Minden kor egyúttal a jelenségek és a szimbólumok világa is. A hinduk szerint ez a világ egy álomban álmodott álom. „Jelképek erdején át visz az ember útja, s a vendéget szemük barátként figyeli”, írja Charles Baudelaire Kapcsolatok című versében, és valóban, hogy Pajor Tamás Neurotic-dalszövegét parafrazeáljam, nekünk minden jel. Értem már, mi az ellenőrben a kés szerepe. Nagy hibát követ el az, aki szinte az orra hegyével érinti a festményt, úgy próbálja megérteni, hogy mi van a szeme előtt. Azt úgy nem lehet nézni. Minél nagyobb a kép, annál messzebbre kell hátrálni, hogy megértsük, mi az, amit látunk. Egy nagyobb Bosch-alkotáson közelről csak az egyes furcsaságokat, őrületeket, retteneteket vesszük észre, nem értjük, mi történik ott valójában, hogy hol vagyunk. Persze lehet, hogy távolabbról sem, de ezt csak zárójelben.

Néztem, ahogy tavaly novemberben ismerősök és ismeretlenek értetlenkednek Donald Trump győzelmén. Az nem lehet, hogy egy ilyen, egy ilyen nyerjen. De milyen? Minden kor minden vezetője szimbolikus megjelenítője térnek és időnek. Tükörkép. Nem tud nem olyan kép lenni, nem olyan személy és személyiség, amelyben emberek magukra ne ismernének. Éppen ezért emelik maguk fölé a vezetőt. Hogy az a kép, amiben fölismerni vélik magukat, valóságos vagy konstruált, valójában – vizsgálatunk tárgyát tekintve – lényegtelen is. De persze, mert politikáról beszélünk, többnyire konstruált. A politika a látszatok világában maga is látszat. A tudatipar tükör a tükörben. Nem is véletlen, hogy az utóbbi évtizedekben egyre erősebben kapcsolódnak össze ennek a bizonyos tudatiparnak a különféle területei. A pop- és tömegkultúra, a kommunikáció, a politika, és új belépőként a közösségi média, mely ugyancsak látszat a látszaton belül. A leglátszatabb.

Amikor egy Trump-fotóra ránézek, sok mindent látok. Egy dörzsölt fickót és egy csörgősipkás bohócot egyaránt. Látom a kaliforniai aranyláz idején megtollasodott gazfickót, látom a Las Vegas-i szerencsejátékost, látom a texasi kocsmában piáló palit, a fiatalkori képein a Netflix második világháborús filmjeiből ismerős allamerican boyt. Látom az idősödő Elvist, látom a bizniszment, akinek ne kérdezzük, honnan van az első egymillió dollárja. Látom azt a figurát, akire, ha ránéz az átlag amerikai – bármit is jelentsen ez – azt gondolja, ha neki is összejött, nekem is összejöhet.

Hallom azokat a – bizonyos értelemben teljesen jogos – észrevételeket, hogy miként állhat az úgynevezett elitellenes érzelmek élére egy olyan fickó, aki maga is az elit része. Ezzel kapcsolatban két dolgot érdemes megjegyezni. Egy. Teljesen mindegy, hogy honnan jött Donald Trump, és mi a társadalmi státusza, ha a szimbolikus figurájába egyébként a szavazó képes belelátni azokat a tartalmakat és vágyakat, amelyek az ő maga számára fontosak. Amikkel azonosulni akar és amikkel azonosulni képes. A sztárkultusz rendkívül bonyolultan és finom mechanikákkal működő rendszer. A rajongó ránéz a sztárra, és azt gondolja, őbenne van valami belőlem, ugyanakkor több is nálam. A sztár egy kicsit olyan, mint egy üres vizeskancsó, amit a rajongók vágyai töltenek fel tartalommal. A forma adott és meghatározó, de a tartalom bizonyos korlátok között ízlés szerint alakítható.

Ugyanakkor fordítva is igaz: a sztár nem tud egészen más lenni, mint ami a lényege. A Maszk című 1994-es filmben a Jim Carrey által alakított félénk, ügyefogyott, kétbalkezes banki alkalmazott ugyan kifordul önmagából, amikor az arcára ráolvad a maszk, de csak olyan mélyen rejlő tulajdonságok robbannak ki belőle, amik eltemetve addig is ott voltak, odabent. A politikus viselkedése is csak akkor hihető és azonosulható, ha azok a vágyak és igények, amiket a szavazók belelátnak, egyébként is létező belső tartalommal, tulajdonsággal, hangoltsággal találkoznak.

Kettő. Akármennyire is manipulált a kép, akár dörzsölt csirkefogó, akár csörgősipkás bohóc Donald Trump, akár művelt, akár nem, akár tahó, akár nem, valami esszenciálisat eltalált az amerikaiak lelkében, és fordítva, valami olyat láttak és látnak meg benne a választópolgárok, amivel nagyon mélyen képesek azonosulni. Lehet, sőt nagyon is kell az okokat kutatni és elemezni, az elhibázott járványkezelés utóhatásaitól a gazdasági nyavalyákig és a túltolt identitáspolitikai nyomulásig, ám egy biztos: ha Trump figurája nem volna valahogy nagyon mélyen – mondjuk úgy – ismerős az amerikaiaknak, nem szavaztak volna rá. Ilyen mélyen ismerős volt a magyaroknak Kádár János imázsa, vagy Horn Gyuláé. És ilyen mélyen ismerős Orbán Viktoré is. Magyar Péteré is, teszem hozzá. Rákosi Mátyásé például, azt hiszem, sosem volt azonosulható, néhány év után – persze kellett ehhez Sztálin halála – le is dobta magáról a magyar társadalom. És nemcsak őt, a rendszerét is.

Lehet nem szeretni, lehet fölháborítónak tartani Donald Trump alakját, csak, amikor a teljes képet nézzük, ennek valójában nincs jelentősége, nem a jelenséghez fűződő személyes viszonyunk a vizsgálat tárgya. A vizsgálat tárgya a jelenség. És ha vizsgálatunk tárgyává a jelenséget tesszük, máris könnyebben érthetjük meg, miért éppen Donald Trumpot választották azok az amerikaiak, akik azt akarták, hogy mostantól ne úgy legyen, ahogy eddig volt. Ám ahhoz arra van szükség, hogy képesek legyünk fölvenni, legalább rövid időre, egy szenvtelen – igen, szenvtelen –, szemlélődő, tárgyilagos pozíciót. Ma minden, ami a közélet terében történik, sőt, valójában szinte minden, ami az életünk valóságos és virtuális bugyraiban a hangoltságunkat befolyásolja, ez ellen dolgozik.

Hogy miért van ez, és mi ennek a bizonyos értelemben tragikus következménye, az jó kérdés – de az már egy következő írás témája.