A turistákat megehetjük?

Ha az ember párhuzamba állítja a túlturizmus elleni tiltakozásokat mondjuk nálunk és Barcelonában, akkor egy dolog látványosan szembeötlő: míg a belső-erzsébetvárosi bulinegyed lakóinak első számú követelése a mielőbbi, egységes záróra bevezetése, mely már odáig fajult, hogy Fröhlich Róbert országos főrabbi és Szabó György, a Mazsök elnöke kezdeményezték a kerületrész Terézvároshoz való csatolását, hogy aztán a kerületi ülésen a képviselők felnégyeléséről is szó essék, addig a katalánoknál ilyesfajta követelés még a top tízben sincs benne.

Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy a barcelonai turizmusellenes tiltakozások holisztikusabbak, és a rövidtávú szálláskiadások miatt elszabaduló lakásárakra mutogatnak, ezek betiltását, no meg a fapados repülőjáratok megsarcolását követelik, emiatt sokkal szélesebb is a tiltakozók köre (lévén a lakhatás mindenkit érint, nem csak a zaj miatt szenvedőket), de az ok ennél egyszerűbb. Mert míg a katalánok szeretik a saját helyeiket, hisz a szűk lakások és a megengedő éghajlat miatt is szociálisabban élnek, mint a magyarok, a vendéglátásuk minősége pedig világhírű, addig a magyar vendéglátás (különösen a Belső-Erzsébetvárosban megvalósult perverz formájában) egyáltalán nem olyan, mint amiért bárki tűzbe tenné a kezét.

Kivételek persze vannak, van pár jó éttermünk, és nyilván vannak még kultikus kocsmák, de összességében nézve a helyzet áldatlan és méltatlan. Ráadásul úgy, hogy míg a kilencvenes-kétezres években (amikor elindult a híres gasztroforradalom) minden baj okának a Kádár-rendszer volt megjelölve talponállóstul-veneszjózsefestül, addigra 2025-re azért túl vagyunk az említett forradalom huszadik évfordulóján, és harmincöt éve élünk a kapitalizmusban, vagyis régebb óta, mint ameddig a gulyáskommunizmus tartott.
 

Ami a bulinegyedben történik, az tehát felfogható az elmúlt harmincöt év folytatólagos politikája eredményének is, hiszen a piaci szereplőkön túl bőven kellett politikai akarat is ahhoz, hogy olyan állapot alakuljon ki, ami miatt a lakosság egy része az elszakadást fontolgatja. Messzebbről nézve pedig a magyar vendéglátás ott tart, hogy abban minőségi magyar dolgot alig találunk, legalábbis nem olyan módon, ami a lakosság számára egyszerre lehet megfizethető és színvonalas. 

A belváros „magyaros” kínálatában nem abban versenyzünk, hogy hol lehet jobb székelykáposztát vagy marhapörköltet találni, hanem abban, hogy ki tud nagyobb gasztronómiai merényletet elkövetni (a fagyival töltött kürtőskalács vagy a lángospizza tengelyén), míg a bennszülöttek számára a gírosz–hamburger–kínai–rántotthús a kínálat.
 

Ebben pedig igazán egyedülállóak vagyunk. Amikor e témáról beszélünk, akkor az az érv szokott előkerülni, hogy más országokban az evés sokkal inkább része a kultúrának, míg nálunk nem az – de ilyenkor jellemzően a mediterrán vagy nyugati országokat szoktuk felhozni, pedig a saját térségünk országaihoz képest is kirívó, hogy a mi vendéglátóhelyeinket, ahol inni lehet, ott biztos, hogy nem lehet enni. Mintha kifejezetten abból lett volna magyar sajátosság, hogy nálunk minden annak rendje és módja szerint elkülönül: van külön a pékség, ahol reggelizünk, az ebédlő, ahol ebédelünk, a kávézó, ahol kávézunk, a söröző, ahol sörözünk, meg az étterem, ahol vacsorázunk. Hogy egy helynek akár egyszerre több funkciója is lehet, az valami elveszett titoknak tűnik, pedig ezt még a Kádár alatt is értették, most pedig csak pár hely gyakorolja, azok meg rendszerint folyamatosan tele is vannak.

