A tervem az volt, hogy azon a pár napon, amikor az a néhány előadó játszik a Szigeten, akik érdekelnek, kimegyek a fesztiválra, aztán írok majd valamit, ahogy az az elmúlt most már kétszámjegyű évben lenni szokott. Néhány sor a hajónaplóba. A koncert- és fesztiválbeszámoló már amúgy is kihalóban lévő, veszélyeztetett műfaj, átlép rajta a tartalomgyártás és -közlés evolúciója, mindenki kezében ott az okostelefon nevű marsallbot, azonnal, vagy legalábbis nagyon hamarosan minden fent van a neten.
Egy koncertbeszámoló azonban – legalábbis én úgy vagyok vele – biztos, vagy szinte biztos, hogy nem az események kronologikus leírása kell, hogy legyen: nem annyi, hogy felment a színpadra, elénekelte, remek gitárszóló, ütős refrének, azért nem szólt annyira jól, viszont a remek látvány mindenkit kárpótolt, satöbbi.
A koncertbeszámoló szerintem tágasabban értelmezi azt, amit a színpadon látunk, elmond valamit a zenekarról, az előadóról is általában, a könnyűzenéről, a popkultúráról, akár a kultúráról általában, magunkról is, másokról is, mindannyiunkról. Szóval afféle tágasabb merengés. De most nem újságírói téziseimet szeretném itt hosszan kifejteni, azonban mégis szükség volt erre a felvezetésre, mintegy preambulumra.
Szóval koncertbeszámolók csokra volt tervben, de nem az lett. Mindjárt kiderül, miért.
Láttam amúgy érdekes koncerteket a Szigeten. Most kevesebbet, mint bármikor életemben, de ennek is megvan az oka. Középkorú pasi vagyok, a Sziget pedig ebben az évben nyilvánvalóan és nem is titkoltan a Z-generációra „lőtt”, kifejezetten ez a korosztály lett a rendezvény célcsoportja, majd a Sziget utáni adatokból meglátjuk, mi sült ki ebből. Jellemzően az ő kedvenceiket hozták el 2025-ben, őket akarták ezzel becsalogatni a Szigetre, melynek teljes vizuális kiszerelése erre a generációs igényre reflektált.
A Sziget persze már jó pár éve mozdul a nagyon hangsúlyos látványvilág és az ingergazdagság felé, de ez idén csak tovább fokozódott – nem csak nagyban, a nagyobb színpadok szintjén, hanem kicsiben is. Mindenhol van valami apró süti, kis izé, fényalagút, világító bizbaszok, különös popup-koncertek – tegnap például egy Dogshow nevű produkciót láttam, egy kutyamaszkos dobos és szintis vezetett elő agyament produkciót egy tenyérnyi színpadon, valamelyik szigetes út mentén. Szóval minden jól fotózható, instázható és tiktokolható, mindig történik valami, egy percig sem unatkozhat az állandó ingerbombázásra rászoktatott Z-generációs.
Na, de vissza az érdekes koncertekre. Az első napon láttam Little Simzt, aki egy londoni énekes-rapper – született Simbiatu Ajikawo –, nem mondom, hogy naponta hallgatom (havonta sem), de ismerem a dolgait, és bírom is. A zenekarával lépett fel, és nagyon jók voltak. 2019-es Grey Area című nagylemeze óta ismert, legfrissebb albuma az idei Lotus, melyben többek közt arról mesél, hogyan váltak el útjai mindenféle súlyos anyagi és érzelmi konfliktusok után volt producerétől, Inflótól.
Belenéztem az ausztrál Empire Of The Sun mitologikus, sosem volt (színpadi) tájon játszódó pszichedelikus, indie-s diszkójába. A zenekar népszerűségét jelzi, hogy a fesztivál második legnagyobb színpada, a Revolut annyira megtelt, hogy egy idő után úgy éreztem magam, mint a mesebeli sündisznó, aki kiszorult a küszöbre. Azért jó volt.
