A nullás pályán úszom. Ha becsukom a szemem, olyan, mintha az űrben lebegnék. Ladies and gentlemen, we are floating in space, mondja be egy bátortalan női hang a Spiritualized zenekar azonos című nagylemezén, mindjárt az első pillanatban. Ez a felütés, az alapállítás. Hölgyeim és uraim, az űrben lebegünk. Egy barátom fia szerint

„mindig az űrben vagyunk”.

Igen, mindig az űrben vagyunk. De nem elég az űrben lenni… nem, nem azzal folytatom, hogy annak is kell látszani, hanem azzal, hogy ezt – mármint a lebegést az űrben – érezni is kell. Anélkül az egész csak elmekonstrukció. Tehát, amikor a nullás pályán úszom és becsukom a szememet, az űrben érzem magam. Literálisan, mondaná a kamasz fiam. Elég csak, ha nem látom a helyet, ahol vagyok, befelé koncentrálok, és az érzésekre hagyatkozom. Vagy nem is: nem hagyatkozom, nem koncentrálok sehová, becsukom a szememet és átadom magam az ügymenetnek. Mint Luke Skywalker, amikor Obi van Kenobi a fejére helyezte azt a sisakot az Ezeréves Sólyom fedélzetén. Nem csinálok semmit. Mindent nemcsinálok.

     A nullás pályán úszom. Az eleje nehéz. Az első három hossz szenvedés. Hónapokkal ezelőtt voltam utoljára az uszodában, pedig csak egy negyedóra innen busszal. Halogatásban világbajnok vagyok. Ötven méteres a medence, a harminchármas olcsóbban adja az illúziót, hogy végeztem egy hosszal. Az izmok nehezen lépnek szolgálatba, ránézek az órára, tizenegy-harminchat, önmagam előtt is elszégyellem magam, hogy elkezdek alkudozni az egyik felemmel, na jó, tizenkettő-harmincig úszom, az olyan kerek időpont. A másik hang azonban közbeszól, fölkérdez – mint az egyszeri újságíró a szóvivőt –, hogy márpedig miért nem tudok legalább egy egész órát eltölteni ebben a medencében. És még azt a kissé szigorú, egyben diadalmas arckifejezést is mellékeli hozzá. A bennem élő szóvivő itt meghajlik az offenzíva súlya alatt, és belátja, ha már itt van, ne azt keresse, hogyan lehet minél előbb szabadulni az önként vállalt kötelmek alól.

     Haladok rendületlenül béna mellúszóstílusban. Nézem a többi pályát, az úszómestert, aki ráérősen olvasgat valamit, méregetem a hatalmas belmagasságot, a lelátókat. Becsukom a szememet, megint az űrben lebegek egy ideig. Aztán kinyitom. A medence végén egy idős nő béketalpakat pakolgat egy vászontáskából. Ahogy közeledem, látszik, hogy meg fog szólítani. Bejöhet-e, kérdezi. Kissé értetlenül nézhetek, mert hozzáteszi, vannak, akik elküldik, most ők úsznak ebben a sávban. Belép a medencébe, és szinte nyaktörő tempóban rajtol el. A minap zuhanyozás közben azt számolgattam, hol van a múltban az a pont, ami ugyanannyi időre van a jelentől, mint az a jövőbeni, amikor már nagyon öreg leszek, sőt, talán már nem is élek. Valahová a kétezres évek legelejére ugrottam vissza. Megint becsukom a szemem, nem vagyok sehol.

      A legjobb az a rész, amikor már tényleg nem figyelek. A mozdulatok automatikussá válnak, az akarat, a törekvés belesimul a cselekvésbe. Ha így maradnék, addig mennék, amíg végletesen ki nem merülök. Eszembe jut, hogy úgy egy hete rákattintottam a Rakéta magazin egyik cikkére, ami azzal csábított, hogy talán megfejtették, mi történt az ősrobbanás előtt. Ha jobban belegondolok, persze azt sem tudom ésszel felérni, mi az, hogy ősrobbanás, és azt sem, mi történt utána. Egyáltalán, miféle perspektívák, miféle horizontok ezek. Észrevettem, hogy mostanában mindig az idő körül kötök ki.

Egy ideje azt figyelem, valahogy mindig kikötök az idő körül. Irritál az idő gondolata, matatok körülötte, talán azt sem tudom pontosan, hogyan érjek hozzá. Megérinteni az időt, miféle gondolat ez is. Úszok tovább, becsukom a szemem.

     A cikk egy norvég kvantumfizikus, Maria Strømme elméletét ismerteti, aki tanulmányában azt állítja, a tudat nem agyi folyamatok mellékterméke, hanem olyan létező, ami minden általunk ismert dolog, az anyag, az idő és a tér alapját képezi. A tudat az elsődleges, minden más csak azt követően jön létre. A klasszikus téridő egy mélyebb, téridőn kívüli rendből eredeztethető. Az internetes lap oldalán felugrik egy hirdetés, a mozgóképen egy hevesen gesztikuláló alak próbál meggyőzni egy banki szolgáltatásról, bezárom. Az egyéni valóság csupán az univerzális tér összeomlása után alakul ki, írja a tudós – az ősrobbanás előtt a valóság időtlen és megkülönböztethetetlen potenciálként létezett, tér, idő és anyag nélkül, ez a valóság minden lehetséges konfigurációjának szuperpozíciója, amely a tiszta potenciál állapotában létezik. Az elme, a gondolat és a tudat az Atya, a Fiú és a Szentlélek, állapítja meg egy ponton Strømme.

     Úszok, kinyitom a szemem. Minden, amit látok és gondolok, amit érzek, az uszoda, ez a délidő, az a másik ember ott a másik sávban, én, aki itt úszom, és néha azt érzem, az űrben lebegek, ez mind az összeomlásból létrejött struktúra része. A kvantumfizikában a hullámgörbe megfigyelés hatására összeomlik, a szuperpozíció megszűnik, az elemek bázisállapotot vesznek fel.

A gondolat a formátlan potenciált strukturált formákká omlasztja össze

– írja Strømme. Tizenkettő harminchat, végeztem. Kimászom a medencéből. Majdnem olyan, mint amikor az űrhajós a súlytalanságból visszaérkezik a Földre.

 

 

Borítókép: A Pale Blue Dot, a Halványkék pötty, azaz a Föld képe, ahogyan azt a Voyager–1 űrszonda 1990-ben készítette 6 milliárd kilométerről / fotó: Wikipedia