sándor kinevezésének kísérletét pedig pofátlan provokációnak nevezte. Augusztusban egy pártbeli vezetőtársának azt mondta, hogyha Nagyot kinevezik, akkor nincs mit tenni: ő nem fog meghátrálni, az pedig azt jelenti, hogy az SZDSZ kilép a koalícióból.” (195. o.) 

A vita hamar kiszivárgott, a nyilvánosság előtt folyt. Ráadásul a két párt nemcsak egymással állt vitában. Mind az MSZP-n, mind az SZDSZ-en belül komoly pártellenzék is működött. Magyar Bálint volt pártelnök egy memoárkötetben elmondta: „az SZDSZ hagyományaival, szellemiségével nem fért össze a fegyelmezés, politikai értelemben. Az, hogy az összeférhetetlen vagy személyes ambícióikat a közös politika fölé helyező figurákat pártszerű, nyugat-európai értelemben vett eszközökkel kipaszírozzák az érdemi pozíciókból, nem volt szokás.” (Szitás Katalin: Értelmiség és politika, 2020, Kalligram Kiadó. 73. o.) „[…] a Fidesz, vagy inkább Orbán, elég hamar rájött arra, hogy kiszámíthatatlan kellemetlenség az, ami a szuverén értelmiségi tekintélyek befolyásával együtt jár. Felmérte, hogy tőlük kritikára, távolságtartásra számíthat. Látta az SZDSZ körüli értelmiségiek »kint is vagyok, bent is vagyok« viselkedését és azt, hogy nincsenek tekintettel a pártérdekre, és ha valami szerintük nem rendjén való, akkor őszintén, kritikusan és nyilvánosan elmondják. Orbánnak ez nem kellett, levetette magáról a kritikus értelmiséget, és egy olyan értelmiséget tudott csak elfogadni támogatóként, aki szolgálja a Fideszt” – mondja Pető Iván, az SZDSZ másik exelnöke (58. o.).

S valóban: olyanfajta fegyelmezett, központilag irányított pártszervezet és propagandagépezet, mint 2010 után, az 1994 és 1998 közötti időszakban nem volt, ahogy egységes rogáni típusú „hatalomgyár” sem. Ezért is tudta őket a Fidesz simán leváltani. A NER-hívők hálásak lehetnek, hogy a másik oldalt nem a vakfegyelem dominálta, különben élvezhették volna a szoclib NER-t ciklusokon át. Jellemző, hogy egyszer rákérdeztem egy volt SZDSZ-es politikusnál, mi lett volna, ha Kuncze Gábor belügyminisztersége idején szakítja félbe, aztán tiltja meg a BVOP a Portik-interjút. Szent borzadállyal nézett rám: „Ne hülyéskedj, ha ilyen történik a mi időnkben, a Kőszeg Feri és a Tamás Gazsi elsőként átkozott volna ki minket a Beszélőben!” Azok tényleg más idők voltak, a liberális sajtóban simán lehetett az SZDSZ-t bírálni, olyannyira, hogy jómagam 2003-ban egy botrány kapcsán publicisztikában követeltem Magyar Bálint oktatási miniszter lemondását. Meggyőződésem, hogy a 2010-es évek is másképp alakultak volna, ha a Fidesz nem egyedül, hanem egy MDF- vagy Kisgazdapárt-szerű önálló koalíciós partnerrel együtt szerez csak kétharmadot. De hát ez nem így lett, mert már a választások előtt bedarálta, leszalámizta a konkurenseket.

S nem ugyanaz történik ma is? Az a balliberális világ, amely éveken át szörnyülködött, hogy a szemét Orbán bedarálta Dávid Ibolya MDF-jét, meg az összes európai értelemben vett jobboldalit, most mit csinál? Magyar Péternek az ujját sem kell mozdítania: a korábbi ellenzék egy jelentős része önszorgalomból beledarálta magát a Tiszába. Ettől függetlenül persze Magyar Péter pártja még távol van attól, hogy egyedül kétharmadot szerezzen. A fej-fej melletti küzdelem, a kétharmadát elvesztő Fidesz, s feles Fidesz- vagy feles Tisza-kormány jelenleg esélyesebb. (Mindkettő kisebb rossz a jelenlegi túlhatalommal összevetve.) Ám 2022 tanulságai után nem zárhatunk ki egy újabb NER-kétharmadot, miként azt sem, hogy egy megbillenéses belpolitikai kataklizma után Tisza-kétharmad jön. De ahogy 1994-ben tragédia lett volna, ha az MSZMP utódpártja egyedül kétharmadot szerez, az se volna jobb, ha a Fidesz utódpártja kapna alkotmányozó többséget. Mert a Tisza pont ez – a Fidesz utódpártja. Amelynek sikerült az, ami az elődnek soha: az önfelszámoló megsemmisülés szakadékának peremére kergetni a különvéleményes, a saját oldala ellen is beszélő attitűdjét feladó balliberális értelmiség javarészét. Innen még van visszaút: a kétharmadosra nőni próbáló Tiszából leszakítani s önálló szavazóbázisba kiszervezni annak egyharmadát-egynegyedét. Azokat, akiket a Magyar Péter soha nem képviselt, s nem is védett meg: a Pride-on felvonuló tömeget.

„Nem kell félni a kétharmadtól, azt kell nézni, milyen emberek állnak a kétharmad mögött” – fogalmazott a Tisza egyik szimpatizánsa a párt kongresszusa alatt. Én viszont azt gondolom: a kétharmadtól akkor nem kell félni, ha nem egy párt (s főleg nem egy vezérelvű, egy ember személyi hatalmán, kultuszán és nimbuszán alapuló párt) áll mögötte. Hanem - mint az 1994-98-as MSZP-SZDSZ kétharmad mögött - két, egymással szinte permanens konfliktusban lévő, így egymás ambícióit fékező, egymás belső féke és ellensúlya gyanánt működő politikai csoport. A Tiszán kívüli ellenzék feladata, hogy létrehozza, a parlamentbe juttassa ezt az ellensúlyt. S elvegye Magyar Pétertől egy újabb egypárti kétharmad megszerzésének lehetőségét.