Aztán tegnap este például láttam a Hermanos Gutiérrez nevű, Zürichben üzemelő ecuadori-svájci párost, amely lassacskán lögybölődő, monokróm, melankolikus, latinos gitárzenét játszik. Hat nagylemezük van, a legutóbbi, a Sonido Cósmico 2024-es. Ha valami tex-mex-filmet forgatnék, biztos, hogy őket pattintanám be filmzenének. Így, olyan öt-hat dal után kicsit unalmasak. De addig nagyon jó volt őket hallgatni.
Belefutottam a Sorvina nevű, New York-i gyökerekkel rendelkező, Berlinben élő énekes-hiphopper és zenekara előadásába. Remek volt, a hatvanas-hetvenes éveket idéző neosoul, aminek amúgy a kilencvenes években, a kétezresek elején volt az aranykora, Lauryn Hill, Erikah Badu, Angie Stone, ez a vonal. A Sorvina első EP-je mostanság jelent meg Oh, The Places You’ll Go címmel. Ajánlom. Belenéztem az iráni-holland énekes-dalszerző, Sevdaliza elektropopos nagyszínpados műsorába is. Untam.
Futtában azt is láttam, hogy a Bohemian Betyars nagy hepajt csapott a The Buzz nevű színpadon, de ez nem meglepő, nagy hepajt szoktak csapni. Csak a szoki, ahogy a fiam mondaná.
No, de nem kifejezetten miattuk mentem ki a Szigetre tegnap, hanem FKA Twigs művésznő megtekintése végett. A jamaikai, spanyol és angol felmenőkkel rendelkező Tahliah Debrett Barnett táncosként indult – ez a mai napig is látszik a produkcióján, de erről később – aztán a kétezres években váltott zenére, LP1 című bemutatkozó nagylemeze 2014-ben jelent meg. Ezt 2019-ben követte a Magdalene című album, amin art pop, R&B, experimentális zene, elektronika és komolyzene keveredik. Legutóbbi lemeze, az idei Eusexua ugyancsak meghökkentő album minden eddiginél erősebb elektrós, technós, tánczenés ihletettséggel, és akkor a klipekről még nem is beszéltem (érdemes rájuk nézni), de ezen már meg sem lepődünk. Közben nem csak a zenéje, hanem a magánélete is a lapokba került: járt Robert Pattinsonnal is, a Shia LaBeuffel folytatott kapcsolatából pedig botrány és (bántalmazási) pereskedés lett. Ennyit a pályaképről.
Jó ideje esik szó arról a popzene körüli közbeszédben, hogy ez az időszak a szólóelőadók kora, a legnagyobb popsztárok mind szólóelőadók – egyébként szólóelőadó nők –, a zenekarok háttérbe szorultak, a feljövő, igazán jól látható produkciók mind egy ember köré épülnek. És hogy mindez jól tükrözi a korunkat, az individualizmust, azt, hogy az egyemberes produkciók jobban futtathatók a közösségi médiában. Ahogy egyébként, zárójel, a politika is egyre inkább az egyes ismert emberekről szól, és nem „zenekarokról”, vagyis pártokról. Orbán és Magyar Péter, hogy mást ne mondjak.
Mindez a koncertszínpadon is reprezentálódik manapság. A legnagyobb sztárok színpadi előadása is a főszereplő köré épül, nem nagyon van zenekar, vagy ha állnak is zenészek a színpadon, a háttérben tevékenykednek, van esetleg tánckar vagy vokalisták, de ők is mellékszereplők. Az, hogy egy szólósztár fellépésén ő áll a fókuszban, persze nem újdonság, de az, hogy mi a koncertjeik mai kiszerelése, az igen.
