Mozgalmasra sikeredett, sikeredik az idei fesztiválnyár. Nem is tudom, mikor volt legutóbb olyan időszak – egyáltalán volt-e ilyen –, amikor ennyire központi helyet foglaltak el ezek a rendezvények a hazai közbeszédben.
Ha 2025 és nyári fesztiválok, akkor toposzjelleggel előkerül a mocskos fideszezés, ami, hogy mit is jelent és mennyit is ér, majd 2026 áprilisában fog kiderülni. Megszűnt két kisebb, de kedvelt fesztivál, a Kolorádó és a Bánkitó, az előbbi esetében – mármint, hogy miért lett vége – kifejezetten politikai szempontok kerültek az asztalra, de az utóbbi körüli diskurzus sem nélkülözte a közéleti megközelítéseket. Aztán ott volt a Campus fesztiválos Majka-balhé, a főbelövős, úgymond, geg, ami továbbvitte az előadó Csurran-cseppen című slágerét kísérő közéleti habzást. Végül, de nagyon nem utolsó sorban, a talán legnagyobb botrány, az ír Kneecap hiphop-zenekar szigetes koncertje, illetve annak betiltása által kiváltott irgalmatlan perpatvar, szópárbaj, ideológiai- és kultúrharc.
(Mi magunk is foglalkoztunk a fesztiválok kérdésével. Nefelejcs Gergő vonatkozó cikke itt található, Az Csemegepult pedig adást szentelt a rendezvényeknek az ÖT Youtube-csatornáján.)
Nos, tehát, ha ezen a nyáron elhangzott az a szó, hogy fesztivál, akkor nem feltétlenül, sőt, biztosan nem ezeknek a rendezvényeknek az eredeti és alapvető értelmezései, a zene, a szórakozás, az együttlét vagy a kultúra kerültek elő. Nem hinném, hogy a szervezők, rendezők különösebben örülnének ennek.
Van azonban egy fesztivál, ami se nem giga, se nem mega, nem túl trendi, ám el is kerülték, el is kerülik a botrányok. Viszont rendelkezik egy kisebb, de nagyon lelkes követőbázissal, melynek tagjai évről évre megjelennek a rendezvény helyszínén. Ez a Fekete Zaj, amit Mátra-Sástón, egy kempingben rendeznek. Kerülném az objektivitásnak még a látszatát is: ez az egyik kedvenc hazai zenei rendezvényem.
A Fekete Zaj valamikor úgy indult, hogy kifejezetten a sötét zenék, a dark rock, a dark és extrém metál köré szerveződött. Ez a hangoltság és alaptónus végül is máig megmaradt, ám a szervezők – igen bölcsen – az elmúlt néhány évben jó ízléssel és jó arányérzékkel nyitottak az alternatív rock, az indie és az izgalmasabb elektronikus zenék irányába is. A zeneipar több területén is aktív Varga Balázs Zéró és csapata nagy lelkesedéssel, és ha jól látom, nagy áldozatvállalással és az anyagi finanszírozhatóság határterületein bolyongva, de eddig végül mindig sikerrel rendezik meg a Zajt.
A fesztivált ügyesen építik, vannak év közben is rendezvényeik, koncertjeik, amik a márkához, a nyári megmozduláshoz kapcsolódnak, jól látják a rétegműfajokon belüli trendeket, minden évben van valami kis extra, valami különlegesség, amivel még olyanokat is be tudnak húzni, akik mondjuk éppen csak egy-egy koncert kedvéért mennek fel a Mátrába. A Zaj bázisa persze inkább elkötelezett társaság, úgynevezett – kicsi, de lelkes – törzsközönség: mennek, ott vannak több napig, kifejezetten erre a fesztiválra készülnek év közben. Kérdés, hogy meddig és hogyan fenntartható egy ilyen fesztivál – én őszintén drukkolok, hogy így és sokáig.
Én a nem rendes Fekete Zaj-hívek alcsoportjába tartozom, általában csak egy-egy napra érkezem, főként akkor, amikor valamilyen különleges esemény, koncert csalogat a fesztiválra. Ugyan popkultúra-nagyfogyasztó, de középkorú, kiérdemesült fesztivállátogató vagyok, langsam spazieren, bocsássa meg nekem ezt az ég és a Zaj rendezőgárdája.
Az idei apropó a Sexepil együttes fellépése volt. A zenekar azzal állt elő, hogy az éppen idén 30 éves nagylemezét, a Sugar For The Soul című albumot fogja teljes egészében elővezetni a fesztiválon. Ez azt jelentette, hogy összeáll a hazai alternatív rock egyik leglegendásabb zenekarának második nagy felállása, amely 1988-tól a 2000-es évekig működött. És akkor itt nyitok egy kisebb zárójelet.
A Sexepil még Sex-E-PIL-ként a nyolcvanas évek elején alakult, a korszak Bowie-s, Talking Heads-es, art popos, posztpunkos hatású zenéjét játszotta változó felállásban, de az együttes végig Hegyi Zoltán énekes, Kocsis Tamás gitáros, László Viktor basszusgitáros és Vangel Tibor dobos köré épült. 1987-re ez a négyes felállás letisztult, a zene a modernebb, nagyobb ívű, sötétebb tónusú gitárzenék felé mozdult, 1988-ban pedig a felpezsdülő, rendszerváltáskori lemezpiacon alakult Ring Kiadó gondozásában megjelent az Egyesült Álmok című nagylemezük. Ám mire igazán beindult volna a szekér, Hegyi és a zenekar útjai elváltak. A Sexepil – ekkor már így írták a nevüket – nemzetközi ambícióktól fűtve egy holland énekessel, Mick Ness-szel folytatta – vele három lemezt adtak ki: Love Jealousy Hate (1990), Against Nature (1992) és Sugar For The Soul (1995). Később Mickkel is elváltak az útjaik, hosszabb szünet következett, majd 2014-ben jött egy új album, a Your Scream is Music, amin a dobos, Vangel Tibor énekelt. Az utóbbi években azonban az együttes nem mutatott semmilyen aktivitást.
