Robbie Williams nem árul zsákbamacskát az új lemezével, és ezt nagyon jól teszi

Robbie Williams új albuma szemérmetlen kilencvenes évek-nosztalgia, de legalábbis erősen és nyilvánvalóan rájátszik erre az érzésre. Igazából egyszerre nyilvánvaló nosztalgiabuli és nem az, de erről majd később. A lemez címe sem hagy különösebb kétséget afelől, hogy mire gondolt a költő: Britpop. Ez persze mind nem meglepő: Robbie Williams nagy évtizede az 1990-es évek volt, akkor futott be a Take That tagjaként, majd szólópályára lépve, némi döcögés után néhány évre a világ egyik legsikeresebb popsztárja lett. Tartott ez egészen a kétezres évek elejéig, akkor valahogy kipörgött a korszellem az énekes alól, nem tudta megőrizni sem az ihletet, sem a nyerő alkotói formát, sem a relevanciát, és bár azért sikeres maradt és továbbra is meg tudott tölteni nagy helyeket, de valahogy mégis az lett belőle, amit az angolszász zenei újságírás a „has been” fordulattal ír le, szóval valaha volt fontos előadó. Ezt a lemezt szerette volna megcsinálni 1995-ben, miután kilépett a Take Thatből, mondja Robbie Williams – ez minden bizonnyal egyszerre őszinte közlés és promóciós fordulat is.

Ami Williams magyarországi percepcióját illeti, 2003-ban lépett fel első alkalommal Budapesten – a Papp László Arénában, remek koncert volt – éppen egy évvel utolsó igazán fontos, de legfontosabb lemezei közül legkevésbé izgalmas albuma, a 2002-es Escapology megjelenése után – éppen ezzel a lemezzel ütötte át a hazai mainstream népszerűség üvegplafonját. Pedig akkor már túl volt pályafutása legjobb lemezein, az 1997-es Life thru a Lens című albumon, az 1998-as I’ve Been Expecting You-n, és csúcslemezén, a gyakorlatilag hibátlan 2000-es Sing When You’re Winningen, valamint a jól sikerült és szellemes 2001-es Swing When You’re Winning című, feldolgozásokból összeállított szvinglemezen. 2015-ös Sziget-koncertjén ironikusan reflektált pályaívére: „Robbie Williams vagyok, a kilencvenes években voltam híres. Jártam iskolába, kirúgtak, voltam annak a táncolós zenekarnak a tagja [itt fejhangon belekezdett a Could It Be Magic című Take That-számba], voltam elvonón, aztán kijöttem, aztán megint bevonultam, meghíztam, lefogytam, megint meghíztam, közben pedig nemzetközi popsztár lettem.”

Egy Robbie-klasszikus:

Robbie Williams 2016-ig kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan adott ki lemezeket, közepeseket és kevésbé sikerülteket egyaránt, néhol még egy-egy sikerültebb dal is összejött, de úgy istenigazából egyszer sem tudott összejönni neki. Ugyanakkor a 2009-es Reality Killed the Video Startól eltekintve minden egyes új nagylemeze brit listavezető lett, még 2019-es karácsonyi nagylemeze, a The Christmas Present is. A 2016-os The Heavy Entertainment Show című lemez óta – melyen együtt dolgozott nagy korszaka szerző-producerével, Guy Chambersszel, akivel 2013-ban egyébként a korábbi swinges sikereket is próbálták megismételni a Swings Both Ways című albumon – azonban nem adott ki hagyományos, új dalokat tartalmazó Robbie Williams-szólólemezt. Időközben kijött pár b-oldalakat tartalmazó válogatás, valamint 2023-ban Williams Lufthaus nevű elektronikus zenei projektjének bemutatkozó nagylemeze.

Ami viszont valóban hullámokat vert Robbie Williams körül, az a dolgokat nem különösebben megbonyolítva Robbie Williams címmel ellátott 2023-as netflixes dokumentumfilm-sorozat, amely egyszerre tekinti át a popsztár zenei pályafutását és személyes élettörténetét. Hogyan lett egy Stone-on-Trentből érkező srácból – aki úgy kerül a popbizniszbe, mint Pilátus a krédóba – tinisztár, majd menő fiatal felnőtt popikon, nemzetközi szóló-gigasztár, többszörösen szétesett junkie, majd – ahogy a film és ő maga is állítja – önmagát és a magánéleti örömöket megtaláló középkorú férfi és magával is békét kötő boldog apuka. A sorozat egyszerre szórakoztató, vicces, komoly és őszinte-szembenézős, és csak egy kicsit nyálasabb a kelleténél.

