Miután a múlt héten Krasznahorkai László megkapta az irodalmi Nobel-díjat, Németh Szilárd, a kormány irodalmi ügyekben „leginkább kompetens” parlamenti képviselője, a Honvédelmi Minisztérium parlamenti államtitkára a következőt posztolta a Facebook-oldalára: „Gratulálok Krasznahorkai Lászlónak, büszke vagyok a magyar író Nobel-díjára. Remélem, hogy Wass Albert, Nyirő József és Tormay Cécile is méltó elismerést kap.” Ezzel a kijelentéssel nem az a gond, amit az ellenzéki közvélemény tévesen kiolvasott belőle, miszerint Németh az említett szerzők posztumusz Nobel-díjában reménykedik, vagy ne lenne tisztában azzal, hogy az illetők már nem élnek. Hanem például az, hogy Németh szerint a nyíltan antiszemita és fasiszta Tormay, vagy az antiszemita és nyilas Nyirő, akiket nyilvánvalóan a több évtizednyi, baloldali dominanciájú irodalmi kánonformálók jogtalanul elnyomtak, egy lapon említhetők Krasznahorkaival. Vagy ne adj’ isten az, hogy – még ha tudja is, hogy nem említhetők – kötelességének érezte, hogy egy ilyen ünnepi pillanatban az asztal alá durrantson egyet.
Az egykori rezsifelelős parlamenti képviselő kijelentése nagyjából azzal egyenértékű, amikor a magyar válogatott győzelméről tudósító cikkek és posztok alatt azonnal megjelennek a készre gyártott, a valóságról semmit nem állító, főképp ellenzéki mantrákat kommentelő elégedetlenkedők, és a stadionokra költött pénzeket vagy az egészségügy állapotát kérik számon. Olyan témákat kevernek össze, melyeknek az ég világon semmi közük egymáshoz. Ezzel egyfelől megakadályozzák, hogy a kormány munkájáról megfogalmazott érdemi kritikák hallhatóak legyenek, másfelől szükségtelenül politikai állításként értelmezik azt, ha honfitársaik örülnek Szoboszlaiék sportsikerének. Ki gondolná – egyáltalán ki a fene akarná – a Rákosi-korszak érdemének betudni az Aranycsapat, valamint Puskás és kortársai mai napig tartó, nemzetközi elismertségét? (És akkor, értsük jól, itt nem az Orbán-rendszer és a Rákosi-korszak között vonok párhuzamokat.)
Bár alapvetően nem értek egyet a hazai sportfinanszírozás keretrendszerével – mondom ezt úgy, hogy magam is eltöltöttem a labdarúgó utánpótlásnevelés közelében pár évet –, sportolói példaképek, például labdarúgók kinevelése éppolyan motiválóan hathat egy útkereső fiatal vagy gyerek életminőségére és egészségére, mint az, ha egy igényes, átgondolt oktatási rendszerbe pumpálja az állam a pénzt. Nem teszi ugyan, helytelenül, ettől függetlenül, aki képtelen a győzelem pillanatában örülni a magyar válogatott sikerének, és érzelmeit igyekszik valamiféle politikai gondolattal megindokolni, az a magyar közállapotokról jó eséllyel semmit sem mond el, legfeljebb csak annyit közöl, hogy számára nem fontos a foci. Mint ahogy Németh Szilárd sem állított semmi érdemit Krasznahorkairól és a kortárs magyar irodalomról, legfeljebb annyit, hogy fogalma sincs róla, de minimum nem érdekli őt. Mondom ezt úgy, hogy a hazai irodalom intézményrendszerében is eltöltöttem pár évet.
