spotify Hallgasd meg!

A mai, villanykapcsoló-logika (egyik állás, másik állás) szerint működő közéleti kommunikációban ennél nyilvánvalóbb dolgokról sem könnyű beszélni, hát még a Pride kérdéséről. Persze erről is csak akkor nehéz, ha az ember mindenféléket gondol egyszerre erről az ügyről. Nos, hát én mindenféléket gondolok egyszerre. A hétvégi Orbán-beszédet talán nem kell felidézni – a mai állás szerint a kormány, ahogy fogalmaznak, gyermekvédelmi okokból nem engedélyezné a rendezvény szokásos haladási útvonalát, hanem az Andrássy útról egy zárt helyre küldené a Pride-ot. Szóval, ha előkerült ez a kérdés, akkor mondanék is valamit. Illetve valamiket.

Egy (*nem, nem változtam Nógrádi Györggyé, egyszerűen csak érdemes szigorúan különválasztani a szempontokat). Mindenki éljen úgy, ahogy szeretne. Férfi nővel, nő nővel, férfi férfival, férfi vagy nő egyedül. Gyerekkel vagy anélkül. Gyerekkel szerintem szórakoztatóbb, és a gyerekvállalással talán még hozzá is adunk valamit a létezés összességéhez. Az állam azonban ne szóljon bele abba, ki hogyan él. Ez utóbbival meglepő vagy nem meglepő módon Alice Weidelt, az AfD vezetőjét ismétlem, aki ugyanezt jelentette ki budapesti sajtótájékoztatóján. Ott még azt is hozzátette: a család az, ahol a gyerekek vannak. Ebben is egyetértünk. Ez az egész, mármint az előbbieket deklarálni természetesen bugyuta egyszer-egynek tűnik, de tudja a fene: manapság az ilyen szövegekben ezt is leírja az ember, még a végén azt hiszik, hogy nem így gondolja. Meg talán nem is árt tisztázni az alapokat és a kiindulópontokat.

Kettő. Identitáspolitikai nyomulás, tudatipar van. Létezik. Ha az ember moziba jár, bekapcsolja a Netflixet, használja a közösségi médiát, tudja, látja. Látta a párizsi olimpia megnyitóját is. Emlékszik az Iman Helif-ügyre. Van, aki ezt mindösszesen örömtelinek, edukatívnak, progresszívnek látja és tartja, és van, akit ez az egész rettentően idegesít és azt gondolja, ez a fajta társadalommérnök-attitűd túl van tolva és káros. Mind a két álláspont legitim. Én az utóbbit gondolom.

Három. A Pride ma már nem forradalmi megmozdulás, inkább (felső-)középosztályi dzsembori, identitáspolitikai jófejfesztivál, corporate, multicéges imázsparádé – főként az utóbbi arca szörnyen modoros és hamis. Ráadásul az LMBTQ elnevezés elidegenítő és neutrális, tartalmilag aggályos, számosan nem is tudnak mit kezdeni vele. LMBTQ-közösség, LMBTQ-ember. Mit jelentenek ezek a kifejezések? Jelentenek egyáltalán...