Ezt címet 1908. július 31-én a Népszavában olvashatta a korabeli médiafogyasztó. A történet az összes létező újságban megjelent, aranyérmes bulvárhír volt. A főszereplői Brunner „Matróna” kolostor-főnöknő, aki Vaszary Kolos bíboros hercegprímás ápolónője volt, és egy nála huszonöt évvel fiatalabb tanár. Az illető tanár dédanyám unokaöccse volt, és családfakutatás során került elém a történet.

Búcsúzik / egy szélszagu délután / a Nap még / csöppet ácsorog Budán / torkot köszörül / s felhőt koszorul / fejére csak úgy lazán. Öt vers 2025 utolsó napjára.

Mostanában jó zsebbe gyűrni / a szűkülő / s gyáván szűkölő jövőt, / akár egy üres papírzacskót, / és az esernyőm alá kerekedett / világ fájdalomálló ablaküvege mögül / mosolyogni faágra, félénk madárra, / szerelmespárra, kopott kapualj feletti, / be nem hegedt golyónyomokra, / tegnapra és mára. / Tavasz jön.

Nem kriptára vagy egy süketszoba steril némaságára gondolok, hanem a „zenei szennyezés” előtti csendre. Étteremre, hol kanál koppan a tányéron; üzletre, ahová belépve ajtónyitáskor diszkrét csengettyű, majd ide-oda tologatott vállfák csattogása hallik; kocsmára, benne Darth Vader-i hörgést produkáló kávégéppel; vagy akár egy benzinkút mellékhelyiségére.

Meglepőnek tűnhet, ha valaki a Zeneakadémia elvégzése mellett, után és ellenére sem találja primitívnek és cikinek a bluest, holott a papírforma alapján fülemet fintorítva kellett volna menekülnöm ettől az iskolázatlan mételytől. Másként történt.