Hosszan lehet arról merengeni és értekezni, mit ad hozzá egy filmhez a zene, és főleg, hogy mivel emelhet meg egy jó filmet egy jó filmzene. A filmzenének összességében az a feladata, hogy új dimenziókat, plusz érzületeket, a kép lehetőségein túli mélységet, tágasságot adjon egy mozgóképes alkotásnak. Ismerjük azt az érzést, amikor egy filmet nézünk, és a zene éppen valami olyasmit mond el, amit a kép és a beszéd nem képes, vagy, amikor azt érzékeljük, hogy a film egy adott pontján a rendező nem beszéddel vagy narrációval akar közölni vagy érzelmileg fölfesteni valamit, hanem egy dallal.
A filmzene jó esetben olyan, mint a madeleine sütemény Az eltűnt idő nyomában című Marcel Proust-regényfolyamban – érzéki trigger, érzelmi kapcsolódás, emocionális link, ami egyfajta művészeti formából tart egy másik fajta művészeti forma felé. Pontosabban összeköti azokat. Az emblematikus filmzenékre ugyanúgy emlékszünk, mint az emblematikus filmekre. Egy jó filmzene egyben életünk filmzenéje is.
A nagy filmzeneszerző–rendező-párosokat is hosszan sorolhatjuk. Steven Spielberg és John Williams, Alfred Hitchcock és Bernard Herrmann, Christopher Nolan és Hans Zimmer, Sergio Leone és Ennio Morricone, Tim Burton és Danny Elfman, Jim Jarmusch és Tom Waits. És azokat a zenész-alkotókat is, akik nem feltétlenül egyetlen kitüntetett filmessel dolgoznak együtt, de nagyot alkottak a filmvásznon is. Nick Cave és Warren Ellis, ők most már tucatnyi mozihoz írtak fantasztikus kísérőzenét, ahogyan a Nine Ninch Nails-alapító Trent Reznor és alkotótársa, Atticus Ross is, és ugyanez a helyzet Jonny Greenwooddal, a Radiohead gitárosával, vagy éppen az izlandi Hildur Guðnadóttirral, aki a Csernobil-sorozatot vagy az első Joker-filmet látta el egészen különleges zenés kulisszával.
És ilyen partnerség volt – igen, mostantól már végképp a múlt idő indokolt, Konok Péter itt búcsúzik az elhunyt rendezőtől – Tarr Béla és Víg Mihály között. Közös munkájuk az Őszi almanach című filmmel kezdődött, de az első igazán fontos együttműködésük a Kárhozat című mozi volt 1987-ben. Ekkor Víg Mihály már évek óta a hazai underground ismert alakja, a Balaton alapítója, a Trabant tagja, aki egy időre mindezek mellett bekapcsolódott az Európa Kiadó munkájába is, valamint – ha már filmek és zene – többek közt az Eszkimó asszony fázik című Xantus János-mozi filmzeneírásában is részt vett.
Szóval a Kárhozat. A film Titanik bárjában hangzik el az egyik legemlékezetesebb Tarr-filmdal, a Kész az egész. Odakint sötét, eső, persze mindez fekete-fehérben, a bárban egy dizőz énekli, hogy „mindennek vége, vége már, nem lesz másik, nem lesz jó soha már, soha talán”. A létbevetettség fölött érzett megrendültség, a megadás, a feladás és a melankólia, és a mégis, mégis ezek fölött lebegő különös emelkedettség – ezek rokonok a Krasznahorkai-művekben, a Tarr-filmekben és a Víg Mihály-dalokban. „Ez van, ezt kell szeretni”, halljuk a Kész az egészben, ugyanakkor – idézet a Werckmeister harmóniákból – „(…) nincs ok a félelemre. Még nincs vége. Mert a Nap izzó gömbjének túloldalán lassan kiúszik a Hold. És a Nap most újra felragyog. És a Földre lassan visszatér az élet. És áradni kezd újból a meleg. És mindenkit megindultság fog el, felszabadul a sötétség súlya alól.”
A Kész az egész a Kárhozatból:
A közös munkából barátság lett, és következett az újabb összjáték, a magnum opus, az 1994-ben bemutatott Sátántangó, aminek Víg Mihály nemcsak a filmzenéjét írta, hanem a főszerepét is ő játssza. Ő Irimiás, a besúgó, a szélhámos, a hamis és bukott angyal. A Sátántangó zenéjének központi szereplője a tangóharmonika, erre a hangszerre írta a darabokat Víg, a következőben, az Ellenállás melankóliája című Krasznahorkai-regényből készült Werckmeister harmóniákban viszont előtérbe kerül a zongora és a vonósok. És azt hiszem, itt halljuk Víg Mihály filmzeneszerzői életművének csúcsát, a Valuska című szerzeményt, amit kis túlzással a végtelenségig lehet hallgatni. Ám ugyanilyen megrázóan szép az Öreg című tízperces darab is.
Tarr Béla és Víg Mihály aztán együtt dolgoztak a 2007-es A londoni férfin, majd a rendező utolsó „nagyfilmjén”, a 2011-es A torinói ló című mozin. Kettejük közös története előkerül a Kécza András által rendezett 2022-es Ott torony volt című filmben, de Víg Mihály számtalan interjúban is az életét meghatározó motívumként beszél a Tarr Bélához fűződő barátságról és alkotói kapcsolatról. A Tarr-filmek nyomán ráadásul külföldön is megismerték a nevét. „Most is csinálok egy csomó új zenét, sok filmzenét írok, csak most nem magyaroknak, hanem külföldi rendezőknek. Legutóbb egy török filmhez, most egy amerikai dokumentumfilmhez csináltam zenét. De svájci, kanadai főiskolások is felkértek filmzeneírásra. Tarr miatt megtalálnak az interneten” – ezt egy 2015-ös HVG-interjúban mesélte.
Most pedig szavak helyett a zene: itt egy gazdag válogatás a Tarr Béla-filmekhez készített Víg Mihály-filmzenedarabokból.
Borítókép: A Sátántangó jelenete / fotó: Nemzeti Filmintézet (NFI)
Bejelentkezés