Ez azért is kuriózum, mert az hagyján, hogy a jó étkezéshez hozzátartozik az alkohol (aperitifként, vagy mellé, ami illik), de a dolog visszafelé még igazabb: nemzeti italunk, a pálinka tipikusan étkezéshez kötött valami, ennek ellenére bajban lenne az az ember, aki egy átlagos pesti kocsmában valamit harapni is akarna mellé, mert már a zsíros kenyerek is eltűntek a kínálatból. Összevetésképp: az oroszok azért tudnak marha sok vodkát meginni, mert nem sörrel kísérik le, mint mi a saját italainkat, hanem folyamatosan esznek hozzá valamit, ami kibéleli a gyomrukat, legalább valamilyen savanyú uborkát. Nálunk egy kocsma jellemzően legfeljebb a tequilához vagy a koktélokhoz tart gyümölcsöt, esetleg némi rágcsát.

Erre persze az a válasz, hogy minek tartsunk enni, ha a vendég azt úgyse igényli, amiből kialakult az, hogy nálunk a kocsma (különösen a belvárosban) az olcsó tömegitatás műfajára lett kihegyezve, ehhez illő, ordító háttérzenével. Ami az ételkínálat felé való elmozdulást illeti, az jellemzően a brit turistáknak ismerős kocsmai hamburger–hasábburgonya kombóra épül, és ebben is az a bámulat, hogy milyen ámulattal tudta a magyar étteremkritika lekövetni ennek a változásait. Tizenöt év alatt lement egy ciklus, ahol kézművesség címszóval egyre nagyobbak lettek a hamburgerek, most pedig elindult egy másik, ahol meg egyre kisebbek smashburger címszóval, ékes bizonyítékául annak, hogy ebben sem az emberek ízlése dönt, hanem az Instagram- és a TikTok-algoritmus.
 

A vállalkozó persze tényleg azt elégíti ki, amire a közönségnek igénye van. Márpedig a vendéglátás az a szektor, ami a legjobban ki van téve a forgalomnak: a semmi közepén nem lehet se jó kocsmát, se éttermet se csinálni. Az utóbbiak felkutatására jött létre elviekben a Michelin gumigyár étterem-kalauza, hogy aztán egy autóipari gyár marketingfogásából a gasztronómia egyik aranyérmévé váljon, ám végső soron csak ott lehet vendéget látni, ahol már eleve vannak potenciális vendégek.

A bulinegyedet pedig politikai akarat alakította ki. Először az ingatlanpanama révén került át jelentős ingatlanvagyon pár jól fekvő befektető kezébe, hogy aztán a befuccsolt projektek romjaiból előtörjenek a romkocsmák. A Vizoviczki-birodalom beszántása után viszont jött az a remek ötlet, hogy ha már három metró és a föld legforgalmasabb villamosa is erre halad át, akkor tulajdonképpen nem csak egész Budapest, hanem fél Európa inni vágyó közönségét is ide lehetne terelni, ami kéz a kézben járt a beltéri dohánytilalom és a nyomában életbe lépő csendrendeletek által kialakult koncentrációhoz. Belső-Erzsébetvárosban most 400 szórakozóhely működik, alighanem több, mint az összes belső kerület külső részében együttesen.
 

Mivel pedig a szomjas-éhes embertömeg beszorul a város eme kis ficakjába, a vállalkozók széttárhatják a kezüket, hogy hát itt minden igény ki van elégítve: minden égtáj ízei megtalálhatóak, és szomjas biztos nem marad az ember, hisz számtalan egy kaptafára épülő hely közül választhat. Ami pedig a magyar vendéglátás egykor volt híres hagyományát illeti, annak lehet, hogy adott pár kemény sallert a Kádár-rendszer, de a sírba mégiscsak a szabadpiac rúgta bele, már, ha az ember olyan szelíd mércével közelíti meg a kérdést, hogy 1. tetszik-e az a helyieknek, 2. egyedülálló és jellegzetes-e.

A gasztroforradalom tehát nem megrekedt, hanem elbukott. Ahogy Cserna-Szabó András fogalmaz találóan, „fritőzcsárdák és az oligarchakulinária között”, meg húgyszagú utcák béna itatói mellett űr tátong. Vagyis ott, ahol a magyar vendéglátásnak kellene lennie. És Belső-Erzsébetváros elcsatolásának kísérlete részben erről mondja ki sommás véleményét: köszönjük, ebből inkább nem kérünk.

Borítókép: vendéglátás Belső-Erzsébetvárosban / fotó: Horváth Győző