Orbán Anita és Kapitány István megjelenése nem pusztán azt jelenti, hogy a kihívó párt nyíltan lobbistákat tesz a kirakatba. Természetesen azt is jelenti. Ugyanakkor világok és világnézetek küzdelmét is látjuk egyben, és ez összefügg mind a nemzetközi, mind a hazai viszonyokkal. A két említett személy nem önmagában fontos, inkább csak megjelenítik ezt a konfliktust.

Teljes konszenzus övezi azt a tételt, hogy a korábbi, „szabályokon alapuló világrendnek”, a liberális világrendnek vége, és ha ez nem lenne elég, az új világrend még az ajtót is ránk rugdossa. A jelenséget nyilvánvalóan szörnyülködéssel szemlélik a liberálisok, a venezuelai puccsot a balosok, a liberalizmus végét örömmel veszik tudomásul a jobboldaliak.

A radikális baloldal viszonya az erőszakkal meglehetősen intim, gyakran nem pusztán „szükséges rossz”-ként tekintenek rá hívei, hanem a felszabadítás eszközeként, a megváltás elemeként, sőt önmagában az erőszakot is morális-esztétikai minőségnek tekintik.

A Magyar-jelenség mögött nem gondolat van, még csak nem is a hagyományos értelemben vett politika, hanem pusztán a diadalomra törő ÉN küzdelme az elismerésért.

Valami tényleg változik. Ezt onnan lehet tudni, hogy – talán a USAID-pénzek közelgő elapadásának is köze van ehhez – a progresszív hadállások megszólalásaiból a tehetetlen düh árad. Úgy érzik, elveszítik a hegemóniájukat.

„Hétfőtől újra két nem lesz Amerikában”, olvashattuk nemrég. Két nem, mármint férfi és nő. Ha ugyanezt egy-két évtizeddel korábban olvastuk volna, pislogni kezdünk, hogy erre ugyan mi szükség van? Tán ennyire ráérnek a világ vezetői, hogy evidenciákat foglalnak rendeletekbe? Esetleg azt is törvénybe kell iktatni, hogy a víz nedves?