Prőhle Gergely a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának közigazgatási államtitkára volt, majd 2000-től Magyarország Berlinbe, 2003–2005 között pedig Bernbe akkreditált nagykövete. A második Orbán-kormányban a külügyminisztérium EU-s kapcsolatokért, sajtóért és kulturális diplomáciáért felelős helyettes államtitkára, majd 2014-től az Emberi Erőforrások Minisztériumának nemzetközi és európai uniós ügyekért felelős helyettes államtitkára. 2017 elejétől 22 hónapon át a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója. Ma a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Eötvös József Kutatóközpont John Lukacs Intézetének programokért felelős igazgatója. Német közéletről, belpolitikáról, pártviszonyokról, a vasárnapi németországi választás lehetséges kimeneteléről, következményeiről kérdeztük.

Van egy új film, a címe Szeptember 5., a müncheni olimpián zajló túszdrámát mutatja be egy amerikai tévéstáb történetén keresztül. Sok témát érint, leginkább a média működését, de előkerül az a zavarodottság is, ami a korabeli Nyugat-Németországot jellemezte. Az olimpiai faluban nem volt fegyveres őrizet, mert, úgymond, rossz emlékeket idézett volna, ha német katonák szögesdrót mellett őrködnének, nem vetették be a német hadsereget, mert annak bizonyos eseteit tiltotta a szövetségi alkotmány. A film végén a stáb egy német tagja az mondja, Németország ismét kudarcot vallott azzal, hogy nem tudta kiszabadítani az izraeli túszokat. Ezek a lelki terhek mintha a mai napig áthatnák a német társadalmat, és mintha volna közük a mostani német választáshoz is. Jól látjuk?

1972-ből nem rögtön a mába ugranék, hanem a New York-i ikertornyok lerombolására. Akkor én voltam a nagykövet Berlinben, az új magyar nagykövetségi épület megnyitása éppen egy napra esett 9/11-gyel. Amikor szeptember 5-ét említetted, először azt gondoltam, az osztrák–magyar-határ megnyitásával kapcsolatos történet lesz, hiszen annak a dátuma 1989. szeptember 10., a nagykövetséget is ehhez a dátumhoz igazítva nyitottuk volna. És hogy miért ugrok a New York-i terrortámadásra? A szeptember 11-i merényletet voltaképpen Hamburg egyik elővárosában tanuló arabok, Mohamed Atta és társai készítették elő úgy, hogy erről a német biztonsági szervek még kicsit sem szereztek tudomást. Ezt követően, nagyjából arra rímelve, amit a film szereplője is mond, levonták azt a tanulságot, hogy bár évtizedek óta figyelik a szélsőjobbot, közben az a békés dönerárus, aki ott élt már húsz éve Németországban, abban a pillanatban, ha választania kell a német alkotmányosság és a Muzulmán Testvériség között, akkor az utóbbit választja. Bizonyos értelemben még most is ez a helyzet, ám nem szabad elfelejteni, hogy az az agymosás, ami a német társadalmat érte, nem magától jött. Amikor J. D. Vance a müncheni konferencián nagy intenzitással ugrik neki a német elitnek – és ennek mi Magyarországról ugyebár látványosan örülünk –, akkor azt azért nem szabad elfelejteni, hogy ez a bizonyos második világháború utáni agymosás, ami a német médiában is, akár konkrét ágensek beépítésével a legutóbbi időkig zajlott, arról szólt, hogy Amerikának oda kell figyelnie, nehogy a fasiszta fenevad újra felüsse a fejét, és minden olyan apró kis jelet, ami ebbe az irányba mutat, azonnal el kell taposni. Ez nem német találmány, ezt az amerikaiak nagyon tudatosan csinálták az elmúlt évtizedekben. Az sem véletlen, hogy a kis híján szentté avatott liberális Barack Obama idején Angela Merkel sms-eit is figyelte az amerikai titkosszolgálat, mint erre utóbb fény derült. Az, hogy vigyázni kell a németekre, a huszadik század nagy tanulsága. Az első világháború után itt voltak az amerikaiak, majd elmentek, lett is belőle baj, a második világháború után nem mentek el, és rajta tartották a szemüket ideológiai szempontból is a németeken. Ennek a hatását 1972-ben is érezni lehetett, ahogy 2001-ben is – és ma is érezni lehet, amikor még mindig az a legfőbb kérdés a német politikában, hogy náci-e vagy.

Persze, de azért ennek vannak érthető okai.

Nem is azt mondom, hogy nincsenek. Ám a felelősséget sokan próbálják egyedül a német népre tolni, mely szerint ők ezt is olyan alapossággal csinálják, mint a hitlerájt meg az NDK-ban a kommunizmust. Mindennek megvan a történelmi oka, én ezzel csak azt szeretném mondani, hogy mindezt szoros amerikai emberfogással csinálták.