FKA Twigs koncertjén az idő jelentős részében egyetlen zenész sem állt a színpadon. Ez az elektronikus fókuszú – néhol pumpálós, néhol széttekert, glitch-elt – zene persze nem igényel hagyományos pop-rockzenekart, de az, hogy a zene – legalábbis – működtetésének aktusa sem történik meg az élő előadásban, az azért mégiscsak újdonság. Ahogyan az is, hogy bizonyos pontokon úgy szól az ének, hogy senki nem énekel, de még csak nem is imitál mikrofonba éneklést. Ez itt a legalizált playback, mondhatnánk, de mivel nem hárompálcás haknielőadókról van szó, inkább azt mondom, egészen különös, ahogyan a koncert ilyen módon illusztratív, reprezentatív, kvázi virtuális zenei aktussá alakul. Ahol az egész alapértelmezett logikája, a jelen idejű akció nem feleltethető meg annak, amit sokáig a koncert szó alatt értettünk.
Lovasi András nyilatkozta mostanság valahol, hogy ez a szisztéma – mármint az, hogy a nagyszínpadokat eluralják ezek az egyszemélyes, a klasszikusan értelmezett koncert tartalma felől nézve kiüresített produkciók – egy idő után unalmas lesz. Hát, meglátjuk. Ezek a popkulturális produktumok azért láthatóan találkoznak egy generáció kulturális, életmódbeli megélésével.
A színpad hátsó traktusába egy fém állványzatot építettek, többek közt ezen dolgozik FKA Twigs tánckara. Olyan ez az egész, mondom a koncert közben a mellettem álló haveromnak, mint egy modern táncszínházi produkció izgalmas aláfestő zenével. Mehetne akár a Trafóban vagy a Katona József Színházban is. Aztán éles váltás, a koncert második fele, vagy inkább harmadik harmada átmegy egy szál zongorás lírába, ami leginkább FKA Twigs egyik vállaltan nagy ihletadóját, Kate Bush-t idézi meg. A fellépés addigi része meg több ponton is a csúcskorszakát élő Madonnát juttatja az eszünkbe. Nevetek, amikor fel is hangzik egy Madonna-dalrészlet.
Nos, ami ezt az illusztratív, reprezentatív, egyszemélyes attitűdöt illeti, a Sziget első napján fellépő Charli XCX talán még FKA Twigsre is köröket vert.
A kortárs könnyűzene egyik legnagyobb sztárja egyes egyedül lépett színpadra. Se zenészek, se táncosok, se senki. Csak ő egy neonzöld bugyiban, egy azonos színű topban és sötét napszemüvegben. A neonzöld a popkult-sajtóban sokat emlegetett brat színe, amiről senki nem tudja, hogy valójában mit jelent, viszont folyamatosan zajlik körülötte a diskurzus. Úgy működik, mint egy rendes, homályos reklámipari buzzword. Amúgy, ha jól értem, a felhőtlen szórakozást akarja lejelezni, meg azt, hogy az ifjú popkultúra-fogyasztó vállalja önmagát, fityiszt mutat a világnak, satöbbi.
Első ot.hu-s cikkemben – ott éppen Donald Trump kapcsán – írtam, hogy „Minden kor egyúttal a jelenségek és a szimbólumok világa is. A hinduk szerint ez a világ egy álomban álmodott álom. »Jelképek erdején át visz az ember útja, s a vendéget szemük barátként figyeli«, írja Charles Baudelaire Kapcsolatok című versében”, és ez Charli XCX-szel is így van.
Az a gesztus, amit a színpadon felmutatott, egy falusi diszkóhakni, egy punkos sercintés és egy poszt-popart-prezentáció keveréke. Egy egészen különös szerep. Egyfelől zavarba ejtő, másfelől tiszteletet parancsoló – mégiscsak az van, hogy itt valaki egyedül áll ki a világot jelentő deszkákra, és képes is jelenléttel megtölteni a színpadot –, harmadrészt meg nekem egyáltalán nem tetszik, de ez a dologra magára ránézés szempontjából, valamint abban az összefüggésben, hogy itt valami nagy erőkkel megmutatja magát, és ez a valami emberek tömegeit vonja hatása alá, mellékes.
No, hát így lett ebből a szigetes koncertbeszámolóból popkult-filozófiai merengés. Öregedni szar, de izgalmas élmény.
Borítókép: FKA Twigs a Szigeten / fotó: Sziget Fesztivál
Bejelentkezés