No, hát, ha az ember többek között ezeken a zenéken is szocializálódott, akkor fogja magát, és nekiindul a Mátrának. A Fekete Zaj, rendkívül helyénvaló módon, fesztivál-buszjáratot, afféle shuttle-t is üzemeltet, jegyet a rendezvény honlapján lehet vásárolni, indulás a BOK Sportcsarnoktól, tiszta ügy. A fesztivál maga semmi flanc, tényleg a kemping területén, ahogy a Hungária együttes énekelte annak idején. Nincs VIP, nincs csinnadratta, nincs vurstlihangulat, nincs gourmet-ellátás, viszont van finom pizza és bagel, továbbá korrekt kiszolgálás, és van oldszkúl fesztiválhangulat – némileg, mint a korai Szigetek, de még az is kicsiben. Nincsenek igazán sokan, ettől a rendezők minden bizonnyal nem csapkodják a feneküket a földhöz, de délutánra-estére azért szépen összejövünk az úgynevezett festői környezetben.
A Sexepilnek jobban állt volna a szürkület vagy a sötétség, de minden bizonnyal így lehetett őket beilleszteni a programba. A délutáni verőfényben kezdtek a fesztivál Fanyűvő elnevezésű nagyszínpadán. A holland énekesből az évek alatt ősz hajú decens úr lett, de most is hibátlanul hozza az artisztikus, David Bowie-s frontembert – közben egész enyhén Lucius Malfoyra is emlékeztet a Harry Potter-filmekből –, miközben a zenekar – mely egy vendégzenésszel, a Heaven Street Seven gitárosával, Ábrahám Zsolttal kiegészülve lépett fel – tolja a hömpölygő, zúzós, néhol pszichedelikus számokat. Az albumot annak idején Amerikában vették fel, abban a stúdióban, a wisconsini Madisonban található Smartban, ahol részben a Nirvana Nevermind című nagylemeze is készült. Volt külföldi lemezkiadós szerződés, voltak nemzetközi remények, az album Jerusalem című számát játszotta a Music Television is.
Ez a dal természetesen elhangzott itt is – másodikként, a nyitó, lendületes Point Blank után, hiszen a Sexepil tényleg akkurátusan, az album sorrendjében adta elő a dalokat. No expectations, no one will die. Jól játszanak, jól szólnak, még az is lehet, hogy idén nem utoljára halljuk ezt a koncertműsort. A koncertet Mick Ness kedvenc Sugar For The Soul-számával, az India Songgal, és ráadásként a Love Jealousy Hate egyik kulcsdalával, az Angellel zárták. Kár, hogy a Sexepil karrierje annak idején ezzel a lemezzel nem csak tetőzött, de meg is rekedt, meg is szakadt. Zsákutcás magyar történelem.
A Sexepil előtt a 2000-es évek hazai indie popjának szépreményű zenekara, a máig is létező Amber Smith lépett fel, ezúttal triófelállásban, alkalmi dobossal. A jubileumi lemezújrajátszó-koncert után pedig, ha már hazai legendák, még inkább kilengett a kultuszméter, ugyanis az 50 éves Vágtázó Halottkémek következett, melynek frontemberével, a csillagász-sámán Grandpierre Atillával márciusban olvashattak interjút az ÖT oldalának olvasói. „Az ősi időkben még léteztek olyan alkotó jellegű közösségi, társas ünnepek, melyek célja a nagy egésszel való lelki összekapcsolódás volt. Ezekben mindenki részt vett. Arra törekszünk, hogy velünk ez ma is így legyen a próbákon és a koncerteken” – mondta Grandpierre, és ha jól láttam, ennek ez alkalommal is igyekeztek megfelelni.
Az intenzitás a VHK után sem csökkent, sőt, mi az hogy. Jött a finn Oranssi Pazuzu valamiféle súlyos, hangos, komplex, elsöprő erejű black metallal, amit én magam csupán tisztes távolságból szemrevételeztem, és az Orbán-féle székely bácsis bon mot-t tudnám iderángatni: Szép, szép, de otthonra nem kéne. Ennek teljes egészében ellenpontja volt Barkóczi Noémi és zenekarának finom, kecses, artisztikus dalparkja, ami éjféltájban nagyon jól szólt a Fekete Zaj Osztálykirándulás nevű kisszínpadán. (Barkóczi Noémivel is készült egyébként interjú az ÖT oldalára, itt olvasható.)
Indulás előtt még belehallgattam az ugyanezen a színpadon fellépő cseh Manon Meurt remek, sodró gitárzenéjébe, megállapítottam, hogy az énekes-gitáros, Kateřina Elznicová úgy énekel, mint a fiatal Patti Smith, most pedig a kedves olvasónak említem: figyelmet érdemelnek.
A Fekete Zajra menni jó, idén is jó volt, azt a valamit, amit kulturális szövedéknek nevezünk, az ilyen kisebb, rétegekre szakosodott, de nélkülözhetetlen produktumok, vagy inkább úgy mondom, közös szívügyek teszik teljessé. Maradjon is ez így.
Borítókép: Fekete Zaj / fotó: Fekete Zaj Facebook
Bejelentkezés