Persze azért mégiscsak az az igazi, ha egy énekes-dalszerző-előadó a valós idejű zenei produkciójával gurít nagyot. És ezügyben a Britpop – melynek megjelenését először 2025. októberre tervezték, ám Williams végül kitért az akkor piacra kerülő új Taylor Swift-album, a The Life of a Showgirl elől – igen jól teljesít. A lemez borítója programadó, megalapozza az album hangoltságát, és egy valóságos pop art-műalkotás. Egy Robbie Williams szólópályafutásának korai éveit idéző festményt – kép a képben, Williams piros mackófelsőben, kiszőkített hajjal, az egyik metszőfoga hiányzik – öntik le rózsaszín festékkel Just Stop Pop! feliratú pólóba öltözött aktivisták egy múzeumban, egy ember fényképezi az akciót, a teremőr üvölt, a műalkotás előtt jegyzetelő fiatal nő hátrahőköl.

Ami pedig a zenét illeti, ahogy már említettem, a belbecs is figyelemre méltó. A helyzet kvantumi, avagy schrödingeri, a lemez képes kint is, bent is egeret fogni, egyszerre rakja fel a zsetonokat a nosztalgiarulett megfelelő helyére, ugyanakkor minden egyéb értelmezést félrerakva – persze nem lehet a kontextustól egészen eltekinteni –, önmagukban is jól sikerült számok ezek. Még azt is el tudom képzelni, hogy éppen a tematika gyakorolt felszabadító hatást a lemez készítőire: úgy játszanak el a kilencvenes évek-érzéssel, hogy a végeredmény egy csomó szórakoztató, emlékezetes, jól sikerült dal. Nem is emlékszem, mikor hallottam utoljára ennyi jó Robbie Williams-számot egy lemezen. Persze emlékszem, a kilencvenes évek végén. A kilencvenes évek-nosztalgiáról és a britpopról zárójelben szólva: az Oasis tavaly tolt le egy szupersikeres világturnét, új lemezzel jelentkezett a Pulp, nagy formában készít albumokat a Suede, koncertezett mostanság a Supergrass is, és a Blur sem olyan rég volt lemezzel és koncertekkel is aktív. Van ezért ennek a Robbie Williams-visszatérésnek ilyenfajta kontextusa is, az X generáció végképp nosztalgiakorba ért.

Az albumnyitó Rocket tényleg kilő, klasszikus elstartoló Robbie-dal, amiben egyébként a Black Sabbath legendája, Tony Iommi gitározik. Legalább ennyire emblematikus a Spies is, stadionrock-nagyballada, bármelyik korabeli Robbie Williams-albumra felfért volna. Az ugyancsak a britpop-hangulatban tocsogó Pretty Face annyira olyan, hogy a hozzá készült klip is egy ál-kilencvenes évekbeli brit zenei tévéműsor kulisszái között játszódik.

A Bite Your Tongue poszt-posztpunkos, és mint ilyen, párba állítható a You című számmal, ami meg egyenesen az harminc évvel ezelőtti Elastica együttest idézi. A Cocky az Oasisnek is tartozik legalább eggyel (de hát ez sem újdonság, a teljes Robbie Williams-pályafutásnak ihletője volt a manchesteri zenekar), viszont egy másik britpop-klasszikus, a már említett Supergrass frontember-gitárosa, Gaz Coombes a dal egyik társszerzője, és ő maga gitározik is a felvételen. Az All My Life egyfelől, mint dal, nagypálya és nagyív, másfelől nagy vallomásos pillanat – „My life is based on a true story / One of dreams, chaos and audacity (…) If I can’t be who I am, then man, I’d rather die / And I’m alright / Even if it’s just another beautiful lie / Baby, I’ve been crazy all my life”. De ebben az érzelmes modorban íródott a Human – amiben a Coldplay frontembere, Chris Martin billentyűzik –, sőt az ezeket követő szintipopos Morrissey is, melynek társszerzője a take that-es Gary Barlow, és amit akár a Pet Shop Boys is írhatott volna. Morrissey hozzám beszél, kódolva beszél hozzám, énekli Robbie a szólópályáján is jelentőset alkotó egykori Smiths-énekesről, aki egyébként a napokban jött ki Make-up is a Lie című új dalával. A referencialitás később sem marad el, a vonósokkal gazdagon nyakon öntött, fülbemászó It’s OK Until The Drugs Stop Working a partizós, drogozós évekre tekint vissza, „buli van, míg fel nem jön a nap”. A lemez végül körbeér, rakétától rakétáig jutunk, a Pocket Rocket finoman földeli az albumot.