Végre, megöregedtünk!

Megmérem a vérnyomásomat. Százötvenkettő, százhárom, hetvenkilenc. A nyitott vérnyomásnaplón a kék toll arra vár, hogy a szürke négyzetbe beírjam a számokat. Két ujjal fölcsippentem. Visszaejtem. Inkább a fekete papírtollat választom, amin alig olvasható a hotel neve, ahonnan elhoztam. A huszonhatos sorszámú „reggeli fölső vérnyomás” fantázianevű négyzet közepébe szúrom a reklámtoll hegyét, de ezzel sem írom be, hogy százötvenkettő, százhárom, hetvenkilenc. A kék mellé dobom. Nyomában szabálytalan fekete pötty marad a papíron. Kikapcsolom a gépet, újra bekapcsolom. Újra megmérem a vérnyomásomat, mintha ezzel semmissé tehetném a korábbi eredményt. Száznegyvenhárom, kilencvennyolc, hetvenkilenc. Ez már jobban tetszik. Végül a kecsesebb, kék tollal iktatom az eredményt.

Magamban elmosolyodok, mert eszembe jut, most olyan vagyok, mint a Mama.

Látom magam előtt gyerekként, ahogy télen vérnyomást mér a kisszobában. Mint beavatatlan a távoli, érthetetlen rítust, úgy figyelem a mozdulatait. Fölszakítja a tépőzárat, a puha fölkart bebújtatja a mandzsettába, visszazárja a tépőzárat és ölébe ejti a kézfejét. Hiányzik róla a bal gyűrűsujj, de ezt már megszoktam. Most is hallom a kis ballon egyenletes szuszogását, ahogy jobb kezével, hiszen balkezes, fölpumpálja a mandzsettát. A mutató már a piros zónában kapaszkodik.

A kisszobában borzasztó meleg van, mert az öregek fázósak. Lobog a lignit az örökégő kályhában. A dohányzóasztalon üvegkancsó, benne állott, szobameleg víz. Az öregek félnek a hideg víztől. A kancsó tetején csipke, mellette két megvakult üvegpohár. A dohányzóasztalt akkor még kisasztalnak hívom. Még nem tudom, van olyan szó, hogy dohányzóasztal. Miért lenne? Itt senki se dohányzik, legfeljebb cigarettázik vagy cigizik. Sok mindennek más neve van még, de a vérnyomás akkor is vérnyomás.

Magas, mondja a Mama. Úgy képzelem, sóhajt is hozzá. Erre nem emlékszem, de sóhajtania kell, hiszen a magas vérnyomás nem játék. Aztán megméri a Tata vérnyomását. Negatív. A Tatának gyakorlatilag nincsen vérnyomása. A Mama csalódott, új áldozat után néz. A kisszoba gutaütött melegében minden fölnőtt karját sorra átöleli a mandzsetta. Szorgalmasan szuszog a ballon, a Mama még lelkesebben sóhajtozik. Magas, magas, magas. A szertartás végén, az úrfelmutatás helyén előkerülnek a gyógyszerek. A családban az édesanyák a következő évtizedekben úgy ropogtatják a vérnyomáscsökkentőt meg az idegcsillapítót, mint nyulak a szénaszagú nyúltápot.

Mert idegesek. Ha fúj a szél, idegesek. Ha megcsalja őket a férjük, idegesek. Ha drágul a kenyér, idegesek. Ha elrágta a lóbogár a palántát, idegesek. Ha háború van, idegesek. Szaladnak a Mamához, pumpálják a kis ballont, figyelik a mutató táncát, és ropogtatják a pirulákat. De mindez még rajtam kívül történik, mert én nem vagyok öreg, mint ők. Mindez olyan távoli és valószerűtlen számomra, mint a halál.

Ma már én is vérnyomást mérek a dolgozószobában, ami csak azt jelentheti: öreg vagyok. Hihetetlen, de van saját vérnyomásmérőm. Berreg a gép, dagad a mandzsetta, boaként szorítja a vénámat, a fülemben lüktet a vérem, guvad a szemem. Nem szeretem ezt a lüktetést. Mégis naponta háromszor beavatódom a rítusba. Mégis minden reggel magamhoz veszem a pirulát.

Mégis. Mégis jó megöregedni.

Advent első hetében a kötetbemutatómon. Ülök a moziterem színpadán, vakít a reflektor. Váratlanul kiszakad belőlem: olyan jó megöregedni! Azt magyarázom, hogy már nem félek a verseimtől. Semmitől se félek, csak a semmitől. Mert megöregedtem. Az est után ketten maradunk a pultnál azzal a költő baráttal, aki a színpadon kérdezett. Ő fröccsöt iszik, én sört. Arról beszélgetünk, hogy jól van ez így.