Szerinted az, ami most történik, az amerikai–német, a magyar–német és a magyar–amerikai–német-viszonyban, jelent-e akkora változást, amekkorát a magyar kormányközeli emberek gondolnak és mondanak erről. Avagy ez csak egy beszéd, ezek csak mondatok, nem következik belőle semmi, menjünk tovább?

Én ezt nagyon fontos dolognak tartom, és talán nem állok messze a valóságtól, ha azt mondom, hogy a Vance-beszéd és bizonyos hazai kormányzati megnyilvánulások – például Alice Weidel fogadása a Karmelita kolostorban – ugyanazokra a konzervatív-patrióta think tankekre vezethetők vissza. Vance beszédének néhány fordulata sem volt ismeretlen az érdeklődő magyar újságolvasók számára. Az utóbbi években többször is elmondtam, hogy lehet bármennyire igaza Orbán Viktornak, egy kilencvenháromezer négyzetkilométeren működő, alig tízmilliós ország vezetőjeként, szövetségesek nélkül szélmalomharcot folytat. Ez a helyzet most megváltozott. Ráadásul Vance nem Trump, nem lehet annyival elintézni, hogy beszél össze-vissza mindenfélét. Ha az ember elolvassa annak a beszédnek a kritikai elemzését különböző nyugat-európai lapokban, kiderül, hogy amikor Vance a romániai választás ügyét, vagy a brit abortuszklinika közelében imádkozó veterán katona esetét idézi, akkor nagyon okosan és taktikusan választ ki példákat arra, hol kapott gellert a nyugat-európai érték- és jogrend. Az pedig, hogy az európai elit jelentős része nem csak, hogy beavatkozott az amerikai elnökválasztás menetébe azzal, hogy mindenféle idiótának elmondta Trumpot és odaállt Kamala Harris mellé, de még gondolatban sem készült fel arra, hogy az elnökválasztás esetleg nem az ő vágyaiknak megfelelően alakul, most mutatja drámai hatását.

Van az a történeti ív, amiről ön is beszél: két nagy huszadik századi trauma, mind a kettő erősen kötődik a németekhez, onnan is indul, aztán a második világháború után kialakul egy világrend, melyben Nyugat-Németország az új német identitással, a márkával, a sporttal, az autógyártással meghatározó, majd jön a hurráoptimizmus a kommunizmus összedőlését követően, később valami fura másnaposságérzés, azután pedig az Obama–Merkel-időszak, tapicskolás egy nehezen értelmezhető, változó új helyzetben. Most pedig itt vagyunk: Vance beszéde előtt már Elon Musk is az Afd mellett kampányolt, a Trump körüli emberek egy páriakánt kezelt európai politikusnak, Orbán Viktornak udvarolnak. Mekkora változást jelent ez a korábbi dinamikákhoz képest?

Volt egy mondata a Vance-beszédnek, amit meglepő módon nem vett észre senki, és ami bizonyos értelemben egy blaszfém párhuzamra vezet. Máté evangéliumát idézte, amit annak idején II. János Pál pápa is: „Ne féljetek!”. Csakhogy ő nem a kommunista hatalomra gondolt, hanem arra, hogy ne féljetek a saját választóitoktól. Ez egy reálpolitikus elképzelés, ami szerintem abszolút helytálló – a legjobb példa erre a 2000-es osztrák Schüssel–FPÖ-koalíció. Ami új ebben a helyzetben a korábbi – ahogy fogalmaztál – tapicskoláshoz képest, hogy brutálisan néven nevezi a dolgokat, és nem Orbán Viktor Facebook-oldalán, a magyar országgyűlésben vagy a Magyar Nemzet hasábjain, hanem a müncheni biztonságpolitikai konferencián. És hogy mennyire fog ez érdemben változást hozni? Gyorsan nem, mert ez a mostani európai politikai elit nem fogja könnyen feladni a pozícióit, a belátás, az álláspontok egyeztetésének igénye egész egyszerűen a Nyugat védelmében csak nagyon lassan érik. Van egy mai jellegzetessége az európai politikai szcénának: a baloldali mainstreammel, a vörös–zöld–liberális koalíciókkal szemben a konzervatív–keresztény világnézeti politika csak akkor lehet sikeres, ha a polgári, kereszténydemokrata, kicsit liberális konzervatív értelmiségnek nem csípi a szemét, hogy egy táborba kell szorulni a szélsőjobbal. Tapasztalatból tudom, hogy ez nem könnyű.

(Hont András-Németh Róbert)

Az interjú teljes szövege az ÖT hírlevelében olvasható.