Mostanában jó zsebbe gyűrni / a szűkülő / s gyáván szűkölő jövőt, / akár egy üres papírzacskót, / és az esernyőm alá kerekedett / világ fájdalomálló ablaküvege mögül / mosolyogni faágra, félénk madárra, / szerelmespárra, kopott kapualj feletti, / be nem hegedt golyónyomokra, / tegnapra és mára. / Tavasz jön.

Nem kriptára vagy egy süketszoba steril némaságára gondolok, hanem a „zenei szennyezés” előtti csendre. Étteremre, hol kanál koppan a tányéron; üzletre, ahová belépve ajtónyitáskor diszkrét csengettyű, majd ide-oda tologatott vállfák csattogása hallik; kocsmára, benne Darth Vader-i hörgést produkáló kávégéppel; vagy akár egy benzinkút mellékhelyiségére.

Meglepőnek tűnhet, ha valaki a Zeneakadémia elvégzése mellett, után és ellenére sem találja primitívnek és cikinek a bluest, holott a papírforma alapján fülemet fintorítva kellett volna menekülnöm ettől az iskolázatlan mételytől. Másként történt.