Mert azok lettünk, akik vagyunk. Mert az van mellettünk, aki mellettünk van. Mert ott vagyunk, ahol vagyunk. Nem kell már erőlködni. Nem kell majomkodni. Már nem tudjuk elrontani, és ha mégis elrontanánk, nem számít. Nem számít, mit mondunk és mit gondolnak rólunk. Mert megvonhatjuk a vállunkat. Mert túl vagyunk a csalódások és kiábrándulások legjaván.

Gyerekként úgy képzeled, bármi lehet belőled. Vadakat terelő juhász, világbajnok irányító, kazánkovács. Még széles a világ, szinte végtelen. Olyan szorongató a sok lehetőség, mint a tágas űr üressége. Minden bizonytalan. Minden vibrál körülötted és benned. A kérdések: mi lesz velem, kivel leszek, hol leszek, milyen leszek. Aztán ahogy kapaszkodsz előre az időben, úgy szűkülnek a körök, pont fordítva, mint a növekvő fa évgyűrűi.

Szép persze az is, a szertelenség, a dac, a nyugtalanság. De miért ne lenne éppen olyan szép a mindent átható nyugalom? Ha átvészeled az életközép turbulenciáit, megérkezhetsz a saját életedbe. A kisszobába, amit te rendeztél be, oda, ahol lobog a lignit a kályhában.

Nem vagyunk még ötven sem. Mindkettőnknek őszül a szakálla, és mindketten csalunk. Nem azt mondjuk, jó, hogy öregek vagyunk, hanem azt: jó, hogy megöregedtünk. Úgy érezzük, még jó formában vagyunk, talán a legjobban. Csak játszunk, hiszen az igazi öregeket másmilyennek látjuk, de már nem annyira távolinak, mint régen. Iszunk még egy kört, mellé feles Jamesont. Még egyet. Holnap majd jelez a vérnyomásmérő.

Mind, aki él, persze fél az öregségtől, akár a csöndtől. Mindannyian tartunk tőle és felé. Az első ősz hajszálak, a kerek születésnapok, a kirepülő gyerekek, a meglazuló bőrszövetek. Halogatjuk gondolatban, és nem gondolunk bele, talán van fénylő oldala is.

A test nyavalyái persze nyűgösek. Egy kicsi, kék gumilabdát dobálok a falhoz reggelenként, hogy újra formába kerüljek. Ropognak a csontok, húzódnak az izmok. Megcsinálom a régi testcselt. A bal lábamról a jobbra helyezem a testsúlyt, aztán kilépek ballal és lövésre lendítem a kezem. Csak öt centire bírok elrugaszkodni a nappali laminált padlójától. Öt nyomorult centire. Mégis reccsen a térd, amikor talajt fogok.

A test öregedése nem vidám, a lélek öregedése mégis megnyugtató.

Mi volt szép? Kérdezi Szabó Lőrinc. A régi Korčula. Napfény, hópehely. Egy távolodó csónak. A medúzák Helgolandnál. Az egész élet. Mi szép most? Kérdezem magamtól lihegve. Minden. A lihegés például. A holtág fölött a pára. A fájdalom, a verség. Az is. Hogy jó létezni, levegőt venni, embernek lenni, minden ólomsúlyával együtt.

Füst Milán vaskos hangon átkozza az Istenséget, mert meg kell öregedni. A cinikus Houllebecq szerint jól van elrendezve, mert az élet annyira kifárasztja az ember, hogy a vége már nem érdekli. Marcus Aurelius sztoikus szemével éppúgy meglátja az öreg nő és férfi tökéletességét, mint a fiatalét. Kosztolányi pedig, Marcus Aurelius kései testvére, a hajnali ég felé emeli tekintetét, mondván, szép volt, fiúk!

Az advent utolsó hetében megint kikapcsolom a vérnyomásmérőt. Sokadszor. Száznegyvennégy, kilencvenegy, nyolcvankettő. Sóhajtok. Magas. Mert ideges vagyok. Hiába öregedtem meg, nem tudok lassítani. Az olajfoltos, fekete tollal írom be az eredményt. Végigfutom a szürke négyzetekben dülöngélő, fekete és kék számokat. Látom, voltak jobb napok az adventben, tudom, lesznek is.

A Mamára gondok, aztán arra, hogy jól van ez így.

Borítókép: Korčula / fotó: DOZIER Marc / hemis.fr / hemis.fr / Hemis via AFP