Persze Németh Szilárd kijelentéséből kiolvasni, hogy az illető Nobel-díjat adna Wass Albertnek, éppúgy indulatos és vágyvezérelt gondolkodás, és legfeljebb arról tanúskodik, hogy ezek az illetők alig várják, hogy Németh Szilárd és társai valami szenzációs hülyeséget mondjanak. A Honvédelmi Minisztérium parlamenti államtitkárának posztja mezei provokáció, olyan kijelentés, melyet minden egyes, ehhez hasonlóan megosztó ügyben valamelyik fideszes élharcos elereszt, mert hát valakinek ezt is magára kell vállalnia. És ez – jelen esetben legalábbis – beindíthatja azokat a reflexeket, amelyeket a Fidesz és a hazai jobboldal unos-untalan szeret mostanában felidézni: a balliberális oldal konzervatívokat lefitymáló, utóbbiak műveletlenségén röhögő megnyilvánulásait. Mindezt a Fidesz aztán szépen megköszöni, és ismét csak elmondhatja, hogy a másik oldal mennyire lekezelően bánik az kánonjukkal – például Wass Alberttel. Az ügyben így létrejött zaj már olyan mértékű, hogy lényegtelenné és kibogozhatatlanná válik, valóban tuskó, vagy – finomabban szólva – tájékozatlan, esetleg tényleg csak provokatív volt-e Németh Szilárd.
Az irodalom ismerete és a benne való tájékozottság, vagy éppen a foci szeretete nem hazafiság vagy nemzeti hovatartozás kérdése. Aki olvassa és szereti a kortárs irodalmat, az tisztában van vele, hogy Krasznahorkai munkássága miért különleges, és miért kiemelkedő nemzetközi viszonylatban. Mint ahogy azzal is tisztában van, hogy egy kortárs alkotó díjazása mindig problémás olyan tekintetben, hogy nincs, nem állhat mögötte sok évtizednyi értelmezői hagyomány, így a megítélőinek sokkal nagyobb mértékben kell támaszkodnia személyes értékítéletekre, mint egy, már a közoktatásba is leszivárgó kánon állításaira.
Krasznahorkai munkái kiemelkedőek, mert mondanivalójuk kompromisszummentesen univerzális igényű, mert nemzetköziek – jó részük nem Magyarországon játszódik –, és művészeti karakterisztikájuk olyan erősen egyedi, hogy bárki, aki utánozni próbálná őket, megkockáztatja, hogy közönséges epigonként végzi. Ez a nagy alkotók – Hemingway, Márquez vagy éppen Picasso – fontos védjegye. De mindennek belátásához picit szeretni is kell olvasni, azaz szeretni kell az irodalmat.
De így van ez a focival is. Az én generációm, leszámítva az 1996-os atlantai olimpiát, egészen a 2016-os Európa bajnokságig nem láthatta a magyar válogatottat nemzetközi tornán. Szurkoltam braziloknak, olaszoknak, angoloknak – és tudtam is örülni a sikerüknek, ám ez az érzés nem volt mérhető ahhoz testet-lelket átjáró érzéshez, amit az osztrákok elleni, első EB-meccsen 2016-ban átéltem. A közösséghez tartozás nem politikai, de különösen nem pártpolitikai kérdés, és nem is azon múlik, ki éppen a miniszterelnök. Az érzés zsigeri, és nem befolyásolja, hogy valamelyik parlamenti párt sokadrangú kádere mit posztol a Facebook-oldalára. A politikának természetesen vannak összefüggései a labdarúgással, ahogy a labdarúgásnak is megvan a maga politikája, és ami egyébként egyre gusztustalanabb – nem csak hazai szinten.
Adódna a következtetés, hogy azt mondjam, ha valaki magyar és történetesen sem a focit, sem a kortárs irodalmat nem szereti, és nem tud, vagy nem akar önzetlenül örülni akár a magyar válogatott eredményességének, akár egy magyar író irodalmi Nobel-díjának, akkor nem szereti a hazáját. Csakhogy a helyzet ennél szomorúbb, és számára legalábbis kellemetlenebb. Véleménye totálisan súlytalan, ugyanis azzal, hogy hangot ad érdektelenségének, kiiratkozik a közösségből és a közbeszédéből. Melyet már olyan mértékben átitatott a politika, hogy némelyek legnagyobbjaink sikereinek sem képesek örülni, és minden kiugró siker mögött áskálódást és láthatatlan erők gonosz ármánykodásait sejtik. A helyzet ehelyett az, ahogy akár Krasznahorkai, akár Szoboszlai esetében valójában kőkemény munka és önfeláldozás áll a siker hátterében. Ami pedig már önmagában megsüvegelendő.
Borítókép: Szoboszlai Dominik és Krasznahorkai László / fotók: AFP
Bejelentkezés